A-Team Van: ERTL vs. Hot Wheels

Autós körökben általában Hazárd megye lordjai, Starsky és Hutch, illetve Michael "Szőrösmellkas" Knight kalandjai jelentik a beszédtémát. Nem véletlen ez, a sorozatokhoz társított verdák beleégtek a kollektív tudatalattiba.
Jómagam, bár kedveltem a Pontiac Firebird Trans Am-et, mégsem tudtam megbocsájtani KITT nyafka hangját és MK bájgúnárságát, már gyerekként sem. General Lee és a piros Torino pedig egyszerűen nem fogtak meg - noha az ugratásaikra tisztán emlékszem mai napig.
Az én hőseim a vietnámi háború katonáiból a hétköznapi emberek védelmezőivé átvedlett, ellenfeleiket mindig ravasz trükkel legyőző - ám sosem megölő - vidám brancs voltak: az A-csapat. Vagyis Szupercsapat, in ungarisch (hogy a fordítókat nem lektorálja senki?...).

Akcióban az A-csapat - és nem "Szupercsapat"

Vasárnaponként gyakran ültünk össze Ferike barátomnál - a szüleinek volt nagyképernyős színes TV-je - és vártuk egy bögre kakaóval a kezünkben a főcímet:



Persze a szövegből egy mukkot sem értettünk (a német RTL-en ment a sorozat, tehát a fenti intró kevéssé autentikus számomra), de így is maximálisan élveztük a bolond helikopterpilóta Murdock és a repüléstől halálosan rettegő B.A. mini-párharcait, Faceman meggyőzési és csábító képességeit, s persze a zseniális Hannibal Smith ötleteit. Nomeg az üldözéseket, melyekben nem kis szerepet játszott B.A. féltett kincse, a felspécizett 1983-as GMC Vandura G1500 furgon.

Ez A gép (Forrás)

A lelkesedésünk oly mértékű volt, hogy amikor egy helyi millimos fazon beszervált egy kék Vandurát magának, állandóan az autó nyomában voltunk, s arról álmodoztunk, hogy ha felnövünk, megvesszük tőle és megcsináljuk A-team autónak. Nos, gyerekként még örökkévalónak és egyszerűnek tűnik minden - talán ezen naivitás elvesztése a felnőtté válás legnagyobb átka...

A jó oldala viszont, hogy ma már megvehetem ha nem is az eredetit, de kisautó verzióját gyerekkori kedvencemnek. Így is tettem, mikor néhány évvel ezelőtt lecsaptam az ebayen az ERTL gyártotta nyolcvanas évekbéli, csomagolása nélküli - tehát viszonylag olcsó - A-team vanra. Az autó alján lévő szöveg - "1983 Stephen J. Cannel Productions All Rights Reserved" - egyértelművé teszi, hogy a sorozat bevezetése kori promóció keretében készült. Még fontosabb a másik felirat, ami szerint az autó "Made in U.S.A.". Bizony, ez járgány az amerikai kisautógyártás egyik utolsó darabja volt.
Sosem voltam nagy ERTL rajongó - Gyufásskatulya méretarányban a gyártó nyolcvanas évekbéli minősége nem számított kiemelkedőnek. Témaválasztása viszont adu ászt jelentett, hiszen megformázta minden akkori sorozat autós szereplőit, így a bevezető sorban említetteket is. És nagy örömömre az A-team van sem kerülte el sorsát.

Kicsit bumfordi az ERTL

A kisautó egyértelműen azonosítható - a tömpe orrú Vandura formája félreismerhetetlen, bár a hűtőmaszk és a dögtoló rács alig hasonlít az eredetire. Mivel az utóbbi egybe van fröccsöntve a hűtőmaszkkal, amit két oldalról is körbevesz a spiáter kasztni, nem tudták megvalósítani a teljes orrszélességű keretet. Ami jobban zavar, hogy az autónak nincsenek fényszórói - vagyis vannak, de annyira bután kivitelezve, hogy azt kívánom, bár ne lennének...OK, maradjunk egy kicsit távolabb tőle, akkor nem érhet kellemetlen meglepetés. Ahogyan oldalról ráesik a fény, észrevenni, hogy a szélvédő háromfelé van osztva. No, erre vajon mi szükség lehetett?
A kasztni oldalán végigfutó piros csík és a tulajt azonosító B.A. felirat a sofőr oldalán mosolyra késztet, ami hátrébb, a főcím betűivel odaragasztott The A-Team felirat láttán válik picit kínossá. Persze tudván, hogy promócióról van szó, s hogy akkoriban még nem volt olyan széles körben ismert az autó mint manapság, érthetővé teszi a dolgot.

Megjött Faceman is

A tetőn elhelyezett lámpákat a karosszéria anyagából alakították ki, míg a látványos hátsó spojler piros műanyagból készült - ami viszont nem egyezik meg az alváz és a belsőtér fekete műanyagjával. Kis extra a stílusnak. Hátul az extraszéles lökhárító ijeszt rá az emberre - mint ha itt akarták volna pótolni, amit a gallytörőn elvettek...

Az ERTL A-Team Van hozza a nyolcvanas évek kisautógyártásához képest egy lépés lemaradásban lévő színvonalat, ám valójában cseppet sem zavar a dolog. Ennél a járgánynál nem veszi annyira komolyan az ember fia a minőségi hibákat, és a néhol bugyuta részleteket, hiszen mégiscsak arról az autóról van szó, amelynek ülésében annyiszor pöfékelte Hannibal a szivarját!

Amikor hírét vettem, hogy a Hot Wheels 2011-ben kihozza a maga verzióját - aminek persze a mozifilm körüli promó is oka lehetett - roppant mód megörültem. Ez az a terület, amiben nagyon jók az amcsik! A kis gép kapós lehetett - vagy csak én voltam roppant balszerencsés - mivel megannyi áruházi portya során sem akadtam rá. Így nem maradt más választásom mint külföldről, mégpedig Britanniából megrendelni - mindjárt két példányt, hiszen nem hagyhattam kibontatlanul ezt a csemegét.

Szinte tökéletes a Hot Wheels - de látszik a tampózás hibája hátul

Ritkán írok ilyet, de Hot Wheelses barátaink kiváló munkát végeztek; a robusztus kisautó maradéktalanul visszaadja az eredeti hangulatát távolról, s közelebbről nézve sincs okom nagyon morogni. A gallytörő rács olyan, amilyennek lennie kell - mégha kissé műanyag sorjásan is. A GMC felirat piros kiemelése szépen sikerült, s külön öröm, hogy az autóra nézve elhiszem a fényszórók meglétét a keret mögött. A tamponnyomás - ami jelen esetben a körbefutó piros csíkot és az irányjelzők narancssárgáját jelenti, első blikkre kiválónak tűnik, közelebbről azonban ponthiányok és félrenyomások is felfedezhetők rajt. Könyörgök, küldjön már ki a Mattel a Tomicához néhány mérnököt továbbképzésre!
A pirosra festett 5 Spoke alapfelnik kiváló választásnak bizonyultak - illenek az autó stílusához és megnyugtatóan kitöltik a kerékjáratot.
Érdekes módon a HW az ERTL-éhez képest fordított megoldást választott: a tetőlámpák az ablak kék műanyagjából lettek kialakítva - roppant tetszetős részlet - míg a hátsó spojler a karosszériával egybeüöntve készül. Személy szerint kevéssé zavar a teljes szélességű megoldás - annál inkább az öntőszerszám nem túl jó záródása miatti fém megfolyás a tövénél, ami a tamponnyomás leglátványosabb hibáit is okozza. De ez már tényleg kötözködés a részemről...

Hogy melyik kisautó a jobb? Egyértelmű, hogy a Hot Wheels a mainline modelljeihez képest különös törődéssel kialakított Vandurája viszi a prímet, már csak az ERTL-hez képesti közel harminc évnyi technológiai előnye miatt is. Határozottabb részletekkel, jobban összerakott játék benyomását kelti. Mégis, az egykori USA-gyártású ERTL verda annyira közel áll hozzám, hogy nincs szívem vesztesként kihozni az összehasonlításból. A lényeg, hogy végre az A-Team autójának korabéli és jelenkori interpretációja is itt áll a polcomon, egymás mellett. Imádom, ha egy tervem sikerül!

Tomica Toyota GT86

Csomagot kapni mindig öröm - Japánból csomagot kapni különösképp az! Egyrészt, a csomag mindig tömve van jobbnál jobb modellekkel, másrészt örömmel tölt el a tudat, hogy ezek a csomagok ezidáig nem vesztek el. Talán a dobozra és a matricákra írt számtalan kanji közt egy védőszellem neve is megbújik. Talán a japán postaszolgálat nyomon követő rendszere nem hagyja veszni a pakkot, vagy talán a hazai szarkák rettennek meg az írásjelektől, melyek mögött a jakuzák halálos fenyegetését sejthetik...

Együtt a banda

  Akárhogy is, a mai csomagokat kibontva is a szokásos kellemes érzés töltött el. Számtalan különleges és ritka autó érkezett - többek közt az egyszer már bemutatott Tomica Hilux Surf makulátlan, dobozos változata is - melyeknek BaluKapitány is örülhet majd, ha megkapja a részét. :)
A legjobban várt autó azonban mégis a legegyszerűbb, Tomica bliszterbe csomagolt pöttöm piros kis verda volt. Egy regular - vagyis normál, de versenykivitelű - kerékkel szerelt párszáz Ft-os autócska. A 2012-es kiadású Toyota GT86-os (vagyis simán csak 86-os) 1/60-as mása.

Ahh, ez a gép megborzolta a neuronokat az agyamban, már a kezdetektől. Nem érdekelt sosem a legendás AE86-ossal mondvacsinált rokonsága, első blikkre látni lehetett, hogy a két autóban csak a márkajelzése közös, semmi más. Ez kéremszépen egy pici hátsókerékhajtású élményautó, a vezetés örömének átélésére teremtették, nem pedig tofuszállításra, mint elődjét. Igazi klasszikus, amely már a születése pillanatában azzá vált, károgjanak bármennyit a Top Gear rosszmájú írói.

Karotta kisfilmje mindennél többet mond erről a gyönyörűségről:


Szóval kézhez kaptam az álomautót, s egyből olyat tettem, amit egyébként nem szoktam - kibontottam bliszteréből a másodpéldány nélküli Tomicát. A blisztert ne olyannak képzeljük, mint a Matchbox, vagy a Hot Wheels keménypapírját; ez puhább cellulózból készült, a buborékon belül pedig egy második buborék óvja az autót a sérüléstől. Ráadásként még két katalógust találtam benne összehajtva, s egy harmadik cetlit, ami talán egy sorsjegy, vagy regisztrációs kártya lehet, egyedi azonosítóval.

Egyszerű bliszter védi az újdonságot.

A tartalom viszont nem egyszerű!

 Az 1/60-as méretarány miatt szokatlanul nagy a 86-os - a kevéssé sikerült 1/68-as Honda Civic Type R-t mellé téve óriásinak hat. A másik meglepetés az alján volt - bár már évek óta folyik a Tomica termelésének Vietnámba telepítése, a 2012-es modell mégis Made in China feliratot kapott. Úgy látszik a japók nem akarták a még nem teljesen bejáratott új partnerre bízni a presztízsautó gyártását.

A kasztni a szokásos, Tomicásmód részletes, akárcsak a tamponnyomás; minden pontosan a helyén van. Nem túlcsicsázott - csupán az első -és hátsó fényszórók, valamint ködlámpák, illetve a 86-felíratok kaptak egy-egy festékpöttyöt, valamint az elöl kb. 0,7 x 1 mm-es, hátul már betegesen - de élethűen és méretarányosan - pici, kb. 0,3 x 0,5 mm-es Toyota jelvény a csomagtartó kilincsen.

Szerencsés módon a szélesebb alap-versenyfelnit kapta meg a kisautó - kicsit féltem a standard regular wheel használatától, ami nagyon elrontotta volna az összhatást. A jellegzetes orr-részt tovább hangsúlyozza a keresztrácsot formázó műanyag hűtőmaszk.
Az ajtók erős mozdulattal nyílnak, a hozzájuk tartozó rugóerőt viszont elszámolhatta valaki, mivel néhány másodperc után szinte nagyautós dörrenéssel csapódnak be önmaguktól. A belsőtér Tomicásan egyszerű, a kormány csupán egy tepsiforma, küllők nélkül - viszont a műszerfal piros színt és jól kidolgozott formát kapott. Hasonlóképpen igényesek a sportülések is. Nem értem, miért spóroltak még mindig a kormányon...
A sokat emlegetett 86 mm-es kipufogóvégek elég visszafogottan jelennek meg, de azért észrevehetők.

És persze rugózik a kismenő - keményen, akár egy sportautó! Ez a fícsör mindig megmosolyogtat.

Persze nem álltam meg, hogy ne tegyek egy-két Hacsiroküt is mellé a fotók kedvéért - így jobban látszik, mennyire külön világ a két filozófia: a kényszerből és leleményből lett versenyautó, és a vezetés örömére teremtett kupé.

86-osok egymás közt

Az idei év egyik pozitív meglepetése volt a mini és az 1:1-es autók közt is a Toyota GT86-os megjelenése. A Tomica pedig méltóképp formázta meg a jövő legendáját

Átalakítás: Matchbox IMSA Mazda RX-7

Ahogyan korábban említettem, nagyon kedvelem pályaautókat, különösen az oldschool Silhouette járgányokat. Hasonló favoritok a klasszikus észak-amerikai IMSA szériában résztvevők, melyek közül nagy-nagy kedvencem a Mazda RX-7-es brutálszéles kivitele.

Testvérek egymás közt: hátul saját IMSÁ-m és a Tommitól kapott, felújított járgány

 A Mazda RX-7 1979-ben mutatkozott be a GTU osztályban, ahol teljes gyári csapattal álltak ki a japánok. Pilótáik Yoshimi Katayama, Yojiro Terada, Takahashi Yorino, Walt Bohren, Jim Downing és Roger Mandeville voltak. A japán hármas a kategória első, míg az amerikai trió a második helyét szerezte meg - ezzel elindítva az RX-7 diadalmenetét a tengerentúli bajnokságban. A kétliteres (vagyis kétszer egyliteres rotorú ) Wankel-motoros kupé hamar zárójelbe tette az addigi japán nagymenőt, Bob Sharp Datsun 260 Z-jét.

A minta: Mazda RX-7 IMSA GTU versenyautó (Forrás)

A sikerekre és az RX-7-es azt követő egyre nagyobb népszerűségére válaszul a Matchbox egy létező versenyautó cameóját készítette el, amikor 1983-ban piacra dobta MB-07 számmal saját kék-fehér Mazda IMSA RX-7-esét.
Saját RX-7 bűvöletem kielégítése sokáig háttérben maradt - bár megvolt az IMSA verzió, melyet ajándékba kaptam Bettitől, saját gyermekkori készletéből, nagyon hiányoztak a tökéletes állapotú példányok. Szép lassan azért összejött a Tomica Limited S és Dandy verziója (ők 1/43-as méretarányúak és külön anyagot érdemelnek), valamint nemrégiben a Limited kivitelű zöld-fehér versenyautó, amelyet azóta is csodálkozva forgatok kezeim közt (szintén külön poszt anyaga lesz).

Az inspirációt adó 1/24-es IMAI kit - halványan még látszik a zöld alapszín

Az igazi motivációt azonban egy japánból vett 1/24-es IMAI makett jelentette, amely az olyannyira szeretett szélesített verziót formázta meg. A hozzá javasolt színkombináció (zöld alapon, fekete lökhárítókkal és díszlécekkel) a saját elképzeléseimet erősítette meg. Csakhogy mielőtt nekiestem volna ennek a ritka és értékes kitnek, valahogy ki kellett próbálnom, hogyan fog festeni ez a színkombináció élesben. Tommi sietett segítségemre, aki jó dílerként hamar figyelmembe ajánlotta a maga finoman fogalmazva is meglehetősen kopott Matchboxát, amelyet nem sajnáltam szétkapni.
A kromofág eltüntette a számomra kevéssé tetszetős kék-fehér-piros festés maradékait is, s már akkor is elégedetten csettintettem. Nagyon szép formájú a kis verda! Az alváza is megér egy misét; ilyen részletes kidolgozást lenne jó látni minden kisautón. S persze az a részlet is látható, ami azóta sajnos eltűnt minden Matchbox és Hot Wheels járgányból: a rugózást biztosító fémlemez.

Tomica san és Tommi Savannája, felújítás előtt

De hiányzik ez a minőség, s ezek a részletek...

Fenemód jól mutat festék nélkül!

Természetesen a Revell zöld festékét használtam fel, amelynek már a kupakszíne is megtetszett, az autóra festve pedig komoly vigyoroghatnékom támadt - megvolt a tökéletes fényezés!
A zöld alap mellé selyemfényű feketével festettem le a lökhárítókat - teljes vastagságban, nem csak az eredeti standard szerint az oldalukat - a hátsó spojlert, a kilincseket és finom vonásokkal a Mazda feliratokat.
Az indexeket sem hagyhattam ki, ezért ezüst alapszínre átlátszó narancs festékpöttyöket cseppentettem az irőányjelzők üregeibe. Ez a részlet elég hatásos lett - persze csak teljesen elfogult magánvéleményem szerint :)

Itt még az eredeti kerekekkel - nem az igazi

Maga az autó viszonylag hamar elkészült, egyedül a kerekekkel nem voltam kibékülve. Bár az eredeti tervem az volt, meghagyom és feketére festem a hordókat, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy egy menő szettel feldobom még a Mazdát.
Ezért feláldoztam a más célokra tartogatott ötküllős, festetlen küllőjű J5 HW felnikészletet. Persze a Matchboxéhoz képest szűk nyomtávú kerekekből abroncsonként vagy 3-3 mm-t le kellett reszelni a távtartó műanyagokból de ez csupán néhány perc meló - s a végeredmény magáért beszél!

Mindjárt másként mutat

Még messze nem tökéletes a saját IMSA RX-7 Street Racerem - többek közt a hátsó kürtők festését is javítani kell és persze a díszlécek festése is meginogott itt-ott, a maszkolás ellenére is - de ez az eddigi felújításaim közül őreá vagyok a legbüszkébb. Összehasonlítva a Tomica Mazdájával, egyértelmű, hogy a Matchbox remek alapja az igényes kisautóknak - amit nagyon el tudtak és sajnos mostanság még vjobban el tudnak rontani a kevéssé harmonikus, vagy éppen totálisan ízlésficamos fényezéssel és tampózással.

Tesóval: a háttérben egy magyar Metal Playmobil RX-7

Másik testvére: Tomica Limited Mazda RX-7 Savanna GT

A kis Mazda felújításával a hátam mögött, immár magabiztosan állok neki IMAI gyártmányú nagy testvérének összerakásához. Már csak a hasonló nevű tervező (Jun Imai) által kreált vadiúj Hot Wheels RX-7-est kellene beszerválni, hogy teljessé váljon a Wankelmotoros ékformájú versenygépek kollekciója...

Fekete Bandita az Ezüst Bajnok ellen

Nemrégiben kidohogtam magam az Auto World True L. E. Challengerén; az autó vegyes képet mutatott, igényes alapra bazári csomagolást, buta megoldásokat (a modell rögzítése) és irreálisan magasra tartott árat pattintottak. Persze a modellgyűjtők - akiknek ezt a járgányt szánták - nem teljesen hülyék, így nem is érte el a várt sikereket - hogy finoman fogalmazzak.
A saját példányaim beszerzése és alapos tanulmányozása után - igen, ebbe beletartozik a Challenger tologatása is, de psszt! - szerettem volna összehasonlítani őket legnagyobb riválisukkal - mondhatni kihívójukkal, bár az utóbbi régebbi gyártmány -, a töredék áron kínált Greenlight Black Bandit Challengerrel. A szériáról úgy hiszem BaluKapitány részletesebben is be fog számolni valamikor, így címszavakban: ez a GL felsőkategóriás, limitált kiadású szériája, alap szerszámokkal gyártott, csak fekete színben forgalmazott autókkal. Bár az AW T L.E. kocsik mellett ott púposkodott egy ilyen Black Bandit Challenger a szekrényem tetején, mégsem volt szívem kivenni a bliszteréből az összehasonlítás kedvéért. Szerencsére AGabor megmentett a végső kétségbeeséstől, s felajánlotta saját bontott példányát - ezúton is köszönöm neked!

Lássuk hát a küzdő feleket:

Az Ezüst Bajnok

A Fekete Bandita

A két lovagot egymás mellé helyezve, első blikkre nem látszanak túl nagy különbségek. A GL BB kerekei egyszerűbbek és nagyobbak az AW T L.E. szép kialakítású custom felnijeiénél. No nem mintha az ötküllős, fényes fekete hordók olyan rosszak lennének, sőt! Jóval szélesebbek az ezüst járgányénál; az autó azonban nem csak emiatt tűnik masszívabbnak. Még ha csak kb. két milliméterrel, de szélesebb a GL Challengere, így az Ezüst Bajnok valósággal karcsú, törékeny autónak tűnik a marcona Fekete Bandita mellett (talán a keskeny nyomtávú Johnny Lightning autók öröksége ez, ki tudja...).
A mattfekete fényezéshez metál - vagyis inkább kevéssé matt - fekete díszcsíkok dukálnak, ami tovább erősíti az autó agresszív kiállását.

A kecses és a masszív

Nagyon jól sikerült az autó tamponnyomása; itt az első fényszórók is csak festékpöttyöt kaptak, szemben az ezüst autó műanyagjával, viszont minden egyes pötty és csík a helyén van. Az első lámpák és ködfényszórók, a hátsó lámpahíd, az oldalsó irányjelzők festése, valamint a tanksapka alumínium imitációja már-már Tomicás precizitást mutat. Amitől viszont a lélegzetem elállt, az a Challenger és az R/T feliratok voltak az orron; a ránézésre kb. 0,5 mm magas betűk olvashatóan, tökéletes minőségben díszlenek a hűtőmaszkon! Az amcsi gyártók közül talán először a GL nőtt fel a japánok mutatta példához a tamponnyomás terén! A Hot Wheels bizony gyerekcipőben jár - vagy inkább spúrpapucsban topog - a maga suta felirataival és milliméterre mellélőtt lámpáival. Az egyetlen, amiben az AW T L.E. megfogta a GL-t, az a Dodge márkajelzés; az ezüst autón hajszálnyit finomabban van kialakítva a kosfej.

A hátsó fertályon az Ezüst Bajnok diadalmaskodik; a műanyag hátsó lámpatest egyértelműen szebb a Fekete Bandita mégoly kiválóan kivitelezett festett lámpáinál, a kipufogók pedig mégha kicsit csálén állnak is, részletesebbek az Igazán Limitált Kiadású Challengeren.

A motortérben is hasonló a helyzet; az AW T L.E. fedele egészen elölről és könnyen nyílik, míg a GL Challengeréét az AGabor által bemutatott kikocogtatós módszerrel lehet csak felnyitni - nem könnyítették túlzottan meg a dolgot. Viszont az ő megoldásuk élethűbb, mégha nehézkesebbé is teszi ez a mókát. Egyértelmű, hogy az ezüst autó nyeri ezt a fordulót - a motor vörös szelepsapkája, a részletes kialakítás és színezés nagyon nagy adu, amivel odaveri az egyébként szépen megformált Black Banditot. Ráadásul, összehasonlítva a valódi Challenger SRT8 motorjával, az AW T L.E. élethűbb a GL verziónál, szóval itt is plusz pont jár. Bevallom, nem vagyok híve a motortér és az ajtók nyitogatásának, de ennél a két autónál nagyon szépen sikerült kivitelezni ezt a könnyen elrontható részletet - érdemes volt megcsinálnia mindkét gyártónak! Egyedül a visszapillantó tükrök hiányoznak picit, de ez már tényleg kötözködés részemről...

A konklúzió: nem tudok és nem is akarok győztest hirdetni. Az Auto World True L.E. Challengere szép részletmegoldásaival egyértelműen magasra helyezte a mércét - és önmagának veri le, amikor a már sokszor emlegetett gagyi trükkökkel próbálja eladni a tényleg igényes kisautót. A Greenlight Black Bandit azt a minőségi szintet hozza, ami miatt rajongói imádják: agresszív, részletes, igényes kisautó, elfogadható áron. És az a tampózás, ejjjj! Le a kalappal mindkét autó előtt - ők képviselik azt a szintet, amire elégedetten lehet biccenteni a minőségre éhes gyűjtőnek.