Karácsonyi üdvözlet

Boldog és Békés Karácsonyt kíván a Modelfreaks csapata minden olvasójának, modellautó rajongónak és úgy általában mindenkinek!

Legyetek együtt a családjaitokkal, barátaitokkal, szeretteitekkel, és ünnepeljétek együtt ezt az ünnepet.

Vader Nagyúr új szolgálati autója

"Végre nem egy dicstelen Mattel jármű, az erő nagyon sötét oldaláról!"

Én vagyok a gazdád!

Tele lesz a puttony?

Már csak egy nap és megérkezik a Mikulás. Úgyhogy nincs más dolgunk hátra, mint kifényesíteni csizmáinkat és reménykedni abban, hogy a virgácson kívül valami mást is rejt majd a puttonya. 

Japan Industrial Metal

"Füstös ipartelep a hetvenes évek végén, Japánban. 

Hajnal van, a nap még nem kelt fel, csak a gyáróriások állandó háttérzaját hallani, amelyek megvalósítják a gazdasági álmot. Egy autó gördül be az udvarra, talán egy mérnöké, aki már nem fiatal, ruhája beszürkült a levegőben lebegő olaj és szénportól. Mégis úgy érzi, hazaért, a gépek monoton zaja számára barátságos, az arcok ismerős változatlansága megnyugtató, nyoma sincs disszonanciának. 

Az autója, az Mitsubishi Iparművek új Galantja; kicsit jenki stílusú, mint a Három Gyémánt zajbacu összes nagyobb modellje. Biztonságos, megbízható, szürkészöld, nem látszik meg rajta a mindent belepő finom füst, ami a jólét ára. Azt mondják, jövőre már felszerelik az új szűrőket a kéményekre; a környezetvédők hangját meghallották és megértették a Sangyók is. A jövő, azt mondják, már úgyis az elektronikáké és a műanyagé, nem kell a földből kibányászott ferrit, nem kell a bomlásból származó jin matériája. A mérnök azonban nem hisz a jang egyeduralmában, tudja jól, a két fél harmóniájából és ezzel járó küzdelméből születhet csak egyensúly. Bizonyíték erre az autója, mely a jangból született jinné, "

Hajnali neonfények az ipartelepen

Ez a kép jár a fejemben, amióta kibontottam csomagolásából több társával együtt a Diapet Yonezawa 1/43-as Mitsubishi Galant 2000 Super Touring ksautóját. A több, mint harminc éves modell nem makulátlan, elhomályosodott ablakok és festékpörcenések jelzik az évtizedek múlását. Megkapóan súlyos darab - van benne anyag - nyíló ajtók, motorháztető és csomagtartók, finom rugózás jellemzik. Benne van mindaz, ami származási helyét naggyá tette; nem másolta szolgaian az európai modellgyártás hatvanas-hetvenes éveinek 1/43-asait, noha erősen érződik benne a Politoys és a Corgi nagy autóinak hatása. A Diapet azonban finoman továbbfejlesztette azokat a jegyeket, melyeket a gyűjtők oly nagyra értékelnek azokban az autókban. 

Kényelmes öreg verda

Nem tudnám megmagyarázni miért, de ez a modell élőnek tűnik, mintha egy párhuzamos, 1/43-as univerzumból származó, működő jármű alakult volna játékká a mi világegyetemünkbe lépve. Nem 3D nyomtatott mesterdarab alapján, Kínában gyártott lelketlen tömegtermék, amellyel büszkélkedhet a Facebookon az egyszeri gyűjtő. Ma már játéknak neveznénk, ahogyan eredetileg is annak készült, és készülnek a mai napig is - immár sajnos szintén Kínában - a Diapet kisautói.. Mégis, ez a játék továbbviszi a szemet a képzelet felé. Márpedig ezen sorok írójának mindig is ez volt az elsődleges szempont, amivel kiemelte gyűjteményéből a saját kedvenceit. 

A tökéletesség nem mindig kézzelfogható

Mesél az alja is

Darabos, régimódi, szigorú tekintettel

Nem sokkal a megérkezte után fedeztem fel, hogy ez az autó szerepet kapott a nemrégen felfedezett és nagyon megkedvelt rendezőm egyik első rövidfilmjében - nem tehetem meg, hogy ne osszam  meg Veletek is zárszóként Jamin Winans Spinjét:

Elgurult kerekek 4. rész - Ló és Bika

Egy igazán vad ló...

... és egy őrült bika...

Olaszország vágtázó büszkeségei ők.

Azonban mégsem együttes erővel szállnak harcba a dicsőségért. 

Hiszen Ló és Bika...

...sosem lesz barát...

Elgurult kerekek 3. rész - Apa és fia

Ezen a héten Urraco-napokat tartunk a Modelfreaks blogon. Íme az első csapás rövidke képregény formájában:

1.

2.

3.

4.

5.

Az első - Tomica Limited Vintage Neo 1/64 Nissan Pathfinder/Terrano teszt

Tomica terén jelenleg a legrosszabbak a mutatóim: túl sok "like", túl kevés "have". Ugyanakkor az is igaz, hogy e gyártó a legkiegyensúlyozottabb az egy autóra jutó nyálcseppek száma tekintetében nálam. Ami van, az tocsog is rendesen. Ez a pici Nissan volt az első Tomica Limited Vintage Neo autóm. Joggal tehető fel a kérdés, hogy akkor ezen a blogon miért nem vele kezdtem Tomica LVN autóim bemutatását? 

Az első.

A válasz a vártnál egyszerűbb: a Nissan érkezése idején kihagyhatatlan modell volt, azonban akkor már piszkozataim között tornyosultak a félkész bejegyzések, melyek nagy részének adott főszereplői jóval erősebb impulzusokkal bombázták elmémet. A Toyota Carina viszont már az első pillanatban átvette a hatalmat akaratom felett, s nem hagyott addig békén, amíg meg nem írtam róla a tesztet. Az én hibám vajon, vagy jogos a két autó közötti különbségek általi eltérő viselkedésem? 

A kibontás meghitt másodpercei.

Ha a bliszter egy ilyen gyöngyszemet óv, nagy csalódás
nem érhet.

Most úgy érzem magam e kis citromos bevezető után, mint az életunt filmkritikus, aki sok jó és rossz filmmel a háta mögött megnéz egy hibátlant, és mivel túl sok kritikát nem tud a filmről gondolni, mondani, írni (mert a tökéletesről mit lehet egyáltalán bővebben?), így marad a filmvégi stáblista megjelenítési módjának földbe tiprása, mert túl kicsik a karakterek, mert túl gyorsan fut a szöveg, és mert túl sivár a háttér. Na igen. Tökéletes ugyebár nem létezik. Ez a Tomica Nissan sem az, mégis képes elhitetni az emberrel, hogy ennél a szintnél már nincs feljebb. 

Imádom azokat a gyári kiszélesítéseket a Terranon.

Hogy sorrendben haladjak az élményáradattal, először engem a színe fogott meg (egyre jobban szeretem a piros, vagyis meggypiros, cseresznyepiros színeket az autókon...), másodszor a szememet kiégetni akaró króm felnik, harmadszor a szélvédők, ablakkeretek, negyedszer az utastér. 

Nehéz bármire is fókuszálni, mert nincs olyan részlete
a modellnek, amely ne vonzaná a tekintetet.

A lámpák, jelzések, felfestések alaposabb vizsgálatát direkt a fotózásra hagytam, így csupán enyhe csodálkozásra hajlított, tátott szájjal nyugtáztam, hogy ennek az autónak lámpái is vannak, méghozzá néhol tökéletesnek látszók. Ötödik és egyben legnagyobb megdöbbenésem már itthon történt, amikor perverz módon a visszapillantó tükrökön akadt meg a szemem. Soha nem fordult elő velem ilyen csúfság, hogy egy autó ezen részeitől olvadok el. Ez most vajon a minimalista "drágám, nem kell főznöd vacsorát, nekem az is elég, ha küldesz e-mailben fotót valami finom kajáról"-szemlélet, vagyis a modellt már akkor is szeretjük, ha találunk egy jelentéktelen, de nagyszerűen kivitelezett egységet benne/rajta, vagy az a csekély kis apróság mindent elárul a valódi képességekről és általa még teljesebb lesz az élmény? 

Arányos, precíz, pontos. És még csak a visszapillantóról
van szó.

Voltam én már kipufogómániás, vonószemfétisiszta is, és a mai napig sem gyógyultam ki legfrissebb betegségemből, az ablaktörlő-kórból. Szinte törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb rákattanok egyéb olyan részletekre is, amelyek magát az autót nem igazán határozzák meg. Minden apró szépet és jót értékelni kell, és örülni neki minden esetben. 

A tükrök is határozottan bizonyítják a Tomica képességeit.
Az ablakkeret nem különben.

Na, de haladjunk szépen, sorban. Az első lámpáknál egy igazi Terrano-tekintet jólesett volna. Nehéz elvonatkoztatnom ettől az egységtől. Ha a modell legsúlyosabb hibáját kell meghatároznom, akkor bizony ez az. 

Mit ér az igényesség mindenütt, ha a "tekintet", az autó
karakterét erősen meghatározó jellemző hibádzik?

Ezt az elszántságot nagyon hiányolom a
Tomica Nissanjának pofijából (forrás).

A hátsó lámpák valamelyest már el is feledtetik az elsők gyengeségeit. Virít a borostyán, pompázik a piros. 

Még a lámpakeret is ki lett festve. Inkább elől kellett
volna ennyire brillírozni. 

Na és akkor a feliratokat is meg kell említeni. Elől nem igazán jött össze, bár én kétszer is ki tudtam olvasni a hűtőrácsból a Nissant, hátul és a tető peremén viszont első osztályú munkák vannak. 

Ha furának is tűnik közelről, nem kis technikai bravúr kellett
ahhoz, hogy megfolyásmentesen felkerüljön a felirat.

Csak a porszemcsék zavarnak bele a képbe.

Csodás minőségű felirat és remek
ablakkeretek az autó ezen pontján is.

A bal hátsó felirat az autón először megtévesztett. Mintha elcsúszott, hiányos, hibás lenne, csak akkor állt össze a kép, amikor nagyító alatt néztem meg és rájöttem, hogy nincs is itt semmi probléma. 

Minden ami nagyító nélkül hibásnak látszik, alatta
mérhetetlen precizitásban pompázik. Ugyanakkor bizonyos
egységekre ez fordítva is igaz.

Sajnos a szélvédőről nem sikerültek igazán jó fotók, mert néhol túl karcosnak tűnik. Nos, ez nem így van. Szabad szemmel nézve a karcok nem is látszanak, valamint gyakorlatilag torzítás mentesek szinte minden oldalon. 

Minden látszik, ami belül van. 

Némi túlzással azt is mondhatom, hogy ennél kevesebbet egy 1/43-as ablakai sem torzítanak. A kerekek esetében én őszintén nem tudom eldönteni, hogy a csillogó króm felni jó-e, vagy sem. 

Egyik pillanatban sok...

...a másikban pont elég a króm fénye.

Hiába akarnék gyorsan keresni valamiféle "más színben, árnyalatban jobb lenne" című indokot, nem vagyok biztos abban, hogy valóban így igaz és ez a virító króm nem áll jól az autónak. 

Döntésképtelen vagyok itt a krómozást illetően.

Az utastér már egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen dicséretet érdemel. Egyszerűen zseniális az anyagminőség és a megmunkálás is. Minden apró bemarás, forma letisztult, jól látható, az ember teljes mértékben bele tudja élni magát annak ellenére, hogy a "bordóból matt pirossá fakult F Astra-szín" mellett csupán a fekete van jelen a kormánykerék mögötti műszeregységben. A műszerfal, kormánykerék és a kormányrúd is lenyűgözött. 

Nem vitás, 1/64-ben a legtöbbet kaptuk meg ezzel a
Tomicával a Terranoból.

Valahol itt is olyan hangulat ébred bennem, mint a tükrök esetében. Amit még megemlítenék a teszt végéhez közeledve, az a karosszérián található apróságokkal kapcsolatos. A pici zsanérok a hátsó ajtón, az apró pöckök a hátsó lökhárítón és a többi hasonló alkatrész is mind-mind a modell dicséretére válnak. 

Egy modellgyártó nagysága tán abban rejlik, hogy az ilyen
elhanyagolható apróságok hibátlan jelenléte is szerez
akkora örömet, mint a jóval fontosabb egységeké.

Összességében elmondhatom, hogy remek kis modell érkezett hozzám annak idején. Messze felülmúlta akkori elképzeléseimet az LVN verziókról. Olyan pluszokat szolgáltat a jelentékteleneknek nevezhető precíz alkatrészeivel, amelyeket addig más 1/64-esen vagy nem fedeztem fel, vagy egyszerűen nem tudtam annyira értékelni, mert kidolgozottságban elmaradtak tőle. 

A Tomica "csapása találó".

A hibák azonban mégis az autó legjelentősebb pontjain jelentek meg. Ezzel valamelyest elrontották az élményt és a Pathfinder/Terrano elszántságtól rideggé vált, ösvénygyártó tekintete sem jött át kellő mértékben. 

Az LVN sorra jellemző, hogy a hibák ellenére is jóval 
magasabb színvonalon állnak autói, mint a konkurensek darabjai.

A Toyota Carinával összevetve látszik, hogy a Tomica nem ül a babérjain és ha nem is hatalmas léptekkel fejlődik, mégis látványos eredményt ér el egyes technológiáinak finomhangolásával és minden aktuális újdonságához hozzátesz valamit ezekből a javakból.

Nehéz ügy a Tomicát úgy gyűjteni, hogy elképzeléseinkhez
folyamatosan ragaszkodjunk. Az ember egy idő után
még többet akar márkától, típustól függetlenül.

Ez a Nissan kötelező darab volt, de a Toyota "kedveskéje" például jobbnak, többnek, megindítóbbnak bizonyult számomra. 

Pullback action 1. - A knightriderizmus

Nagyobb összeggel is fogadnék arra, hogy minden modellgyűjtőnek van több hátrahúzós autó is a gyűjteményében. Vagy gyerekkorából megmentve őrzi szinte féltett kincsként, vagy ajándékba kapta valamelyik rokonától, haverjától őket. Vagy éppenséggel van egy olyan fétise, amely újraértelmezi a konkrét példány hátrahúzós mivoltát és e rajongás által még értéket is ad neki. Ilyen például egy adott típusra való koncentráció minden formában. Nálam majdnem minden megvan az itt megemlítettekből. Sőt, gyerekkoromban még az autó szépsége is elegendő volt ahhoz, hogy eltekintsek a hátrahúzós mechanika meglététől. Tehát alapvetően nem szerettem sosem ezt a funkciót. A mai napra annyiban változott a dolog, hogy fenntartásokkal, de képes vagyok az ilyesfajta autók megvételére. Sőt, egyes példányokat kifejezetten szeretnék is megszerezni. Fejlődés, vagy visszafejlődés vajon az, ha felfogásunk ily módon is tágul? 

Ebben a bejegyzés-sorozatban a hátrahúzós autók kerülnek kitárgyalásra. Az első alkalommal két Pontiacról lesz szó. Nem tudom milyen lehet az eloszlása annak a tömegnek, amely kifejezetten kedveli az 1982-től kisebb-nagyobb módosításokkal 1992-ig gyártott Firebird Trans Amet. Vagyis hányan kedvelik pusztán a formája miatt, s mennyien vannak azok, akik a Knight Rider sorozat jóképű főszereplője keltette varázs foglyai. Igen, K.I.T.T.-ről van szó. És bár a mai teszt egyik autója sem kimondottan egy miniatűr K.I.T.T.-hasonmás, annak idején én mégis ezt az illúziót kergettem mindkettővel. Sajnos egyik sem nevezhető hibátlan állapotúnak. 

Fekete, 82-es Pontiacok, ismertebb
nevükön: K.I.T.T.-ek.

Amíg a nagyobbat próbáltam megőrizni, addig a kisebb azért kapott a rosszból bőven. A nagyobb verzió tipikus példája a mindenkori hátrahúzós autóknak. Méretarány tekintetében a legtöbbje 1/36 és 1/40 méretarány között táncol, legalább az ajtók nyílnak és azok az átkozott gumiabroncsok nagyon hamar elhasználódnak és szétszakadnak. Továbbá sokszor a mechanika is megadja magát a gyengébb kiadásokon, vagy kitörik az alvázból. Ha a mai hátrahúzós autókat nézem, akkor kifejezetten ezzel a szerszámozással megjelent bliszteres Yat Ming csomagolásban is ez a Pontiac pár évvel ezelőtt. Feltehetően a régebbi, 90-es évekből származó fekete szépség is a Yat Ming cég terméke, bár ő tálcán volt felkínálva mindenféle egyéni csomagolás nélkül. 

Egész jó szerszámozás, nyitható ajtók, kidolgozott
utastér jellemezte és jellemzi manapság is ezt a kategóriát.
A régebbi darabok leggyengébb egységei a kerekek.

Emlékszem egészen meghatódtam attól, hogy a bukólámpákat fel lehet nyitni és a hátsó lámpasor is szép, átlátszó piros színű. 

Jó napot kívánok! Felébredtünk?

Sajnos a hátsó ablak repedése már a megvételkor is jelen volt az autón. De mivel ez az egy darab volt belőle, ezért ennek ellenére is kellett. 

Az a repedés csak nagyobb lett az évek alatt...

Az utastérről nem érdemes túl sokat beszélni, de tény, hogy nagyjából elfogadható és eleve nem ez az autó lényeges része ebben az esetben. 

Sokat kihoztak ebből az autóból a tervezők.

A hátrahúzós mechanika működik, de amint említettem, ez az autó valóban a megkíméltek között élte életét gyerekkoromban is. 

Ilyen egy ős-Yat Ming alváza. A mágikus kar elől
működteti a bukólámpákat.

Következzen az apróság, az ERTL cég büszkesége. Sajnos itt már tagadhatatlan a dragszerű kivitel. Az emelt fenék a nagyobb hátsó kerekekkel eléggé elrontja a "knightrideres" életérzést. 

Túl szép autó ez a Pontiac ilyen hatalmas kerekekhez.
Mintha egy Hooters-lány hordana acélbetétes bakancsot.

Az arany dekoráció szintén nem épp K.I.T.T.-szerű. Már ami maradt belőle. 

Emlékeim szerint az arany díszcsík eltűnéséhez
nagyban, szándékosan járultam hozzá.

Nagy kérdés, hogy az emelt fenék a nagy kerekekkel és a "pullback action" késztette-e arra az ERTL mérnökeit, hogy hivatalosan Pontiac Firebird Replica néven forgalmazza ezt az autót, vagy arról van szó, hogy nem kapták meg a licencet a Pontiactól. 

Replika, replika...

Bár ezt erősen kétlem. Mit is lehetne megemlíteni erről az apróságról a továbbiakban? Az első kerekek műanyagok, a hátsó felniken viszont gumiabroncsok vannak. Nem találkoztam még ehhez hasonlóval. De amennyire zavaros a hátrahúzós autók világa, ennél még többet is el tudok képzelni. 

A feneke inkább egy régebbi generációs Trans Amre
hasonlít.

Nyilvánvalóan a hátsó kerekeknek kellett a tapadás, az elsőket pedig egyszerűbb volt műanyagból kiönteni. Tény, hogy ez a Pontiac sem K.I.T.T.-ként látta meg a napvilágot, de mivel a forma és nagyjából a szín is megvolt, így kötelező beszerzésnek bizonyult. 

Pullback action!!!

Maga a knightriderizmus is jól leírható e két hátrahúzós autóval. Legyen 1982-es Pontiac Trans Am, további előny, ha fekete a karosszéria és már kész is a négykerekű bestseller akár modellek, akár játékok között. Mindmáig nem sikerült kigyógyulnom ebből kórból. De annyira nem is bánom. A sorozat sajnos annyira nem köt már le, hogy végignézzek egy-egy epizódot, de K.I.T.T. és a női szereplők miatt pár percnyi figyelmet mindig kiérdemel. Apropó! Nekem kifejezetten April volt a kedvencem. 

Rebecca Holden. Az autókedvelőknek a neve miatt
is könnyű őt megjegyezni (forrás).

Mellette Steviebe, vagyis az őt alakító Catherine Hickland énekesnőbe még szerelmes is voltam. 

Nem csupán a sorozatban volt David Hasselhoff
partnere egy időben (forrás).

A sorozatba több alkalommal visszatérő, totálkáros Steyr 91-es teherautóra emlékeztető arcberendezésű, gonosz amazonra az utóbbi években mozdultam rá. 

Ann Turkel. Aki nem akarja lerombolni
az illúzióit, az ne nagyon keressen rá
e színésznők mostani képeire (forrás).

Na persze ez már az én fejlődésem egyik vakvágánya. Visszatérve a járművekhez, bármennyire is súlyos tény, nekem K.A.R.R. ezüst díszcsíkkal és sárga futófénnyel az orrában jobban tetszett, mint K.I.T.T. 

Knight Automated Roving Robot (forrás).

És ha a kamionok közül kellene választanom, akkor vagy kockakabin, vagy semmi. Szóval...Goliath... 

Gombelem vs. Goliath (forrás).