Pullback action 1. - A knightriderizmus

Nagyobb összeggel is fogadnék arra, hogy minden modellgyűjtőnek van több hátrahúzós autó is a gyűjteményében. Vagy gyerekkorából megmentve őrzi szinte féltett kincsként, vagy ajándékba kapta valamelyik rokonától, haverjától őket. Vagy éppenséggel van egy olyan fétise, amely újraértelmezi a konkrét példány hátrahúzós mivoltát és e rajongás által még értéket is ad neki. Ilyen például egy adott típusra való koncentráció minden formában. Nálam majdnem minden megvan az itt megemlítettekből. Sőt, gyerekkoromban még az autó szépsége is elegendő volt ahhoz, hogy eltekintsek a hátrahúzós mechanika meglététől. Tehát alapvetően nem szerettem sosem ezt a funkciót. A mai napra annyiban változott a dolog, hogy fenntartásokkal, de képes vagyok az ilyesfajta autók megvételére. Sőt, egyes példányokat kifejezetten szeretnék is megszerezni. Fejlődés, vagy visszafejlődés vajon az, ha felfogásunk ily módon is tágul? 

Ebben a bejegyzés-sorozatban a hátrahúzós autók kerülnek kitárgyalásra. Az első alkalommal két Pontiacról lesz szó. Nem tudom milyen lehet az eloszlása annak a tömegnek, amely kifejezetten kedveli az 1982-től kisebb-nagyobb módosításokkal 1992-ig gyártott Firebird Trans Amet. Vagyis hányan kedvelik pusztán a formája miatt, s mennyien vannak azok, akik a Knight Rider sorozat jóképű főszereplője keltette varázs foglyai. Igen, K.I.T.T.-ről van szó. És bár a mai teszt egyik autója sem kimondottan egy miniatűr K.I.T.T.-hasonmás, annak idején én mégis ezt az illúziót kergettem mindkettővel. Sajnos egyik sem nevezhető hibátlan állapotúnak. 

Fekete, 82-es Pontiacok, ismertebb
nevükön: K.I.T.T.-ek.

Amíg a nagyobbat próbáltam megőrizni, addig a kisebb azért kapott a rosszból bőven. A nagyobb verzió tipikus példája a mindenkori hátrahúzós autóknak. Méretarány tekintetében a legtöbbje 1/36 és 1/40 méretarány között táncol, legalább az ajtók nyílnak és azok az átkozott gumiabroncsok nagyon hamar elhasználódnak és szétszakadnak. Továbbá sokszor a mechanika is megadja magát a gyengébb kiadásokon, vagy kitörik az alvázból. Ha a mai hátrahúzós autókat nézem, akkor kifejezetten ezzel a szerszámozással megjelent bliszteres Yat Ming csomagolásban is ez a Pontiac pár évvel ezelőtt. Feltehetően a régebbi, 90-es évekből származó fekete szépség is a Yat Ming cég terméke, bár ő tálcán volt felkínálva mindenféle egyéni csomagolás nélkül. 

Egész jó szerszámozás, nyitható ajtók, kidolgozott
utastér jellemezte és jellemzi manapság is ezt a kategóriát.
A régebbi darabok leggyengébb egységei a kerekek.

Emlékszem egészen meghatódtam attól, hogy a bukólámpákat fel lehet nyitni és a hátsó lámpasor is szép, átlátszó piros színű. 

Jó napot kívánok! Felébredtünk?

Sajnos a hátsó ablak repedése már a megvételkor is jelen volt az autón. De mivel ez az egy darab volt belőle, ezért ennek ellenére is kellett. 

Az a repedés csak nagyobb lett az évek alatt...

Az utastérről nem érdemes túl sokat beszélni, de tény, hogy nagyjából elfogadható és eleve nem ez az autó lényeges része ebben az esetben. 

Sokat kihoztak ebből az autóból a tervezők.

A hátrahúzós mechanika működik, de amint említettem, ez az autó valóban a megkíméltek között élte életét gyerekkoromban is. 

Ilyen egy ős-Yat Ming alváza. A mágikus kar elől
működteti a bukólámpákat.

Következzen az apróság, az ERTL cég büszkesége. Sajnos itt már tagadhatatlan a dragszerű kivitel. Az emelt fenék a nagyobb hátsó kerekekkel eléggé elrontja a "knightrideres" életérzést. 

Túl szép autó ez a Pontiac ilyen hatalmas kerekekhez.
Mintha egy Hooters-lány hordana acélbetétes bakancsot.

Az arany dekoráció szintén nem épp K.I.T.T.-szerű. Már ami maradt belőle. 

Emlékeim szerint az arany díszcsík eltűnéséhez
nagyban, szándékosan járultam hozzá.

Nagy kérdés, hogy az emelt fenék a nagy kerekekkel és a "pullback action" késztette-e arra az ERTL mérnökeit, hogy hivatalosan Pontiac Firebird Replica néven forgalmazza ezt az autót, vagy arról van szó, hogy nem kapták meg a licencet a Pontiactól. 

Replika, replika...

Bár ezt erősen kétlem. Mit is lehetne megemlíteni erről az apróságról a továbbiakban? Az első kerekek műanyagok, a hátsó felniken viszont gumiabroncsok vannak. Nem találkoztam még ehhez hasonlóval. De amennyire zavaros a hátrahúzós autók világa, ennél még többet is el tudok képzelni. 

A feneke inkább egy régebbi generációs Trans Amre
hasonlít.

Nyilvánvalóan a hátsó kerekeknek kellett a tapadás, az elsőket pedig egyszerűbb volt műanyagból kiönteni. Tény, hogy ez a Pontiac sem K.I.T.T.-ként látta meg a napvilágot, de mivel a forma és nagyjából a szín is megvolt, így kötelező beszerzésnek bizonyult. 

Pullback action!!!

Maga a knightriderizmus is jól leírható e két hátrahúzós autóval. Legyen 1982-es Pontiac Trans Am, további előny, ha fekete a karosszéria és már kész is a négykerekű bestseller akár modellek, akár játékok között. Mindmáig nem sikerült kigyógyulnom ebből kórból. De annyira nem is bánom. A sorozat sajnos annyira nem köt már le, hogy végignézzek egy-egy epizódot, de K.I.T.T. és a női szereplők miatt pár percnyi figyelmet mindig kiérdemel. Apropó! Nekem kifejezetten April volt a kedvencem. 

Rebecca Holden. Az autókedvelőknek a neve miatt
is könnyű őt megjegyezni (forrás).

Mellette Steviebe, vagyis az őt alakító Catherine Hickland énekesnőbe még szerelmes is voltam. 

Nem csupán a sorozatban volt David Hasselhoff
partnere egy időben (forrás).

A sorozatba több alkalommal visszatérő, totálkáros Steyr 91-es teherautóra emlékeztető arcberendezésű, gonosz amazonra az utóbbi években mozdultam rá. 

Ann Turkel. Aki nem akarja lerombolni
az illúzióit, az ne nagyon keressen rá
e színésznők mostani képeire (forrás).

Na persze ez már az én fejlődésem egyik vakvágánya. Visszatérve a járművekhez, bármennyire is súlyos tény, nekem K.A.R.R. ezüst díszcsíkkal és sárga futófénnyel az orrában jobban tetszett, mint K.I.T.T. 

Knight Automated Roving Robot (forrás).

És ha a kamionok közül kellene választanom, akkor vagy kockakabin, vagy semmi. Szóval...Goliath... 

Gombelem vs. Goliath (forrás).

A hypergagyi fenegyerek - Yat Ming Pontiac Firebird Trans Am teszt

Gyűjtői társadalmunkban mindenki ismeri azt a jelenséget, amikor egy-egy kifejezetten öncélú, vagy "szerencsés elátkozottság okán" kötelező hypermarket-látogatás során a gyűjtő vagy titokban, vagy emelt fővel odalépdel a játékrészleghez és elkezdi gyorsan átnézni az aktuális kínálatot. Ezzel én is így vagyok, bár manapság már ez inkább amolyan rutinszerű, "nézzük meg hátha van valami, de tuti, hogy nincs semmi, viszont azért csak nézzük meg, ha már itt vagyunk..." címkéjű cselekedet. Mellesleg amikor már a párom is megunja a vásárlást, biztosan megtalál itt, vagy a műszaki részlegen. Sokat nagyon nem is lehet erről írni, hiszen alapvetően így játszódik le a dolog kb. 2 percen belül:

- Hot Wheels...van henger? Nincs, de tele az egyik display...ááá, régebbiek...

- Matchbox...Van valami érdekes? Nem, neonos, rikító, csicsás, krómos giccs, legalább egy kellemes régebbi autó (vagy akár újabb) lehetne kevés dekorációval és szép fényezéssel, mondjuk mattel...

- Majorette? Ó, szép emlékű Majorette! Néhány régi szerszámozás, hm. Persze az újak közül se CR Z, se Giulietta...

- Bburago 1:43 lesz a megmentője mai, már-már "vásárlástalan" napomnak? Ja, nem, csak az átlagosabbak vannak itt is.

- Maisto Fresh Metal majdnem öccá? Mi a franc...???

...

- Ha már semmi nincs, akkor nézzük meg, hogy mi olyat öntött a pár kisebb nevű gyártó igénytelen köntösbe, ami legalább az autó miatt érdekes lehet. 

...

- És igen! Győzelem! Sikerült a megannyi Matchbox, Hot Wheels és egyéb autó közül kifogni az ízlésesen gusztustalan Yat Ming Pontiac Firebirdöt! 

Ráadásul a nyitható ajtós verziót! És persze pont annak a Yat Mingnek a termékét, amely szintén feladta már a kisautógyártást. Ha már vettem a fáradságot és egy "ilyenről" is tesztet kerekítek, akkor megpróbálom legalább elfogadhatóan bebizonyítani, hogy miért is vetemedtem erre a vásárlásra. 

Egy újabb kincs a gyűjteményben (?)

Ez egy Pontiac Firebird Trans Am. Ha minden igaz és hihetünk a "used under license" feliratnak, akkor ráadásul egy 1987-es példány került birtokomba. Nem titok, ez az egyik kedvenc Pontiacom. A márkát eleve nem vetem meg, de hozzám ez a típus áll a legközelebb. Az autó egy különleges sorozat tagja. Olyané, amelyet már a Matchbox is elfelejtett, a Majorette viszont még "hagyományos" sorozatban hirdet: a nyitható ajtók. 

"Used inder license". Próbáljuk meg elhinni.

További ritkaság a rugózás, bár ez a Yat Ming esetében néha egyet jelent azzal, hogy véglegesen deformálódik a rugózás kipróbálása során az alváz, vagy azzal, hogy elferdül a tengely. Szerencsére ezúttal minden rendben. Már-már tomicásan rugózik és pattog, ha elengedem pár centire az asztallaptól, de a pihekönnyű, rossz minőségű anyagokból összerakott igénytelen szerkezet e mozgásának hangjai mégis inkább kiábrándulásra és szánalomra adnak okot. A karosszéria ezüst fényezése dicsérendő. Szinte hibátlan, és csak a néhol megmaradt sorja illik bele a "yat mingi harmóniába". 

Felülnézetből tetszetős.

A szélvédő nem torzít annyira, hogy sikítsak, az utastér pedig becsületes munka. A kormánykerék szinte azért könyörög, hogy összehasonlítsuk néhány precízebb darabbal, az ülések pedig a régebbi Matchboxok "beleire" emlékeztetnek, de azokénál mintha jobb is lenne. Az ajtók nyílnak, khm, vagyis inkább úgy fogalmazom meg ezt a kellemes meglepetést, hogy az ajtók bizonyos szögben nagy odafigyelést igényelve kihajthatók, majd visszailleszthetők a karosszéria síkjába...valahogy. 

A Lamborghini után szabadon. 

Magyarán mondva úgy működnek, mint a 25 éves SIKU BMW-m ajtajai, amely a hosszú évek alatt néhány ugrató versenyt, roncsderbit és az Airport filmekből jól ismert "hurrá, repülünk... jaj, zuhanunk"típusú  történeteket is túlélt. Persze ma már megbecsült darab az a BMW. Több ugratás nincs. Visszatérve a Pontiacra a lámpatestekkel nincs gond. Elől mérnöki precizitással vannak bemarva a karosszériába, zárt állapotot imitálva. 

Csukott szemekkel is mosolyog. 

Hátul pedig egy gyönyörű, piros csík jelzi az autót kevésbé ismerő embereknek, hogy "hahó, ez a fenekem". 

Talán még jobbnak is nevezhető ez a különálló
lámpatest, mint bármelyik, precízen feltampózott.

Hiába próbálnám szavakkal földbe döngölni a minősége, vagy éppen egekig magasztalni az autó miatt, egyik sem megy igazán. Ennek a szerencsétlen, lökött játékautónak sem a negatív, sem a pozitív kritika nem áll jól. Leginkább a kerekeket sajnálom, hiszen a legjobban azok mutatják, hogy ez még a játékok között is hypergagyi, ocsmánysági faktora a tízes skálán maximális. A nyitható ajtók, jó fényezés, nem dekorált karosszéria és a kategóriájában részletesnek mondható utastér mind-mind a Yat Minget dicséri. Ha egy régebbi Matchbox kerék koppintásán gurulna ez a Pontiac és erősebb anyagból lenne az alváza, akkor hiába lenne ugyanúgy csak egy olcsó játékautó, mégis más szintre emelkedne. Na és persze nem ártott volna legalább egyszer az életben eltalálnia a pontos tengelytávot a gyártónak, hogy a kerekek középen legyenek a kerékjárati ívekben. 

A Yat Ming így megmarad emlékeimben annak, aki legalább egyszer igazi értéket adott nekem. Aki egy vásárlásom során hősiesen diadalmaskodott a Hot Wheels, Matchbox, Majorette és Bburago felett... Csak most jut eszembe, hogy az utóbbi hónapokban nem is láttam már Yat Ming autót egy hypermarketben sem. Erre is úgy kellett rádöbbennem, hogy egy tesztet írtam a kb. két évvel ezelőtt vásárolt Pontiacról. Egy nem túl fényes, ámde a játékautó-gyártás sokszínűségéhez elengedhetetlenül szükséges csillag is lehullt. Most talán még nem érezzük a "yatmingtalanság" okozta gyötrelmet, de attól tartok, hogy később fog csak igazán fájni a hiánya. 

Az indián fapapucsa - Matchbox vs. Majorette Pontiac Fiero GT teszt

Talán ez az első olyan bejegyzésem, mely címadása során a legtöbb ötlet jutott eszembe. Ezeket természetesen nem sorolom fel most, bár egyet még a teszt előtt leírnék: "a jövő hírnökei". Hogy miért ismertettem ezt a kedves olvasóval? A teszt során kiderül.

Ma két olyan játékautóról lesz szó, melyek mindig is a kedvenceim közé tartoztak, ugyanakkor sosem emelkedtek ki ebből a díszes mezőnyből. Maga az eredeti autó sem nevezhető éppenséggel hatalmas tömegek kedvencének. El tudom képzelni, hogy Ferrari-replikaként nagyobb volt a vonzereje, mint "csupaszon", a Pontiac felirattal a fenekén. De valószínűleg pont ez a sikertelenség vésette be nevét és formáját autómániával megáldott elménkbe egy életre. A két gyártó a Matchbox és a Majorette. A konkrét típusváltozat pedig a Fiero GT. 

Mintha nem is egy típus lenne.

Azt is mondhatnám, hogy ez a GT ​verzió egy MR2 akar lenni, ​a sima pedig ​egy X1/9. Nem rossz darab. Nekem tetszik. Ez is és a sima is. 1:1-ben el tudnám babusgatni az idők végezetéig, de sajnos túl sok, nála fontosabb van előtte. Nos, igen, a gyártónak ebben az időszakban már szembe kellett néznie azzal, hogy az egykor büszkén, a fellegekben repülő tűzmadarak immár felszállni is alig bírnak és sajnos egy, dicső skalpvadászatra alkalmas ifjú titán sincs a fészekben. A Fiero próbált volna az lenni, de mindnyájan tudjuk, hogy ez nem sikerült. A Matchbox és a Majorette mégis látott benne annyi fantáziát, hogy legalább a GT verziót elkészítse (ha már a simára rácsapott a Mattel). 

​

Elnézve a két autót igazán sokat nem lehet róluk mondani. A Matchbox a 8dot kerekekkel még a legrusnyább autók látványát is javítja, a tamponnyomások pedig további pluszokat adnak. 

Sok a túl egyszerű részlet. Pedig a Fiero nem az unalmas tucatautók
kategóriájába tartozik.

Bár a lámpákat elől és hátul is csak festetlen marások jelzik és az utastér is inkább a felejthető kategóriába tartozik, az autó mégis jól sikerült az 1/56-os méretarányban. Ennél több nem kell. Hisz az igazi sem egy bonyolult valami. ​

​

A Majorette esetében még szomorúbb a helyzet. Az alvázon lévő felirat szerint a méretarány 1/55, vagyis nagyobb a Matchboxnál. Na de nem ennyivel. Ezzel együtt jóval aránytalanabb is annál. Miután túltesszük magunkat azon, hogy ez a példány felzabálna még egy SIKU autót is méreteiből adódóan, további gondot okoz a tárolása is a szabványosnak vélt falra akasztható Matchbox gyűjtődobozban a kerekek miatt. Emlékeim szerint nekem is megfeküdte a gyomromat ez az autó. Túl nagy volt a doboz rekeszének, túl nagy volt a kis kedvenc Matchboxok és egyéb "normális méretű" játékautók mellé. Talán azért is van ennyire jó állapotban, mert sokat nem játszottam vele. "Nem értettem". Ez most is igaz. Még mindig nem értem. Úthenger-kerekek, butácska dekor, rengeteg műanyag, borzasztó utastér. Persze mégis kötelező darab volt annak idején, de ez az autó valójában nem más, mint a Majorette tömegesen elkövetett és jóváhagyott hibáinak eredménye. Se nem szép, se nem jó. 

Itt még több a baj. A mai Hot Wheels fantázia autók között talán
lenne keresnivalója... Na jó. Ott azért ő lenne a király.

Kerékdonornak megfelelne, de ki az, akinek pont a Majo úthengerkerekei kellenek? Egyáltalán miért kellett egy ronda Fiero GT-t készíteni a hozzá képest szép Matchbox Fiero GT után? Lehetett volna miből válogatni. Ha már itt tartunk, akkor például egy Dallara X1/9-cel jobban járt volna a Majo. De ez nyilván egy szubjektív égbekiáltás a részemről. Sebaj. Legalább itt kiüvölthetem magamból. 

Elnézve ezt a két autót nem sok jó jut eszembe amikor megjelennek mellettük pár villanás erejéig a két gyártó adott korban elkészített további autóinak képei. 

Vicces, hogy a Majorette az egyszerű kidolgozottságot is
 minőségi szinten űzte. Nézzük csak meg mennyire pontos a fehér
díszcsík és mennyire jó az illesztés.

A Matchbox talán itt még saját kedve szerint próbálgatta, hogy mi van akkor, ha egy kevésbé népszerű autót ad ki minimális kidolgozottsággal, a Majorette pedig már nem is próbálgatott semmit. Ennyi jött ki nekik. Még a​z is közrejátszhatott, hogy egészen egyszerűen "muszájtütük" voltak ezek a Fierok mindkét cégnél. Kellett még pár kis vas az aktuális újdonságok sorába és kész. De mivel a puskapor nagyját már eldurrogtatták másokra, így nagyon nem is tudtak/ akartak brillírozni. 

A Majorette-nél nem tudom mit nyomtak, amikor összehozták a
Fiero GT-t. De erős cucc lehetett.

Ha a megjelenésük idején lettem volna annyi idős, mint most, nem tudom nem-e úgy siránkoztam volna rajtuk, mint a hozzájuk hasonlóan szintén félvállról vett mai Matchbox és Majorette autókon teszem. 

Arany felnik, egész jó tamponnyomások.
Így kell menteni a menthetetlent?

Mintha ez a két "fapapucs" már jóval korábban megénekelte volna a mostani időszakot, amikor is a rugózásnak nagyon kell örülni​ és örömódákat kell zengnünk, ha azokból az átkozott lámpatestekből legalább az egyik átlátszó műanyagból van. Ily módon a két Fiero a jövő hírnökének minősül és szépen, csendben előrevetíti azt a borzalmat, amelyet ma "minőségi(bb)" játékautó-gyártásnak kell nevezni. 

​Ezzel együtt nem tudok úgy tekinteni rájuk, mint a maiakra. Megvan az a fajta báj még ebben a kettőben is, amit a maiakban nem igazán találok. 

A Matchbox fenekében van egy kis kecsesség. Már-már szexi. 
A Majorette-nek viszont otromba, "konyhásnéni-valaga" van. 

Az igazi Fierot illetően pedig ha valaki megkérdezné tőlem, hogy a teszt és némi netes, felületes tanulmányozás elvégzése, valamint az újra felelevenedett gyerekkori emlékek után felnőtt fejjel milyennek találom, akkor a válaszom a következő lenne. Olyan, mint maga a Pontiac-történelem: szép kezdetek, majd bizonytalanság, aztán hirtelen vége. Számomra az egyik legkedvesebb amerikai autó. Tipikusan az a fajta, ami nem vonz ugyan nagy tömegeket maga köré. De aki felismeri az értékeit, az egy életen át a kedvencei közt fogja számon tartani. 

Nem ezt érdemelte a Fiero GT. Nem ezt érdemelte a Pontiac...

Hazai pályán - Matchbox vs. Kyosho Pontiac Firebird

Joggal érhet az a vád, hogy elfogult vagyok a japán kisautókkal szemben; valóban nagyra értékelem a gyártók tökéletességre törekvését, s mérsékelt kompromisszumkészségét. Mégsem lehet teljesen kizárni az engedményeket egy kisautó megformálásakor; a tervezőknek bele kell férniük a megadott költségkeretbe. Ráadásul bizonyos verdákra jobban rááll a dizájnerek keze, mint másokra.

Úgy tapasztaltam, hogy a Kyosho mérnökei a tökéletes japán autóik mellett szinte hibátlanul formázzák meg a német járgányokat, és minimális tévesztésekkel az olasz és angol autókat. Az amerikai izomgépek viszont nem fekszenek nekik; nem igazán érzik az egyébként nem túl bonyolult formákat, s a végeredmény igencsak középszerű. Kultúrális távolságok, meg nem értés? Ki tudja mi az oka.
Akárhogy is, adta magát, hogy összehasonlítsam az utóbbi idők egyik legjobban sikerült Matchboxát a Kyosho egyik legkevésbé eltalált modelljével. Következzen hát az 1971-es Pontiac Firebirdök párharca!

Vetélytársak

1/65 Matchbox Pontiac Firebird Formula 400
A kisautóról részletes elemzés található a Matchbox Memorieson itt és itt, tehát aki nem akar hosszasan belemerülni a személyes véleménybe, nyugodtan lapozhat. :)
Maradtatok? Rendben, ti akartátok! Szóval, a Mattelos srácok alaposan belenyúltak a lecsóba 2010-ben, mikor spiáterbe öntötték a '71-es Pontiac Firebirdöt. Már korábban is említettem, mennyire érezhető, mely autók készülnek valódi törődéssel, s melyek a darabszám kényszer szülöttei. A kis kék Pontiac egyértelműen az első kategórába tartozik.

Matchbox Pontiac Firebird Formula

A karosszéria kialakítása tökéletesen élethű és arányos, apróbb szerszámhibákon kívül - mint például egy leheletnyi beszívódás a bal első sárvédőnél, illetve kétoldalt a hátsó oszlopokon a szerszám zárásánál - ami akár díszítő ív is lehetne, de ezt kétlem, a valódi autón ugyanis nincs ilyen.

Mindenesetre a hibák nem drámaiak és elenyésznek az autó okozta örömfaktor mellett. A tampózott első és hátsó lámpák szívmelengetőek - ez lenne a minimum bármelyik Mecsinél; külön tetszetős a fényszórók és a hűtőmaszk krómkerete, valamint a szintén krómszínű műanyag lökhárítók. A Tri-Spoke felnik egyértelmű telitalálatok, s regular Tomica hmm... rusztikus belteréhez szokott szemeimet sem zavarja annyira a króm belsőtér és a tepsikormány. Nem felejtettek még el ezek a fickók kisautót gyártani, csak ne lenne megkötve a kezük...
Az utóbbi idők egyik legjobb Matchboxával áll szemben a kategória sintó Istenének kijáró tisztelettel övezett japán konkurens, az

1/64 Kyosho Pontiac Firebird Trans Am

1971 Firebird Trans Am (Forrás)(Forrás)

Merészet lépett a tokiói cég, amikor piacra dobta az amerikai sorát néhány évvel ezelőtt. Ezek az autók ugyanis árban nem versenyezhetnek a világot elárasztó, s izomautó témában meglehetősen otthonosan mozgó egy-két dolláros Hot Wheelsekkel - s kisebb mértékben a Matchboxokkal. 500 jenes alapárukkal kb. 3x - 4x annyiba kerülnek, mint amennyiért a konkurencia kínálja az autókat. Persze a japánok nem is gyerekjátéknak, hanem elsősorban a gyűjtőknek készítik autóikat, úgyhogy igényesebb és részletesebb kivitelre számíthatnak vevőik.

Kyosho Pontiac Firebird Trans Am

Ezzel nincs is semmi probléma; az autó hűen visszaadja a eredetijének agresszív vonásait; kellemes látványt nyújtanak a külön elemekből álló műanyag fényszórók és hátsó lámpák is, valamint a hangsúlyos visszapillantó tükrök. Sajnos ennyiben nagyjából ki is merült a Kyosho extráinak sora. A kerekek az eredetit mintázzák meg, csakhogy a küllők közti fekete betét kihagyása miatt lehangolóan szürkék. A rájuk helyezett abroncsokon viszont szépen kialakított futófelületet találni, teljes szélességben - a Mattel autóján csak jelzésértékű ez a részlet. A motorháztetőből kiemelkedő púp, ami a Trans Amek sajátossága volt, nem a feláras extraként kínált, agresszív Ram Air beömlőt mintázza meg, hanem az alapverzióét. Ezzel nem is volna baj, ha szépen tenné, azonban ez a púp majdnem kétszer olyan magas és negyedével keskenyebb, mint az eredeti autón. Ráadásul a Trans Am csík - kihagyták a hófehér autónak járó kék betétet, ami nagyot dobott volna a látványon - félig felfut a púpra. S nem ez az egyetlen tamponnyomási hiba. A hátsó Trans Am felirat túl nagy; olyan cégtől, amely képes tized-milliméteres pontosságú festést készíteni, nehezen elfogadható egy másfélszeresére nagyított felirat.
Felhúztam a szemöldököm azon is, hogy a Matchboxéhoz hasonló szerszámzárási hibát találtam a jobb hátsó oszlopnál; míg baloldalt teljesen elcsiszolták a szerszámkészítő szakik, jobboldalt nem sikerült teljesen eltüntetni ezt.
Az alváz, összehasonlítva a Matchboxéval, kissé egyszerűbb, nagy extrát jelentenek viszont a lámpákhoz hasonlóan különálló műanyagból öntött, krómozott kipufogók.
Félreértés ne essék: egyáltalán nem rossz kisautó a Kyosho 1/64-ese, a kis Pontiac így is kiemelkedő a maga kategóriájában. Az önmaguknak magasra helyezett lécet azonban most leverték a japánok.

 Egymás mellé téve a Matchboxot és a Kyoshót, nem érezni túl nagy minőségi különbséget. A részletek kialakítása kicsit darabosabb az amcsi autón, s szabvány kerekeivel némileg magasabban is áll, mint a mélyre ültetett japán verda. Az utóbbi egy jeggyel nagyobb méretarányának (nomeg a két autó kialakítása közti enyhe aránytalanságnak) köszönhetően jó egy milliméterrel hosszabb, s vagy kettővel szélesebb. Jóval masszívabb hatású a Trans Am, mint a Formula kivitel, akár a valóságban. Érdekes részlet, hogy a játékra tervezett Matchbox nehézkesebben gördül, az egyébként talapzaton álldogálásra szánt Kyoshónál - ha a Japánok valamit megcsinálnak, az meg van csinálva, kéremszépen!

A győztes mégis a Matchbox; jóval olcsóbban legalább akkora élményt nyújt, mint a Kyosho autója. Igaz a kék Firebird inkább játékra való, minőségben mégsem marad el túlságosan az egyébként nem véletlenül nagyra értékelt japán kisautótól.

S hogy a Kyosho következő generációs Firebirdje javította-e a csorbát? Nos ez kiderül a következő nemzetközi gigateszten, ahol igazi nagyágyúk vetélkednek a '77 Firebird Showdown keretében! Stay tuned!