2013. július 26., péntek

Hétvégi újratöltés - GL és HW Dodge Charger

Úgy sejtem, mindenkivel előfordult már az életében, hogy legszívesebben ledobta volna magáról a civilizáció álcáját és az asszonyát maga után húzó (szigorúan háttal, hisz tudjátok...) ősember módjára reagálna le egy-egy helyzetet az életben. Bunkósbottal a közepébe vágva... Ilyenkor az ember nem igazán vágyik kifinomult társalgásra, tökéletes részletek elemzésére.















Nem, ilyenkor az ember bevágna maga után egy vastag acéllemez-ajtót, kipattintana egy dobozos sört, gyújtást adna és bő gázzal elporolna.













Az ilyen álmaimban sosem kifinomult Skyline-ok, GT-R-ek szerepeltek. Ó, nem, azok nem ide valók. Hanem ósdi amerikai böszmék, Challengerek, és Chargerek, benzintemető V8-asokkal, hordónyi kerekekkel.

Nos, a Dodge Charger bizony nem a technokraták és a finom lelkek autója. Az a gép, amely néhány év óta Dízel Vinné varázsol bárkit - na jó, én speciel röhejesen festenék fehér atlétában a volánja mögött - illik mostani hangulatomhoz.

Nagy öröm volt, hogy nemrég hozzájutottam Balázs kis sárga Greenlightjához; a lapos, tepsiforma izomverda egy narancsszínű Challengerrel kiegészítve került hozzám. Így a korszak nagyágyúinak férfias és nőies változata is a garázsban van - ez személyes vélemény, de a Charger nagyon maszkulin autó, míg a Challenger mellette valósággal nőiesnek hat.


















Naná, hogy überférfias. hiszen minden vonala széles, feszített, akár a testépítők izomzata. Vagy legalábbis egy olyan testépítőé, akin keresztül ment a nevadai sivatagban egy úthenger és mumifikálódott a napsütésben.
A Greenlight nagyon jól visszaadja a Charger karakterét; a krómkereten belül ívelt hűtőmaszk alól várja az ember a rejtett lámpák előbukkanását, miközben az 1 milliméter alatti betűk is tökéletesen olvashatók. Az ablakok keretei szépen kivitelezettek, akárcsak a karosszéria anyagából formázott és festéssel kiemelt ablaktörlők. Minden pötty, sík és vonal a helyén van, a feliratok olvashatók - az amerikai gyártók közül a GL teljesítménye előtt őszintén meg tudom hajtani a fejem. Ezek a srácok már-már elérték a japán tamponnyomó művészek - hú ez kicsit perverz így leírva :) - színvonalát. Külön öröm a nyíló motorháztető, ami alatt kicsit szégyenlősen, de szépen kialakítva, a hűtő mögött elhelyezve bújik meg a 440-es Hemi.
















Az autó leggyengébb pontjai a kerekek - nem szenvedhetem ezt a csicsás stílust, a karosszéria színére fényezett peremű krómozott hordókat. Persze divat, értem én, de... Mondjuk úgy, hogy meg kellett barátkoznom velük. A kivitelezésük azonban példaértékű, bármennyire is bántják a szemem, akárcsak a rajtuk feszülő gumiké. Az alváz anyaga spiáter, kialakítása méltó az autóhoz. Igazi kis kincs az 1/64-es izomparány.





















Természetesen nem hagyhattam magában sárgulni a Greenlightot, így gyorsan beszerző körútra indultam. Hot Wheels Chargert találni talán a legegyszerűbb feladatok egyike, így kapásból két példányt szerváltam be: egy osztott hűtőmaszkos piros '69-est, és a Halálos Iramban moziból jól ismert '70-es nagyhűtőmaszkos, diszkrét Superchargeres fekete dögöt.

























Kivételesen most nem fogom fikázni a Hot Wheelst - igaz, hogy Diesel mester Chargerén a festés egy alkoholista maszek fényezőére emlékeztet, aki a nyolcvanas évekből maradt kalapácslakkal keni le a jobb sorsra érdemes autót, amelyen diszkrét buborékok jelzik a nem megfelelő alapozást. Igaz, hogy a tamponnyomás itt-ott lecsúszik a kilincsekről, de valahogy ezek a prosztó gagyiságok jól állnak a dürhő amcsi verdának. A HW igazán ebben az érában érzi jól magát, s bevallom, szélesen vigyorogva tologattam a két kisautót, rögtönzött gyorsulási versenyt játszva az íróasztalon.
























A faék egyszerűségű verdák újratöltötték a jókedv szintemet - hasonlóan kellemes hétvégét kívánok mindenkinek! Búcsúzóul a különbség a menőző és az oldschool vagány közt! (Kösz a klippet, Balázs, és Gábor!)





2013. július 10., szerda

Korszakok - Tomica és Hot Wheels Toyota 2000 GT

A Toyota 2000 GT egyike azon japán autóknak, melyek születésük pillanatában beírták magukat nemcsak az autó történetének lapjaira, de az egyetemes autós vágylista élmezőnyébe is.
A klasszikus, nagy túraautó stílusban (hosszú motorháztető, ívelt vonalvezetés, hátsókerék hajtás) megépített járgány történetének egy érdekes részletét - a Datsun Fairlady Z-vel való féltestvéri viszonyát - megírtam már másutt, így most a kisautó verziói segítségével mutatom be a modellautó gyártás napjainkban végbemenő technológiai / filozófiai korszakváltását.

Világnézeti különbségek




































A klasszikus: Tomica Toyota 2000 GT
A japán gyártó több okból tiszteletet érdemlő. Egyrészt, ha akar, olyan high-tech modellecskéket farag, melyek például szolgálhatnak sok csúcsra hype-olt, de sok esetben inkább csak presztízsben, mint minőségben nagyot nyújtó cégnek. Itt a Limited Vintage Neo sorozatra gondolok, amely 1/64-ben lazán lepöcköli az Autoart és a Minichamps hasonló méretű próbálkozásait. Hogy lássuk, miről beszélek:

Tomica Limited Vintage Neo Mercedes-Benz 190 2.3















Igen, ez 1/64-es! A tamponnyomások tökéletesek, a lámpák élnek, a tükrök követik a valódi autó asszimetrikus kialakítását. Az utóbbi évek egyik legszebb kisautója - mondom ezt úgy, hogy nem vagyok a 190-es rajongója.

Persze ez a Tomica presztízs sorozata, a játék kategórián messze túlmutat, a Museum Collection darabjaként megjelent Toyota 2000 GT elég viccesen festene mellette. Viszont a sárga spiáter mindent tud, ami húsz éve még egyértelmű volt, mára viszont már eltűnt: rugózás, nyitható ajtók, fém alváz.

















A karosszéria vonalai határozottak, kiváló megoldás az alváz anyagából megformált első lámpák + hűtőmaszk, hátsó lámpák és a középen kivezetett dupla kipufogó. Az autó Kamm profeszor elvei szerint kialakított hátsója hihetetlenül szép, legalább kétszer annyi fotót lőttem rá, mint a többi részére. A zöld motorháztetős sárga festés valódi autót utánoz; hasonló színű versenygéppel állítottak fel 72 órás megbízhatósági / sebességi futam alatt 16 rekordot 1966-ban a Yatabe pályán. (Bővebben itt)















Ritkán látni ilyen ropogós hátsót















A festés szerencsére nem túl vastag, hagyja élni a karosszéria vonalait. A napfény tükröződését tompító selymes zöld szín fenemód jól mutat, a részben az ajtóra, részbe elé tampózott Toyota 2000 GT feliratok japánosan precíz mód a helyükön vannak.






































A belső tér is Tomicás; egyszerű, de a kormánykerék legalább nem tepsi, az ülések pedig hozzák a hatvanas évek versenylócáinak érzetét. A kis japán (vagyis kínai) a kisautógyártás klasszikus vonalát képviseli: szép, de nem high-tech érzetű kialakítás, itt-ott egyszerűsítésekkel (az orra meglehetősen együgyű, viszont pontosan illeszkedik, rések nélkül), szerethető összhatással. Olyan játék, amellyel gyerekként is szívesen játszottam volna, s a gyermekeimnek is büszkén fogom mutatni.

A modern: Hot Wheels Toyota 2000 GT
Az amcsik egyik legjobban várt autója volt ez a piros verda, annál is inkább, mivel ez is a lassan legendává váló Jun Imai értő alkotása. Nehéz volt kivárni, mire kibonthattam a másodpéldányom bliszterét, de az aktus után széles mosolyra húzott a szám. Az autó orra Imai san védjegyévé vált megoldással lett kialakítva: a hűtőmaszkot az alvázból, a lámpákat pedig a szélvédő anyagából alakították ki, akárcsak a Celicánál. Zseniális megoldás, és a kivitelezés is ragyogó; nincsenek illesztési hézagok, minden a helyén van, már-már japánosan. Az autó karosszériája szépen, határozott vonalakkal van megrajzolva; nagy adu a visszapillantó tükrök odabiggyesztése és a motorháztető hűtőbordáinak szerszámba tömbszikrázása.


Nagyot villant a Hot Wheels















Hátrébb már csökken a lelkesedés; a hátsó ablak formája kicsit bizonytalan, noha méretét tekintve közelebb áll a Tomicáénál a valósághoz. A pici hátsó légterelőnél csúf szerszámzárási sorja van - ez eléggé illetlen dolog egy vadiúj kisautótól. A fenekét nem sikerült olyan vonzóvá tenni, mint a japán autónál, szinte láthatatlanok a lámpák a vörös festék alatt. Itt sokat segített volna a tamponnyomás - bár a Hot Wheels minőséget ismervén ebben nem vagyok teljesen biztos... A középre vezetett dupla kipufogó viszont kellően hangsúlyos lett; ezért könnyű megbocsátani az előbbi ballépéseket.















Csak a kilincseket tudnám feledni...

















A karosszéria alatt a jól bevált, fekete küllőjű MC5-ösök lapulnak. A legtöbb autón jól mutató kerekek itt sem okoztak csalódást, illenek a vörös-fekete színkombinációhoz.
Az autó festését hátul picit vastagnak éreztem, mivel a lámpák jelenlétét majdnem nullára redukálta. A fekete oldalsó díszcsík nagyon szép, akárcsak a cirádás Hot Wheels logó a visszapillantók alatt. Mellette azonban nem tudom megbocsájtani a sacc/kb. "odaplöttyintett" kilincseket, amelyek egy kiadós tarkónbaszástcsapást adnak a pozitív összképnek. Küldjétek már el a tamponyomós szerszámosokat a Kyoshohoz, vagy Tomicához egy szakmai továbbképzésre!

A HW orra a nyerő






















A belsőtér, ha lehet, még a Tomicáénál is puritánabb; igaz valódi kormány és ülések vannak itt is szerencsére. Nagy plusz a hátsó ablakon keresztül látható bukókeret imitáció!

Szóval itt van ez a remekül és ötletes részletekkel megformált, ám Hot Wheelses szokás szerint apróságokon, pontosabban minőségi hibákon elvérző modern szépség. Ha az öntőszerszámon és a kilincsek tamponnyomó szerszámán - vagy az ezüst festék sűrűségén - kicsit tovább reszelnek, zseniális autó született volna. Persze gyűjtői darab lesz belőle is - Jun Imai nem nagyon nyúlt még mellé. De a klasszikusok finomsága és lelke bizony nagyon hiányzik a költséghatékony előállítás oltárán feláldozott modern kisautóból.