Az első - Tomica Limited Vintage Neo 1/64 Nissan Pathfinder/Terrano teszt

Tomica terén jelenleg a legrosszabbak a mutatóim: túl sok "like", túl kevés "have". Ugyanakkor az is igaz, hogy e gyártó a legkiegyensúlyozottabb az egy autóra jutó nyálcseppek száma tekintetében nálam. Ami van, az tocsog is rendesen. Ez a pici Nissan volt az első Tomica Limited Vintage Neo autóm. Joggal tehető fel a kérdés, hogy akkor ezen a blogon miért nem vele kezdtem Tomica LVN autóim bemutatását? 

Az első.

A válasz a vártnál egyszerűbb: a Nissan érkezése idején kihagyhatatlan modell volt, azonban akkor már piszkozataim között tornyosultak a félkész bejegyzések, melyek nagy részének adott főszereplői jóval erősebb impulzusokkal bombázták elmémet. A Toyota Carina viszont már az első pillanatban átvette a hatalmat akaratom felett, s nem hagyott addig békén, amíg meg nem írtam róla a tesztet. Az én hibám vajon, vagy jogos a két autó közötti különbségek általi eltérő viselkedésem? 

A kibontás meghitt másodpercei.

Ha a bliszter egy ilyen gyöngyszemet óv, nagy csalódás
nem érhet.

Most úgy érzem magam e kis citromos bevezető után, mint az életunt filmkritikus, aki sok jó és rossz filmmel a háta mögött megnéz egy hibátlant, és mivel túl sok kritikát nem tud a filmről gondolni, mondani, írni (mert a tökéletesről mit lehet egyáltalán bővebben?), így marad a filmvégi stáblista megjelenítési módjának földbe tiprása, mert túl kicsik a karakterek, mert túl gyorsan fut a szöveg, és mert túl sivár a háttér. Na igen. Tökéletes ugyebár nem létezik. Ez a Tomica Nissan sem az, mégis képes elhitetni az emberrel, hogy ennél a szintnél már nincs feljebb. 

Imádom azokat a gyári kiszélesítéseket a Terranon.

Hogy sorrendben haladjak az élményáradattal, először engem a színe fogott meg (egyre jobban szeretem a piros, vagyis meggypiros, cseresznyepiros színeket az autókon...), másodszor a szememet kiégetni akaró króm felnik, harmadszor a szélvédők, ablakkeretek, negyedszer az utastér. 

Nehéz bármire is fókuszálni, mert nincs olyan részlete
a modellnek, amely ne vonzaná a tekintetet.

A lámpák, jelzések, felfestések alaposabb vizsgálatát direkt a fotózásra hagytam, így csupán enyhe csodálkozásra hajlított, tátott szájjal nyugtáztam, hogy ennek az autónak lámpái is vannak, méghozzá néhol tökéletesnek látszók. Ötödik és egyben legnagyobb megdöbbenésem már itthon történt, amikor perverz módon a visszapillantó tükrökön akadt meg a szemem. Soha nem fordult elő velem ilyen csúfság, hogy egy autó ezen részeitől olvadok el. Ez most vajon a minimalista "drágám, nem kell főznöd vacsorát, nekem az is elég, ha küldesz e-mailben fotót valami finom kajáról"-szemlélet, vagyis a modellt már akkor is szeretjük, ha találunk egy jelentéktelen, de nagyszerűen kivitelezett egységet benne/rajta, vagy az a csekély kis apróság mindent elárul a valódi képességekről és általa még teljesebb lesz az élmény? 

Arányos, precíz, pontos. És még csak a visszapillantóról
van szó.

Voltam én már kipufogómániás, vonószemfétisiszta is, és a mai napig sem gyógyultam ki legfrissebb betegségemből, az ablaktörlő-kórból. Szinte törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb rákattanok egyéb olyan részletekre is, amelyek magát az autót nem igazán határozzák meg. Minden apró szépet és jót értékelni kell, és örülni neki minden esetben. 

A tükrök is határozottan bizonyítják a Tomica képességeit.
Az ablakkeret nem különben.

Na, de haladjunk szépen, sorban. Az első lámpáknál egy igazi Terrano-tekintet jólesett volna. Nehéz elvonatkoztatnom ettől az egységtől. Ha a modell legsúlyosabb hibáját kell meghatároznom, akkor bizony ez az. 

Mit ér az igényesség mindenütt, ha a "tekintet", az autó
karakterét erősen meghatározó jellemző hibádzik?

Ezt az elszántságot nagyon hiányolom a
Tomica Nissanjának pofijából (forrás).

A hátsó lámpák valamelyest már el is feledtetik az elsők gyengeségeit. Virít a borostyán, pompázik a piros. 

Még a lámpakeret is ki lett festve. Inkább elől kellett
volna ennyire brillírozni. 

Na és akkor a feliratokat is meg kell említeni. Elől nem igazán jött össze, bár én kétszer is ki tudtam olvasni a hűtőrácsból a Nissant, hátul és a tető peremén viszont első osztályú munkák vannak. 

Ha furának is tűnik közelről, nem kis technikai bravúr kellett
ahhoz, hogy megfolyásmentesen felkerüljön a felirat.

Csak a porszemcsék zavarnak bele a képbe.

Csodás minőségű felirat és remek
ablakkeretek az autó ezen pontján is.

A bal hátsó felirat az autón először megtévesztett. Mintha elcsúszott, hiányos, hibás lenne, csak akkor állt össze a kép, amikor nagyító alatt néztem meg és rájöttem, hogy nincs is itt semmi probléma. 

Minden ami nagyító nélkül hibásnak látszik, alatta
mérhetetlen precizitásban pompázik. Ugyanakkor bizonyos
egységekre ez fordítva is igaz.

Sajnos a szélvédőről nem sikerültek igazán jó fotók, mert néhol túl karcosnak tűnik. Nos, ez nem így van. Szabad szemmel nézve a karcok nem is látszanak, valamint gyakorlatilag torzítás mentesek szinte minden oldalon. 

Minden látszik, ami belül van. 

Némi túlzással azt is mondhatom, hogy ennél kevesebbet egy 1/43-as ablakai sem torzítanak. A kerekek esetében én őszintén nem tudom eldönteni, hogy a csillogó króm felni jó-e, vagy sem. 

Egyik pillanatban sok...

...a másikban pont elég a króm fénye.

Hiába akarnék gyorsan keresni valamiféle "más színben, árnyalatban jobb lenne" című indokot, nem vagyok biztos abban, hogy valóban így igaz és ez a virító króm nem áll jól az autónak. 

Döntésképtelen vagyok itt a krómozást illetően.

Az utastér már egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen dicséretet érdemel. Egyszerűen zseniális az anyagminőség és a megmunkálás is. Minden apró bemarás, forma letisztult, jól látható, az ember teljes mértékben bele tudja élni magát annak ellenére, hogy a "bordóból matt pirossá fakult F Astra-szín" mellett csupán a fekete van jelen a kormánykerék mögötti műszeregységben. A műszerfal, kormánykerék és a kormányrúd is lenyűgözött. 

Nem vitás, 1/64-ben a legtöbbet kaptuk meg ezzel a
Tomicával a Terranoból.

Valahol itt is olyan hangulat ébred bennem, mint a tükrök esetében. Amit még megemlítenék a teszt végéhez közeledve, az a karosszérián található apróságokkal kapcsolatos. A pici zsanérok a hátsó ajtón, az apró pöckök a hátsó lökhárítón és a többi hasonló alkatrész is mind-mind a modell dicséretére válnak. 

Egy modellgyártó nagysága tán abban rejlik, hogy az ilyen
elhanyagolható apróságok hibátlan jelenléte is szerez
akkora örömet, mint a jóval fontosabb egységeké.

Összességében elmondhatom, hogy remek kis modell érkezett hozzám annak idején. Messze felülmúlta akkori elképzeléseimet az LVN verziókról. Olyan pluszokat szolgáltat a jelentékteleneknek nevezhető precíz alkatrészeivel, amelyeket addig más 1/64-esen vagy nem fedeztem fel, vagy egyszerűen nem tudtam annyira értékelni, mert kidolgozottságban elmaradtak tőle. 

A Tomica "csapása találó".

A hibák azonban mégis az autó legjelentősebb pontjain jelentek meg. Ezzel valamelyest elrontották az élményt és a Pathfinder/Terrano elszántságtól rideggé vált, ösvénygyártó tekintete sem jött át kellő mértékben. 

Az LVN sorra jellemző, hogy a hibák ellenére is jóval 
magasabb színvonalon állnak autói, mint a konkurensek darabjai.

A Toyota Carinával összevetve látszik, hogy a Tomica nem ül a babérjain és ha nem is hatalmas léptekkel fejlődik, mégis látványos eredményt ér el egyes technológiáinak finomhangolásával és minden aktuális újdonságához hozzátesz valamit ezekből a javakból.

Nehéz ügy a Tomicát úgy gyűjteni, hogy elképzeléseinkhez
folyamatosan ragaszkodjunk. Az ember egy idő után
még többet akar márkától, típustól függetlenül.

Ez a Nissan kötelező darab volt, de a Toyota "kedveskéje" például jobbnak, többnek, megindítóbbnak bizonyult számomra. 

Egy csinos 1/64-es - Tomica Limited Vintage Neo Toyota Carina 1600 GT-R teszt

Aranyos, kellemes, kedves, csinos, könnyed, mutatós, szemrevaló, takaros. Az olasz carino szó nőnemű megfelelője a carina, amely kellően kifejező és hangzatos ahhoz, hogy a Toyota 1970-ben megszületett új típusának ezt a nevet adja. 

A Carina típuscsalád mindössze 7 generációt és 31 évet élt meg. Életútja során volt tüzes kupé, karakteres szedán, és majdnem elvesző útkereső. A mai tesztben a harmadik generációs lépcsős hátú kicsinyített másáról lesz szó, a Tomica exkluzív Limited Vintage Neo elnevezésű sorából. Ezt a típust 1981-től 1988-ig gyártották. a Tomicáé egészen pontosan az 1600 GT-R verzió, mely 1984-ben látta meg a napvilágot. Ezzel a kiadással már kifejezetten a sportos vonalat célozta meg a Toyota. 4 hengeres, 16 szelepes DOHC motorral, némileg áttervezett lámpatestekkel és színre fújt lökhárítókkal izgalmas kis csendes vadóc volt az akkoriak között. 

A Tomica a Limited Vintage Neo soraiban nem nagyon szokott spórolni a kidolgozottságot illetően. Minden bravúros megoldást képesek egy modellen is elkövetni azért, hogy elhiggyük: többet kaptunk a pénzünkért. Ezért is voltam és vagyok is azóta gondban vele, hiszen rengeteg olyan modellt adott már ki, amely a kidolgozottsága miatt vonzott elsősorban és nem a megmintázott autó ejtett kábulatba. Éppen emiatt még a napokban is előfordul, hogy felpattintom az összes webáruházat és elkezdek merengeni azon, hogy melyik drágaságot vegyem meg. Végül a több tíz darabból álló, percek alatt összeírt lista összeomlik, mert még sorrendet sem tudok kialakítani. Így aztán felhagyok ezekkel a tervekkel és visszaszállingózom teljes életnagyságban a való világba. A Carina azonban képes volt feltörni döntésképtelenségem gátját és eszeveszett határozottsággal követelte magának az elsőbbséget. Nem is tudom pontosan mely tényezők döntették el velem a kérdést, de a totál szögletes formaterv, az izgalmas, sárga szín és a kedvező ár közöttük voltak. Mit is lehetne első benyomásként írni? Elismerem, hogy a jellegzetes Limited Vintage Neo doboza, rajta az autóval azonnal elbűvölt. 

Mi van a dobozban?

Ez egy olyan elágazás, amelyből két út nyílik. Az egyik esetében maga a csomagolás többet sejtet, mint ami a modell maga, így ha nem is őszintén kimondva, de csalódás lesz a vége. A másik út a kellemesebb. Azon ugyanis a doboz csak a kellemes előfutár, a modell rádob még egy hatalmas lapáttal. Így már kétség sem fér ahhoz, hogy a vásárlás nemhogy megérte, de a modell sem fog egyhamar belesüppedni a gyűjteménybe, hanem minden egyes alkalommal vonzza majd a gyűjtőt egy újabb megtekintésre. A Carina pontosan a második úton szerepel. Bár ezt nyugodtam mondhatom az összes többi LVN modellre is. 

A doboz hátoldala is ad némi izgalmat. Kedvelem ezeket
a rajzokat.

A kibontás után szinte képen vág a csodálatos apróság. Hihetetlen frissesség, precizitás árad belőle. Már ebben a pillanatban megfogalmazódik bennem, hogy ezt a modellt nem is emberek készítették, hanem egy magasabb szinten lévő faj, mely egy távoli bolygóról jött azzal a nemes céllal, hogy a Föld lakóinak megmutassa milyen a kompromisszumok nélküli, tökéletes élményt adó modellautó. 

Ha lehetne külön elnevezést adni a színkódnak, akkor
ez nálam a "kicsattanóan vidám sárga" lenne.

Ezután felülkerekedik racionális, kritikus énem és megpróbálom úgy vizsgálni ezt az autót, hogy azért valamennyire objektív legyen a teszt és legalább egyszer sikerüljön magamat megerőszakolva úgy belerúgnom a Tomicába, ahogy az zsigerből, őszintén, egyáltalán nem mesterkélten ment a Minichampsnél számtalanszor. Igen, az első "siker" hamar érkezett, ugyanis a dobozon lévő rajz ellenére a modellen nincsenek tükrök. Egyszerűen borzasztó, elviselhetetlen kínt érzek. Engem becsaptak! Már a japánok is! Kedvem lenne levelet írni a Tomicának, hogy mégis mi az, hogy lehagyják a külső tükröket? Bezzeg a Minichamps... A vicc az egészben az, hogy itt nem hiányoznak nekem a külső tükrök szemben a Minichamps Alfa 8C belső tükrével. 

Mit is lehet mondani? Akinek ezen a csodán
hiányzik a tükör, az gyűjtsön inkább üdítős flakonokat.

Na, de haladjunk tovább. Most nincs idő a magyarázatra. Majd a végén. A díszcsíkok mindenütt tökéletesek. Nem tudom felfogni ép ésszel sem, hogy miért nincs egy pici megfolyás, egy pici pontatlanság valahol. Szinte vágynám itt a hibát és az esélyt a fröcsögésre, de a Tomica tenyerét felém fordítva, baráti mosollyal állít meg engem ebben. 

Hajszálvékony fekete csík karolja át két oldalról az
övvonalnál a Toyotát. Hibátlanul.

A lámpatestek elől fantasztikusak. Nem szeretem a látható rögzítési pontokat, mert sok esetben teljesen elferdítik az autó "tekintetét", ezáltal nem engedi magát kellő mértékben azonosítani az eredetivel. Itt viszont nem tudom negatívumként felhozni, hiszen a lámpatest nem is egy, de nem is kettő különálló egység ötletes festéssel szétválasztva egymástól, hanem összesen négy apróság beleillesztve a karosszériába hihetetlen pontossággal. 

Igéző, japán szemecskék. Kell ennél több?

A hátsó lámpáknál már nevezhetem zavarónak a rögzítési pont láthatóságát, de itt meg a bura megfelelő színösszeállítása parancsol megálljt. Egyszerűen szemet gyönyörködtető ahogy a borostyán, piros és fehér színek egy egységet teremtve is képesek különválni egymástól. 

Fantasztikusak a lámpák. Nem lehet betelni velük eléggé.

A szélvédő nem karcos, és nincs is zavaró szinten a torzítás. Így könnyedén sikerül betekintést nyerni az utastérbe, amelynél a nagy, fekete szürkeség ellenére is inkább az egészen finoman kidolgozott alkatrészek vonzzák a figyelmünket, mintsem a mindössze két szín jelenléte. 

Az ülések mintázata egy dolog, de hogy a kárpitozás
színkombinációját is lekövette a gyártó, az egyszerűen mesteri.

Ilyenkor mindig kényszert érzek arra, hogy szétszedjem
az autót és megtapogassak minden anyagot az utastérben.

A hátsó ablakon és az autó oldalán is büszkén elterülő Twin Cam 16 felirat pedig egyenesen szenzációs. Úgy érzem ennél az autónál, hogy muszáj minden apró részletről beszámolnom, mert nincs egy olyan sem, amit kihagyva nyugodtan le tudnám zárni ezt a cikket. 

A feliratok sokat számíthatnak, ha az illető nem
elégszik meg a négyessel és kitűzte céljául a csillagos ötöst.

A kipufogó rendszer igazán sosem tartozott a Tomica kedvenc egységei közé. Itt is látszik, hogy annyira komolyan nem foglalkozott vele a gyártó, amennyire egy magamfajta gyűjtőnek megfelelne, de ennek ellenére sem feszít szét a hiányérzet miatta. Ha már az autó fenekéhez értem újra, akkor az itt található márka- és típusjelzést megint csak a megsüvegelendő részletek közé kell sorolnom. 

Minden halovány krikszkraksz olvasható, precíz
felirat nagyító alatt. 

A lökhárító pedig nem csak itt, hanem elől is kiemelkedő minőségű. Ezek az egységek is csak akkor vonzzák az ember szemeit, ha nincsenek is, vagy ha átlag feletti a minőségük.  

Eddig nem fordult elő velem, hogy egy szimpla
lökhárítót bámuljak hosszú percekig, de a Tomica ezt is elérte.

Az autó hasát is érdemes pár pillanatig szemlélni. Egy-két fontosabb alkatrészt megjelenített a Tomica a szükséges feliratokon kívül, de ennél több itt nem is kell. 

Talán valamelyest javítja a kipufogó megítélését, hogy
fémből van. 

A végére hagytam a Tomica egyik legklasszabb jellemzőjét, a rugózást. Modellautó, de mégis játékautósan rugózik. Önfeledt élvezetet nyújt ennek kipróbálása és az elmélkedés azon, hogy ebben a méretarányban más gyártó miért nem próbálkozott meg még ehhez hasonló megoldással. 

Óóó, igen! Ül a kicsike! A precíz "tappancsok" pedig
még vagányabban feszítenek alatta. 

Ez a kis Tomica is remekül bizonyítja, hogy nem feltétlenül kell egy modellnek a végtelenségig precíznek lennie, hiszen a külső tükrök nélkül is annyira tömény modellautós élményt kapunk, aminél 1/64-ben nem akarunk még többet. A rugózással a Tomica még közelebb hozza az ember gyerekkori és felnőtt lényét egymáshoz. Gyakorlatilag majdnem tökéletes egyveleget alkot a gyűjtő régi és aktuális énjének. Csupán azért "majdnem", mert ez mégsem játék. Mégis komoly pénzt kell érte kiadni. De modelles tekintetben talán még kevés is az az összeg, amelybe ez a kincs kerül. A Tomica Limited Vintage Neo autók tipikusan azok az  "érinthetetlen játékautók" modellköntösben, amelyeket képesek lennénk kilóra vásárolni ugyanúgy, mint az olcsó játékautókat, mert itt már nem is maga az autómárka, típus az elsődleges, hanem az a fajta misztikum amitől igazán izgalmassá válik minden darabjuk. Éles határmezsgyéi két külön kategóriának úgy, hogy az egyik oldal erőteljesen dominál, a másik viszont pont annyira van jelen, hogy a hibákat, hiányosságokat lepergesse a kritikát megfogalmazni akaró ajkakról. Örömet adnak, mosolyt csalnak az arcunkra. Ezekkel az autókkal egészen elképesztő módon lehetünk egyszerre egy nagyon picit gyerekek és szenvedélyes gyűjtők. Általuk válik kerekké a mi kis tökéletességet kereső, ámde valahol mégis játékos 1/64-es világunk. 

A japános báj és tökéletességre
törekvés szerelemgyermeke.