A ragyogás örök - Kyosho 1/64 Alfa Romeo 75 Twin Spark teszt

Az Alfa Romeo 75-ös típusához mindig is vonzódtam. Igazán nagy kedvencként sosem tekintettem ugyanakkor rá. Pedig jelen volt gyűjteményemben 1/24-es Bburagoként, 1:43-as Progetto K verzióban is, továbbá 1:1-es méretben majdnem egy 75-ös lett az első autóm. Pontosan nem tudom hogyan kerültem abba a helyzetbe, hogy immár nem csupán egy terv a sok olasz "csodavas" közül, hanem egészen kiemelkedő helyet foglal el a kedvenceim között. Ráadásul azok a 75-ösök, amelyek 2012 decembere óta kerültek a gyűjteményembe egészen biztosan nem kerülnek ki onnan szemben a fentebb felsoroltakkal. Tán azért sem, mert végre sikerült a 75-ösnek hosszú, fáradhatatlan küzdelem árán a szívem legmélyébe férkőznie. Ehhez nem kellett más, mint egy-két igazán izgalmas modell megszerzése. Olyanoké, amelyek az eddigieknél még jobban megragadták az igazi autó jellemvonásait. 

Ma az egyik ilyen modellről lesz szó. 

Kyosho 1/64 Alfa Romeo 75 Twin Spark

Ezzel az Alfával kihozták a tervezők a 80-as évek általános stílusirányzatából a legtöbbet. A Kyosho pedig megértette, megragadta és 1/64-es méretarányú tökéletes kincsesládikót készített belőle. 

A Kyoshonál megtanulhattuk már, hogy a külcsín korántsem nagyobb a belbecsnél. Az ízléses, kifinomult csomagolás láttán is el lehet rugaszkodni a felhők közé, és akkor még csak ezután jön a java. Eljátszadozva a gondolattal ha a Kyosho étterem lenne, akkor az 1/64-es apróságának csomagolása az exkluzív előétel, melyhez foghatót másutt nem nagyon találunk. A főétel pedig valósággal bűnbe visz és akármi történjék is, rászoktat arra, hogy minden nap ebben a bizonyos étteremben étkezzünk. 

Kartondoboz + bliszter + gyűjtői kártya + talapzat + kincs a talapzaton = Kyosho 1/64

Ezek után nem vitás, hogy az egyik legjobb "duetto" keletkezett, hiszen az egyik oldalon ott van a varázslatos 75-ös, a múzsa, a démoni szerető, akinek egy csalfa mosolyáért is egy csapásra hátat fordítanánk eddigi életünknek. A másik oldalon pedig a gyűjtőkkel körülbelül egy szinten mozgó, autóimádó japán mérnökistenek.

A démoni szerető félhomályban

Ha az első és a hátsó lámpatesteket nézem, akkor helyből az 1/43-as méretben keresek neki ellenfelet, ugyanúgy, mint a kerekek és az utastér esetében.

Az utánozhatatlan 75-ös arc...

A feliratok, emblémák egy hajszállal bizonytalanabbak az eddig kiadott 1/64-es Kyoshok jó részénél, de még így is megszorongatják a vetélytársakéit.

...és a talán még egyedibb fenék (bizonytalanság a feliratoknál...)

A kipufogó vég megoldása kissé fáj, mivel ennél jobbat korábban már láttunk a Kyosho részéről. Nem lenne szükség itt nagy részletezésre, csupán egy aprócska bemélyedés kellene, amely valamelyest jelezné a kipufogó cső végének "lyukas" mivoltát.

A fekete díszcsík és ablakkeretek, valamint a kifestett kilincsek további tapsot érdemelnek. Nagyon él ez az 1/64-es!

A Kyosho 1/64-es szépségei sokszor elfeledtetik velünk
a többi méretarány gyöngyszemeit.

Érdemes egy pillantást az autó hasára is vetni. A részletes alvázat nem szegecsek, hanem csavarok tartják egyben a karosszériával. 

Egészen kidolgozott a kocka hasa.

Kedvem lenne az utasteret kifesteni, és minden olyan extrával teletenni, amit eddig még csak a nagyobb méretek egy-két szereplője kapott. Ugyanakkor mégis megálljt kell parancsolnom magamnak, hiszen ez az egység még így - feketén - is majd' megszólal. Ahhoz túl részletgazdag és precíz, hogy bármin is változtassak, mert tartanék attól, hogy az eredeti állapotukban remek részletek hatásain tompítanék. (És igen, a jellegzetes kézifékkar is ott van!!)

Kifessem? Ne fessem? 

Ha pedig ez sem lenne elég ahhoz, hogy mosolyogva hátradőljünk és a mámortól bódultan nyögjük a "megérte, megérte" - című gyűjtői himnuszunkat, akkor vessünk egy pillantást nagyító alatt is néhány egységre. 

A szélvédőnél lévő szellőző rács és az ablaktörlők zseniálisak. A rácsozásnak mélysége van, ráadásul olyan precíz a mintázat, mint egy 1/43-as Minichampsén. (Őszintén megmondom nem is tudom melyik gyártónak nagyobb dicséret az utóbbi mondatom...)

Zseniális részlet. Szabad szemmel nézve
lazán el lehet siklani felette.

A többszöri, hosszas nézegetés után mindig kételyekkel csavarozom vissza talapzatára a 75-öst. Már csak amiatt is, mert tudom, hogy pár napon belül ismét következik az autó privát kiállítóterméből történő kirángatása, a rögzítés feloldása, majd a közelről történő nézegetése. Netán néhány fénykép is elkészül a pillanat megragadása érdekében (ugyanabból a szögből sokadszor...mert sosem elég...). 

Majd következik az újbóli óvatos visszacsavarozás, ujjlenyomatok eltüntetése, és a biztonságos bliszteres burába helyezés. 

Meghitt pillanat.

Egy-egy kis meghitt bűvölet között megannyi veszélyes manőver, mely során értékünk megsérülhet. (Mintha két nemi aktus között bekötött szemmel, görkorcsolyán gurulnánk a hálószobába, vagy oda, ahol...)

"Piroslámpás" élmény I.

"Piroslámpás" élmény II.

Már csak az a kérdés, hogy a Kyosho miért adta ki 4 színben az eddig megszokott "egy típus - 3 szín" helyett. Netán azért, mert ők sem tudták melyiket hagyják ki a sorból? 

Ha ki kellene választanom a nekem legjobban tetszőt, akkor nehéz lenne döntenem.

Neki talán a piros...

A fekete szín a legrosszabb választás minden autónál, hiszen roppant mód elmossa az autók vonalait. Viszont akit igazán érdekel az adott darab, az úgyis közelről szemléli. Nevezhetnénk a legszemérmesebb színnek is. Általa nem mindenki kapja meg az autó varázsát. Csak az, akit valóban érdekel is. "Kellek neked? Igazán kellek? Akkor ne csak messziről bámulj, hanem engedj közelebb magadhoz és akkor kibontakozom neked." Mindenesetre a fényes étcsokoládéban (fényezés) is ott vannak a szabályos trüffeldarabok (kilincs, díszcsík). 

A fekete közelről üt nagyot (ebben hasonlítunk).

A fehér tán e négyesből a legegzotikusabb szín. Ugyanakkor érdekesen mutat a 75-ös ebben a köntösben. Itt akar leginkább dívának látszani, nevezhetnénk ezért kissé ellentmondásosnak is. 

Szomorúnak tűnik, pedig csak "játszik".

A piros szín "ellövése" gyakorlatilag kötelező minden olasz autón, így ez végképp nem maradhatott ki. Bár itt is jól észrevehető, hogy a fényezés túl vastag. 

Amore rosso. 

Az ezüst színt én sosem tartottam a kedvenceim között. Vagyis inkább azt mondanám, hogy nagyon nem mindegy milyen autó kapja meg ezt a "ruhát". A német autók közül bármelyiknek jól áll például, de egy olaszon inkább a grafitot tudom elképzelni ehelyett. Ezzel szemben a modellek tekintetében rendkívül hasznos az ezüst, mivel például ezen az Alfán is ez a szín adja a legjobban vissza a karosszéria finom vonalait. Ezzel a legélethűbb ez a modell.

Az ezüst emeli ki a legjobban a 75-ös formavilágát.

A Kyosho nagyot alkotott ezzel az Alfával. Önmagához és másokhoz képest is sikerült fejlődnie. Ha a feliratok és a kipufogó az eddig megszokott színvonalúak lennének, akkor kikiáltanám az eddigi legjobb 1/64-es Kyosho modellnek. 

Napfelkelte egy kis ezüst esővel.

Így viszont szépen beparkol az első helyre a többi szépség mellé. A kidolgozottság csillagos ötös, viszont az előző sorozatok autói által már-már megszokottnak nevezhető remek feliratozások, márkajelzések gyengébb minősége a 75-ösökön szembeötlő. 

Táncol a napfény az Alfa fenekén. Jó neki.

Az örökzöld 75-ös tovább ragyog immár a Kyosho kiadásában is. Mi, gyűjtők pedig egyszerre ünnepelhetjük e szögletes, ámde szenvedéllyel csordultig teli autócsodát, a múzsát, a démoni szeretőt és mindazokat, akiknek sikerült minden ragyogásából a legtöbbet belecsepegtetniük a féltenyérnyi méretarányba.

Újabb mesterművek Japánból, szeretettel.

Parányi ékek - Tomica Limited és Kyosho 1/100 Mazda RX-7

Az első generációs Mazda RX-7 SA22C bevallottan az egyik kedvenc Japán autóm. Olaszoktól, illetve németektől átvett és tökéletesített ékforma, már-már perverzmód különc kéttárcsás Wankel-motor, mitől ne lenne vonzó?

A szélesített versenyverziók még közelebb állnak hozzám, így nem hagyhattam ki a Tomica Limited fehér-zöld Savanna RX-7 Racingjét sem. Mégis volt bennem némi hiányérzet, amit nem elégített ki a kissé kopott regular változat beszerzése sem. Ezt egyébként eredetileg felújítani vettem meg, de annyira patinás, hihetően viharvert autó, hogy meghagytam eredeti állapotában. Végül az 1/100-as Kyosho RX-7-esek láttán vigyorodtam el; ők is átrepülték a fél világot, hogy gajdzsin kezeim szabadítsák kis kis tasakjaikból a parányi ék-szereket.

A modell mintájául a Mazda Technical Center által a daytonai 24 órás versenyen 1979-ben indított fehér-zöld 7-es rajtszámú autó szolgált, melyet a régi motorosnak számító Yoshimi Katayama és csapattársai, Yojiro Terada és Takashi Yorino vezettek. Az autó a GTU kategória első, az összetett ötödik helyét szerezte meg, míg a 77-es rajtszámú, W. Bohren, J. Downing és R. Mandeville fehér-piros autó utánuk a kategória második és összetett hatodik helyet szerezte meg.
Katayama a következő évben a Roger Mandeville irányításába került ex-gyári csapatban versenyzett tovább, majd Ausztráliában folytatta az RX-7-esek idomítását.
Az autókról itt és itt találtok bővebb, eredeti képsort.

A daytonai diadalt megörökítette mind a Tomica, mind a Kyosho, és ebbe szemmel láthatóan mindkét cég beleadott apait, anyait.

A Tomica a klasszikus háromincses tartományban dobbantott, ami az RX-7-esnél 1/60-as méretarányt jelent. A Limited kiadás a regular verzió igényesebben kifestett, saját kerekekkel ellátott kivitelét takarja. Mivel azonban a normál változat is rendre nagyon aprólékosan kidolgozott volt a Tomicánál (az aktuális autóikra ez egyre kevésbé jellemző, megindult az ő el-Matchboxosodásuk is sajnos), ez nem jelentett minőségi hátralépést.

A karosszéria hihetetlenül precíz, a kerékjárat szélesítések minden csavarját / vagy szegecsét látni engedi, akárcsak az éleket, hátsó ajtó zsanérokat, lökhárítókat, mindent. Még a kipufogócsövet is kialakították, nem csak egy telibevert rudat kapott az autó, hanem valódi, kifestett csövet! A Matchbox méretarányú játékautók közt számomra ez a Mazda lett az etalon, s nem(csak) azért, mert szeretem. Persze ennek a részletességnek ára is van: a tamponnyomás sötétzöld-világoszöld csíkjai nem fednek 100%-osan a mélyedésekben és a bukólámpáknál. Ez esetben meg tudom bocsájtani a hibát; a technológia még nem jutott el arra a szintre, hogy ilyen részleteket is fedni tudjon. Egyúttal megkövetem a Pekingi kecskét is, amelynél felróttam ugyanezt a hibát.
Afelett már kicsit nehezebb szemet hunynom, hogy a hátsó lámpa pirosa bepermetezte a lámpatest alatti teret is...
Az autó természetesen rugózik, ajtajai nyílnak - a belsőtérről ne várjatok fotókat, képtelen voltam lekapni...
A kerekei nagyon jól visszaadják a hetvenes évek végének stílusát, és az eredeti autóét is. Példaértékű verda ez!

Szóval, mi okozhatna nagyobb örömet, mint egy 1/60-as spiáterbe öntött majdnem tökéletesség? Nos, az 1/100-as testvérei! A Kyosho miniatűrjei bizony fityiszt intettek az európai H0-ás, másnéven 1/87-es műanyag autóknak, és a nagyobb méretarányban megszokott részletességet mentették át ujjpercnyi méretbe, fémből kiöntve!
A daytonai duó mindkét autóját megmintázó pakk alig elnagyoltabb, mint a Tomica. A karosszéria vonalai, az ajtók, a motorháztető, a lámpák, a szélesítések mind határozottan felismerhetők. Egyetlen baki az aránytalanul, szinte karikatúraszerűen nagy hátsó légterelő; itt csak sejtésem lehet a miértről, de arra tippelnék, hogy az eredeti spoiler tömbszikrázásánál hibázhattak a készítők. Hogy ne kelljen a bonyolult szerszámgyártási folyamatot újrakezdeni, új tömbbel szikrázva, némileg mélyítették a formaadó üreget - ezáltal növelve a szárny méretét. Persze ez csak személyes vélemény.

A tamponnyomások némileg egyszerűbbek a Tomicáénál, de panasz nem lehet rájuk: a vonalak pontosan a helyükön vannak, az 1 mm alatti felíratok is olvashatóak, még a pilóták tetőre varrt, alig 0,5 mm magasságú nevei is!

A kerekek a hátsó szárnyhoz hasonlóan picit nagynak tűnnek, itt azonban nem tudom mivel indokolni a dolgot - vagy egyen-kerékformát használtak, vagy az én szemem kezdi már feladni a harcot. Akárhogy is, ha nagyobb bátorságom lenne, bizony alkalmaznám a Csabi barátom által gyakorolt szárazecsetelési technikát a felni középső részének kifestésére. Így viszont egyelőre hagyom eredetiben a kisautókat. Az ék-szerek úgyis eredeti formájukban a legszebbek.

Hétvégi újratöltés - GL és HW Dodge Charger

Úgy sejtem, mindenkivel előfordult már az életében, hogy legszívesebben ledobta volna magáról a civilizáció álcáját és az asszonyát maga után húzó (szigorúan háttal, hisz tudjátok...) ősember módjára reagálna le egy-egy helyzetet az életben. Bunkósbottal a közepébe vágva... Ilyenkor az ember nem igazán vágyik kifinomult társalgásra, tökéletes részletek elemzésére.

Nem, ilyenkor az ember bevágna maga után egy vastag acéllemez-ajtót, kipattintana egy dobozos sört, gyújtást adna és bő gázzal elporolna.

Az ilyen álmaimban sosem kifinomult Skyline-ok, GT-R-ek szerepeltek. Ó, nem, azok nem ide valók. Hanem ósdi amerikai böszmék, Challengerek, és Chargerek, benzintemető V8-asokkal, hordónyi kerekekkel.

Nos, a Dodge Charger bizony nem a technokraták és a finom lelkek autója. Az a gép, amely néhány év óta Dízel Vinné varázsol bárkit - na jó, én speciel röhejesen festenék fehér atlétában a volánja mögött - illik mostani hangulatomhoz.

Nagy öröm volt, hogy nemrég hozzájutottam Balázs kis sárga Greenlightjához; a lapos, tepsiforma izomverda egy narancsszínű Challengerrel kiegészítve került hozzám. Így a korszak nagyágyúinak férfias és nőies változata is a garázsban van - ez személyes vélemény, de a Charger nagyon maszkulin autó, míg a Challenger mellette valósággal nőiesnek hat.

Naná, hogy überférfias. hiszen minden vonala széles, feszített, akár a testépítők izomzata. Vagy legalábbis egy olyan testépítőé, akin keresztül ment a nevadai sivatagban egy úthenger és mumifikálódott a napsütésben.
A Greenlight nagyon jól visszaadja a Charger karakterét; a krómkereten belül ívelt hűtőmaszk alól várja az ember a rejtett lámpák előbukkanását, miközben az 1 milliméter alatti betűk is tökéletesen olvashatók. Az ablakok keretei szépen kivitelezettek, akárcsak a karosszéria anyagából formázott és festéssel kiemelt ablaktörlők. Minden pötty, sík és vonal a helyén van, a feliratok olvashatók - az amerikai gyártók közül a GL teljesítménye előtt őszintén meg tudom hajtani a fejem. Ezek a srácok már-már elérték a japán tamponnyomó művészek - hú ez kicsit perverz így leírva :) - színvonalát. Külön öröm a nyíló motorháztető, ami alatt kicsit szégyenlősen, de szépen kialakítva, a hűtő mögött elhelyezve bújik meg a 440-es Hemi.

Az autó leggyengébb pontjai a kerekek - nem szenvedhetem ezt a csicsás stílust, a karosszéria színére fényezett peremű krómozott hordókat. Persze divat, értem én, de... Mondjuk úgy, hogy meg kellett barátkoznom velük. A kivitelezésük azonban példaértékű, bármennyire is bántják a szemem, akárcsak a rajtuk feszülő gumiké. Az alváz anyaga spiáter, kialakítása méltó az autóhoz. Igazi kis kincs az 1/64-es izomparány.

Természetesen nem hagyhattam magában sárgulni a Greenlightot, így gyorsan beszerző körútra indultam. Hot Wheels Chargert találni talán a legegyszerűbb feladatok egyike, így kapásból két példányt szerváltam be: egy osztott hűtőmaszkos piros '69-est, és a Halálos Iramban moziból jól ismert '70-es nagyhűtőmaszkos, diszkrét Superchargeres fekete dögöt.

Kivételesen most nem fogom fikázni a Hot Wheelst - igaz, hogy Diesel mester Chargerén a festés egy alkoholista maszek fényezőére emlékeztet, aki a nyolcvanas évekből maradt kalapácslakkal keni le a jobb sorsra érdemes autót, amelyen diszkrét buborékok jelzik a nem megfelelő alapozást. Igaz, hogy a tamponnyomás itt-ott lecsúszik a kilincsekről, de valahogy ezek a prosztó gagyiságok jól állnak a dürhő amcsi verdának. A HW igazán ebben az érában érzi jól magát, s bevallom, szélesen vigyorogva tologattam a két kisautót, rögtönzött gyorsulási versenyt játszva az íróasztalon.

A faék egyszerűségű verdák újratöltötték a jókedv szintemet - hasonlóan kellemes hétvégét kívánok mindenkinek! Búcsúzóul a különbség a menőző és az oldschool vagány közt! (Kösz a klippet, Balázs, és Gábor!)

Korszakok - Tomica és Hot Wheels Toyota 2000 GT

A Toyota 2000 GT egyike azon japán autóknak, melyek születésük pillanatában beírták magukat nemcsak az autó történetének lapjaira, de az egyetemes autós vágylista élmezőnyébe is.
A klasszikus, nagy túraautó stílusban (hosszú motorháztető, ívelt vonalvezetés, hátsókerék hajtás) megépített járgány történetének egy érdekes részletét - a Datsun Fairlady Z-vel való féltestvéri viszonyát - megírtam már másutt, így most a kisautó verziói segítségével mutatom be a modellautó gyártás napjainkban végbemenő technológiai / filozófiai korszakváltását.

Világnézeti különbségek

A klasszikus: Tomica Toyota 2000 GT
A japán gyártó több okból tiszteletet érdemlő. Egyrészt, ha akar, olyan high-tech modellecskéket farag, melyek például szolgálhatnak sok csúcsra hype-olt, de sok esetben inkább csak presztízsben, mint minőségben nagyot nyújtó cégnek. Itt a Limited Vintage Neo sorozatra gondolok, amely 1/64-ben lazán lepöcköli az Autoart és a Minichamps hasonló méretű próbálkozásait. Hogy lássuk, miről beszélek:

Tomica Limited Vintage Neo Mercedes-Benz 190 2.3

Igen, ez 1/64-es! A tamponnyomások tökéletesek, a lámpák élnek, a tükrök követik a valódi autó asszimetrikus kialakítását. Az utóbbi évek egyik legszebb kisautója - mondom ezt úgy, hogy nem vagyok a 190-es rajongója.

Persze ez a Tomica presztízs sorozata, a játék kategórián messze túlmutat, a Museum Collection darabjaként megjelent Toyota 2000 GT elég viccesen festene mellette. Viszont a sárga spiáter mindent tud, ami húsz éve még egyértelmű volt, mára viszont már eltűnt: rugózás, nyitható ajtók, fém alváz.

A karosszéria vonalai határozottak, kiváló megoldás az alváz anyagából megformált első lámpák + hűtőmaszk, hátsó lámpák és a középen kivezetett dupla kipufogó. Az autó Kamm profeszor elvei szerint kialakított hátsója hihetetlenül szép, legalább kétszer annyi fotót lőttem rá, mint a többi részére. A zöld motorháztetős sárga festés valódi autót utánoz; hasonló színű versenygéppel állítottak fel 72 órás megbízhatósági / sebességi futam alatt 16 rekordot 1966-ban a Yatabe pályán. (Bővebben itt)

Ritkán látni ilyen ropogós hátsót

A festés szerencsére nem túl vastag, hagyja élni a karosszéria vonalait. A napfény tükröződését tompító selymes zöld szín fenemód jól mutat, a részben az ajtóra, részbe elé tampózott Toyota 2000 GT feliratok japánosan precíz mód a helyükön vannak.

A belső tér is Tomicás; egyszerű, de a kormánykerék legalább nem tepsi, az ülések pedig hozzák a hatvanas évek versenylócáinak érzetét. A kis japán (vagyis kínai) a kisautógyártás klasszikus vonalát képviseli: szép, de nem high-tech érzetű kialakítás, itt-ott egyszerűsítésekkel (az orra meglehetősen együgyű, viszont pontosan illeszkedik, rések nélkül), szerethető összhatással. Olyan játék, amellyel gyerekként is szívesen játszottam volna, s a gyermekeimnek is büszkén fogom mutatni.

A modern: Hot Wheels Toyota 2000 GT
Az amcsik egyik legjobban várt autója volt ez a piros verda, annál is inkább, mivel ez is a lassan legendává váló Jun Imai értő alkotása. Nehéz volt kivárni, mire kibonthattam a másodpéldányom bliszterét, de az aktus után széles mosolyra húzott a szám. Az autó orra Imai san védjegyévé vált megoldással lett kialakítva: a hűtőmaszkot az alvázból, a lámpákat pedig a szélvédő anyagából alakították ki, akárcsak a Celicánál. Zseniális megoldás, és a kivitelezés is ragyogó; nincsenek illesztési hézagok, minden a helyén van, már-már japánosan. Az autó karosszériája szépen, határozott vonalakkal van megrajzolva; nagy adu a visszapillantó tükrök odabiggyesztése és a motorháztető hűtőbordáinak szerszámba tömbszikrázása.

Nagyot villant a Hot Wheels

Hátrébb már csökken a lelkesedés; a hátsó ablak formája kicsit bizonytalan, noha méretét tekintve közelebb áll a Tomicáénál a valósághoz. A pici hátsó légterelőnél csúf szerszámzárási sorja van - ez eléggé illetlen dolog egy vadiúj kisautótól. A fenekét nem sikerült olyan vonzóvá tenni, mint a japán autónál, szinte láthatatlanok a lámpák a vörös festék alatt. Itt sokat segített volna a tamponnyomás - bár a Hot Wheels minőséget ismervén ebben nem vagyok teljesen biztos... A középre vezetett dupla kipufogó viszont kellően hangsúlyos lett; ezért könnyű megbocsátani az előbbi ballépéseket.

Csak a kilincseket tudnám feledni...

A karosszéria alatt a jól bevált, fekete küllőjű MC5-ösök lapulnak. A legtöbb autón jól mutató kerekek itt sem okoztak csalódást, illenek a vörös-fekete színkombinációhoz.
Az autó festését hátul picit vastagnak éreztem, mivel a lámpák jelenlétét majdnem nullára redukálta. A fekete oldalsó díszcsík nagyon szép, akárcsak a cirádás Hot Wheels logó a visszapillantók alatt. Mellette azonban nem tudom megbocsájtani a sacc/kb. "odaplöttyintett" kilincseket, amelyek egy kiadós tarkónbaszástcsapást adnak a pozitív összképnek. Küldjétek már el a tamponyomós szerszámosokat a Kyoshohoz, vagy Tomicához egy szakmai továbbképzésre!

A HW orra a nyerő

A belsőtér, ha lehet, még a Tomicáénál is puritánabb; igaz valódi kormány és ülések vannak itt is szerencsére. Nagy plusz a hátsó ablakon keresztül látható bukókeret imitáció!

Szóval itt van ez a remekül és ötletes részletekkel megformált, ám Hot Wheelses szokás szerint apróságokon, pontosabban minőségi hibákon elvérző modern szépség. Ha az öntőszerszámon és a kilincsek tamponnyomó szerszámán - vagy az ezüst festék sűrűségén - kicsit tovább reszelnek, zseniális autó született volna. Persze gyűjtői darab lesz belőle is - Jun Imai nem nagyon nyúlt még mellé. De a klasszikusok finomsága és lelke bizony nagyon hiányzik a költséghatékony előállítás oltárán feláldozott modern kisautóból.