Pullback action 1. - A knightriderizmus

Nagyobb összeggel is fogadnék arra, hogy minden modellgyűjtőnek van több hátrahúzós autó is a gyűjteményében. Vagy gyerekkorából megmentve őrzi szinte féltett kincsként, vagy ajándékba kapta valamelyik rokonától, haverjától őket. Vagy éppenséggel van egy olyan fétise, amely újraértelmezi a konkrét példány hátrahúzós mivoltát és e rajongás által még értéket is ad neki. Ilyen például egy adott típusra való koncentráció minden formában. Nálam majdnem minden megvan az itt megemlítettekből. Sőt, gyerekkoromban még az autó szépsége is elegendő volt ahhoz, hogy eltekintsek a hátrahúzós mechanika meglététől. Tehát alapvetően nem szerettem sosem ezt a funkciót. A mai napra annyiban változott a dolog, hogy fenntartásokkal, de képes vagyok az ilyesfajta autók megvételére. Sőt, egyes példányokat kifejezetten szeretnék is megszerezni. Fejlődés, vagy visszafejlődés vajon az, ha felfogásunk ily módon is tágul? 

Ebben a bejegyzés-sorozatban a hátrahúzós autók kerülnek kitárgyalásra. Az első alkalommal két Pontiacról lesz szó. Nem tudom milyen lehet az eloszlása annak a tömegnek, amely kifejezetten kedveli az 1982-től kisebb-nagyobb módosításokkal 1992-ig gyártott Firebird Trans Amet. Vagyis hányan kedvelik pusztán a formája miatt, s mennyien vannak azok, akik a Knight Rider sorozat jóképű főszereplője keltette varázs foglyai. Igen, K.I.T.T.-ről van szó. És bár a mai teszt egyik autója sem kimondottan egy miniatűr K.I.T.T.-hasonmás, annak idején én mégis ezt az illúziót kergettem mindkettővel. Sajnos egyik sem nevezhető hibátlan állapotúnak. 

Fekete, 82-es Pontiacok, ismertebb
nevükön: K.I.T.T.-ek.

Amíg a nagyobbat próbáltam megőrizni, addig a kisebb azért kapott a rosszból bőven. A nagyobb verzió tipikus példája a mindenkori hátrahúzós autóknak. Méretarány tekintetében a legtöbbje 1/36 és 1/40 méretarány között táncol, legalább az ajtók nyílnak és azok az átkozott gumiabroncsok nagyon hamar elhasználódnak és szétszakadnak. Továbbá sokszor a mechanika is megadja magát a gyengébb kiadásokon, vagy kitörik az alvázból. Ha a mai hátrahúzós autókat nézem, akkor kifejezetten ezzel a szerszámozással megjelent bliszteres Yat Ming csomagolásban is ez a Pontiac pár évvel ezelőtt. Feltehetően a régebbi, 90-es évekből származó fekete szépség is a Yat Ming cég terméke, bár ő tálcán volt felkínálva mindenféle egyéni csomagolás nélkül. 

Egész jó szerszámozás, nyitható ajtók, kidolgozott
utastér jellemezte és jellemzi manapság is ezt a kategóriát.
A régebbi darabok leggyengébb egységei a kerekek.

Emlékszem egészen meghatódtam attól, hogy a bukólámpákat fel lehet nyitni és a hátsó lámpasor is szép, átlátszó piros színű. 

Jó napot kívánok! Felébredtünk?

Sajnos a hátsó ablak repedése már a megvételkor is jelen volt az autón. De mivel ez az egy darab volt belőle, ezért ennek ellenére is kellett. 

Az a repedés csak nagyobb lett az évek alatt...

Az utastérről nem érdemes túl sokat beszélni, de tény, hogy nagyjából elfogadható és eleve nem ez az autó lényeges része ebben az esetben. 

Sokat kihoztak ebből az autóból a tervezők.

A hátrahúzós mechanika működik, de amint említettem, ez az autó valóban a megkíméltek között élte életét gyerekkoromban is. 

Ilyen egy ős-Yat Ming alváza. A mágikus kar elől
működteti a bukólámpákat.

Következzen az apróság, az ERTL cég büszkesége. Sajnos itt már tagadhatatlan a dragszerű kivitel. Az emelt fenék a nagyobb hátsó kerekekkel eléggé elrontja a "knightrideres" életérzést. 

Túl szép autó ez a Pontiac ilyen hatalmas kerekekhez.
Mintha egy Hooters-lány hordana acélbetétes bakancsot.

Az arany dekoráció szintén nem épp K.I.T.T.-szerű. Már ami maradt belőle. 

Emlékeim szerint az arany díszcsík eltűnéséhez
nagyban, szándékosan járultam hozzá.

Nagy kérdés, hogy az emelt fenék a nagy kerekekkel és a "pullback action" késztette-e arra az ERTL mérnökeit, hogy hivatalosan Pontiac Firebird Replica néven forgalmazza ezt az autót, vagy arról van szó, hogy nem kapták meg a licencet a Pontiactól. 

Replika, replika...

Bár ezt erősen kétlem. Mit is lehetne megemlíteni erről az apróságról a továbbiakban? Az első kerekek műanyagok, a hátsó felniken viszont gumiabroncsok vannak. Nem találkoztam még ehhez hasonlóval. De amennyire zavaros a hátrahúzós autók világa, ennél még többet is el tudok képzelni. 

A feneke inkább egy régebbi generációs Trans Amre
hasonlít.

Nyilvánvalóan a hátsó kerekeknek kellett a tapadás, az elsőket pedig egyszerűbb volt műanyagból kiönteni. Tény, hogy ez a Pontiac sem K.I.T.T.-ként látta meg a napvilágot, de mivel a forma és nagyjából a szín is megvolt, így kötelező beszerzésnek bizonyult. 

Pullback action!!!

Maga a knightriderizmus is jól leírható e két hátrahúzós autóval. Legyen 1982-es Pontiac Trans Am, további előny, ha fekete a karosszéria és már kész is a négykerekű bestseller akár modellek, akár játékok között. Mindmáig nem sikerült kigyógyulnom ebből kórból. De annyira nem is bánom. A sorozat sajnos annyira nem köt már le, hogy végignézzek egy-egy epizódot, de K.I.T.T. és a női szereplők miatt pár percnyi figyelmet mindig kiérdemel. Apropó! Nekem kifejezetten April volt a kedvencem. 

Rebecca Holden. Az autókedvelőknek a neve miatt
is könnyű őt megjegyezni (forrás).

Mellette Steviebe, vagyis az őt alakító Catherine Hickland énekesnőbe még szerelmes is voltam. 

Nem csupán a sorozatban volt David Hasselhoff
partnere egy időben (forrás).

A sorozatba több alkalommal visszatérő, totálkáros Steyr 91-es teherautóra emlékeztető arcberendezésű, gonosz amazonra az utóbbi években mozdultam rá. 

Ann Turkel. Aki nem akarja lerombolni
az illúzióit, az ne nagyon keressen rá
e színésznők mostani képeire (forrás).

Na persze ez már az én fejlődésem egyik vakvágánya. Visszatérve a járművekhez, bármennyire is súlyos tény, nekem K.A.R.R. ezüst díszcsíkkal és sárga futófénnyel az orrában jobban tetszett, mint K.I.T.T. 

Knight Automated Roving Robot (forrás).

És ha a kamionok közül kellene választanom, akkor vagy kockakabin, vagy semmi. Szóval...Goliath... 

Gombelem vs. Goliath (forrás).

Elgurult kerekek 2. rész - Linda felfedezi Torinót a szerpentinen

- Hé, Lindus! Gyere velem! Megnézzük Dobogókő felé, hogy mit tud az autóm, valamelyik pihenőben pedig azt, hogy mit tudok én! Hidd el, utána sem az a berregő sáska, sem Tomi nem kell majd neked! 

A préri fogságában 2. - Rietze 1/87 Nissan Prairie teszt

Nem gondoltam volna, hogy a Tomica 1/43-as Nissanja olyasféle motivációt ad, aminek köszönhetően még jobban szétnézek a valaha legyártott darabok között és folytatom ennek a típusnak a gyűjtését. Általa az a jellemző törekvés új színezetet is kapott, mely szerint egy kedvenc autóból idővel mindenki a lehető legjobban kidolgozott modellt, játékot akarja megszerezni. Elvégre akárhogy is nézem, a Tomica szépsége az 1/43-as méretarányban jelenleg a legjobb modell, amellett, hogy a játékok között is verhetetlen. Nehéz lenne bárkinek is túlszárnyalnia ezt a színvonalat, bármilyen irányból is közelíti meg az autót. Feltehetően kellene 1/43-ban egy Ebbro, esetleg Kyosho, Minichamps kivitel, vagy a Hi-Story kimagasló produkciója. Játékautók terén valószínűleg nem is túlzok azzal, ha azt mondom, ennél jobbat nem lehet összehozni és senki nem is fog vállalkozni rá. Így mivel a Praire-varázs tovább kering egyre sűrűbb köd formájában a látómezőmben, de a kínálat leginkább a Tomicánál egyszerűbb kivitelekből áll, nem tehetek mást, mint szépen, lassan összeállítani egy hiánytalan Prairie-sort, bármilyen kidolgozottságú autókról is legyen szó. 

Már ketten vannak.

Nyilvánvaló tény, hogy a második részek filmek esetében többnyire rosszabbak az elsőknél. Éppen ezért már azzal a nyugodt tudattal ragadtam billentyűzetet, hogy minden érzés, amit átadtam az olvasóknak az első rész folyamán újra elsütve hiteltelenné, unalmassá válna. Persze abban is van valami, hogy a Rietze aprósága nem ad oly sok okot arra, hogy önfeledt örömtáncot járjak, de a maga módján mégis mutat valamennyit az igazi Prairie értékeiből és maga a gyártó is szépen prezentálja tehetségét ezen a furcsa színű terepasztal tölteléken. 

A szín ellenére sem lehetett elállni a vételtől.

Sajnos inkább nevezhető diorámák kitöltő anyagának, mint önálló modellnek, de ettől függetlenül néhány kellemes részlet felett érdemes elidőzni. 

Egyszerű kidolgozottság, mégsem nevezhető
reménytelen esetnek.

A karosszéria színére nem lehet mit mondani. Annyira hihetetlen, hogy nem is szabad átfesteni. A bemarások kellően mélyek, valamint az arányok is egész jók. 

Hálásak lehetünk a Rietzének, amiért az 1/87-ben
tevékenykedő német gyártók között elsőként kezdte
nagyobb számban feldolgozni a japán autókat. 

Bár a kerekek ballonossága sok, a felnik kicsik és az autó orrának magasságánál valamint az első kerékjárati ívnél érezhető némi túlzás.

Túl bumfordi a nózi.

Az első lámpatestek mestermunkák. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy manapság sem készülnek sokkal jobbak átlagban ebben a méretben. Persze az illesztéseket, hézagokat itt még szó szerint és átvitt értelemben is lazábban kezelték.

Kicsit megszeppent, de ilyen színű ruhában ki nem lenne az?

A hátsó lámpatestek már a karosszériából kiálló egységek. Nem rendelkeznek attól eltérő színnel. Túl darabosaknak is tűnnek. 

A feneke egy kis pingálásért kiált. 

Az utastér még többnek is nevezhető az elegendőnél, hiszen újra és újra eszembe kell juttatnom, hogy ez a picike több évtizeddel ezelőtt látta meg a napvilágot. 

Azért rá lehet csodálkozni arra, hogy bármennyire is
egyszerű az utastér, a formák szépen utánozzák az
eredeti egységeket.

Bizony, évtizedekről van szó, ugyanis ez a Prairie még a németek "nyugati vadja". 

"W. Germany"! Aki nem hinné el, az vegye
szemügyre a ma is újaknak tűnő rozsdamentes tengelyeket.

Érdemes még a szélvédőről megemlékezni, ugyanis számomra meglepő volt, hogy torzítás, mint olyan, szinte nem is létezik ebben az esetben. Kristálytisztán be lehet látni az utastérbe minden oldalról. 

A Rietze még csupán pár éve létező (1983-ban alapították)
családi vállalkozásként is tudott olyat alkotni, amire 30
év távlatából is elismerően tekinthetünk.

Összességében az öröm megvan, hiszen immár ebben a méretben is birtokolhatom egyik régi kedvencemet. Ha ebből a Rietze-kiadásból lenne még legalább egy darabom, talán neki is állnék az egyiket feljavítani. Szebb színnel, kidekorált utastérrel és jobb kerekekkel nem is akármilyen kis 1/87-es cukorfalat válhatna belőle. Így azonban még várnom kell ezzel a folyamattal egy kicsit. 

Nyakon szúrt bikák és a próféta - Lamborghini játékautók a közelmúltból

"Hát, ez nem jött össze!" Mondhatta volna  a mai tesztben szereplő autók gyártóinak bármelyik vezetője egy-két kivétellel, miután meglátta az aktuális Lamborghini kisautó első darabját a gyártósor végén. Persze biztosan nem mondta, mert ő nyilván csak a számokkal foglalkozik. Talán csak képről látta, vagy felvittek neki egyet a kékgallérosok. 

Az álomcsapat. 

Legyünk is túl rajtuk mielőbb, mert inkább másról szeretnék beszélni. Szóval...

A Bburago és Maisto Lambok rokonok (leírni is borzalmas, pedig már megszokhattam volna, hogy immár egy családhoz tartoznak), tehát bizonyos hasonlóságok előfordulhatnak. Tény, hogy a Bburago a magasabb árképzésű 1/64-es Maisto újragondolása, a Maisto pedig a játékok közötti még nem noname gagyi. Az Aventador egy csendesebb átmenet a Murciélago és a Veneno között. Neve hangzatos, kinézete inkább zavaros. A Bburago esetében nagyon sajnálom, hogy az 1/64-et például nem egyfajta retroként értelmezi stifttel összefogva a karosszériát az alvázzal, műanyag tengelycsonkokra pattintott aprócska kerekekkel és legalább elől átlátszó lámpákkal. De lehetne akár az 1/32-es Street Classics sor kisebb verziója is nyitható ajtókkal, néhány jól megválasztott régebbi autóval. Számtalan olyan lehetőség rejlik a Bburago 1/64-es szekciójában, amelyek mindegyike legalább izgalmasabb lenne, mint egy átvett Maisto-szerszám. 

Mi ez, mi ez, mi ez? 1/64-es Lambo? Ki gyártotta?
Fókuszfókuszfókusz!!!

Ami valamelyest a Maisto-Bburago mellett szól, az az autentikus felnik, egészen elfogadható tamponnyomások és a csavaros alváz. 

"Mairago"

Az utasteret lehetne pingálni és a kerekeket is lecserélni jobbakra. De minek? Ez tipikusan az az autó, amihez nincs értelme hozzányúlni. Eleinte 1000 Ft körül (felett?) volt mindegyik 1/64-es Bburago ára, majd nem sokkal rá elkezdték mindenütt alaposan leakciózni őket. Gondolom azért, mert egyrészt a kiadott sor semmi újat nem hozott. Volt pár vad Lambo, Merci, BMW, Nissan GT-R, és minden játék- és modellgyártó kötelező szereplőként a VW Bogár. Másrészt ezek mindegyike megjelent már sokkal jobb kidolgozottságban, vagy egységesebb színvonalon elfogadható árért. 

Egyszer egy ilyen vétel azért megéri, akár
Maisto, akár Bburago.

A Maisto megjelentette a hyperfaék kategóriájában is az Aventadort. A méretek eltérnek az 1/64-estől. 

A maga nemében nem rossz.

Ezekre a Maistokra a viszonylag jól átgondolt és precízebbnek nevezhető szerszám, valamint a tamponnyomások egészen kellemes színvonala jellemző. A nyomtávok általában nincsenek rendben, a rugózás pedig itt a hajlékony műanyag alváznak és a tengelyt tartó korántsem "magabiztos" lapkának köszönhető. 

Ez tipikusan az a szint, amit többnyire lesajnálunk, de
csendben azért izgatottan várjuk, hogy megjelenjen
egy-egy nagy kedvencünk. 

A Hot Wheels ebben a bejegyzésben kevesebb kritikát érdemel, mert itt annyi azért látszik, hogy próbálták kihozni a legtöbbet a költségkeretből. A nagy hátsó kerekeket itt sem lehet megbocsájtani, de én lassan már egy masszív amerikai izomautóján sem tudom a Hot Wheelsnek. Ideje lenne belátnia, hogy bármelyik amcsi izomautót is adja ki minimális dekorral, az coooooool. Nem igényli senki sem a traktorfelniket. 

Próbálkoztak a Hot Wheelsnél bátran, elszántan. Csak
tervezés közben megint valamilyen nyomorult dragrace
ment a tévében.

A fényezés, díszcsíkok valamit ellensúlyoznak a karosszéria aránytalanságából. 

Valójában pont azok a kifinomult részletek nem lettek
kellőképpen kidolgozva, amelyek a Veneno hangulatát
igazán visszaadnák. 

Mindent egybevetve akinek kimaradt a Veneno 1/64-es Kyosho formában, de a Tomica-féle verziót vajpuhának tartja, annak tökéletes választás. Aztán majd idővel úgyis kiderül kinek mennyit és mennyit ér a Veneno. 

Innen nézve nem olyan rossz. 

500 Ft körüli összeget megér a fentebbi fotó miatt, de aki igazán rákattan erre a Lambora, annak előbb-utóbb beköszön majd úgyis egy jóval drágább példány. Valamiféle démoni varázsa van ennek az autónak...

Sajnos a legnagyobb csapás nem a Maisto, Bburago és nem is a Hot Wheels kicsi bikája, hanem a SIKU Gallardoja. Nehéz megítélni egy autó alapján egy gyártó felfogását és kvalitásait, ellenben ez a SIKU azt bizonyítja, hogy sokkal könnyebb a gyártónak összegyűjteni néhány bevált módszert és az ezek által bizonyítani kívánt igényesség jegyében minden gondolkodás nélkül ráhányni mindegyik autójára. 

Liebe SIKU! Was zum Teufel ist das??

Írom mindezt én, aki sokszor a kifordult szemekkel dobálva magát a padlón nyavalyog azon, hogy miért felejtették el sokan a játékgyártók közül az átlátszó lámpatesteket. Nos, ezek a megoldások ilyen szinten ilyen környezetben nem kellenek.  

Szegény Gallardo! Ami stílusos is rajta, azt
is sikerült a SIKU-nak elrontania.

Nálam a SIKU mindig is az egyik nagy kedvenc volt. Bizonyos keretek között mindig igyekezett a lehető legjobban megragadni az eredeti autót és visszaadni belőle a legtöbbet 1/50-1/55 körüli méretben. Tévedés ne essék, a haszonjárművek és munkagépek terén brillírozik a gyártó napjainkban is. Amennyire szerettem a régi járműveiket mindenféle különleges extra nélkül, de a nyergesvontatóknál ötletes megoldásnak minősülő, karral zárható nyereggel például, annyira tudok megőrülni a maiak hihetetlen igényességén, modellhez közeli szintre emelkedésén. Valami kikopott a SIKU-ból. A munkagépeken csorog az ember nyála még ma is, a személyautók pedig inkább szájhúzást, homlokráncolást okoznak. Több szót nem is érdemel ebben a tesztben sem a SIKU, sem a Gallardo. Utóbbit azért próbálom megkedvelni és szigorúan a maga kontextusában vizsgálni, előbbit viszont kezdem szépen, lassan elfelejteni személyautók szempontjából. 

Dávid és a retardált Góliátok.

A bejegyzés végére marad egy egészen friss darab szemügyre vétele. Kincs, mítosz, non plus ultra, hogy több rongyosra rágott, elcsépelt jelzőt ne is említsek. De ezeknek a szavaknak itt és most hihetetlen súlyuk van és jelentésük nem cinikus mosoly, hanem elismerő kacsintás vonzatával jár. 

2015 - Csoda született a Matchboxnál. ÚJRA!

Ha a Matchboxnál a jó érzékű, tehetséges úriemberek lehetőséget kapnak, akkor máris tudnak olyasmit alkotni, ami már megjelenésének pillanatában közkedvelt, kultikus gyűjtői darabbá válik. Gyűjtőtársaink közül már Andrew és Rájen is megemlékezett róla, ezért nagyon nem is akarok belemenni a részletekbe. Annak nagyon örülök, hogy mindnyájan hasonló véleménnyel vagyunk erről a kis Lamboról, amely legalább 3-4 olyasféle költői kérdést fogalmaztathatott meg velünk, mint például azt, hogy vajon miért nem tud a Matchbox minden évben többnyire hozzá hasonló autókat készíteni és nem holmi - még a Hot Wheels szintjét is sokszor túllépő - borzasztó, nevesincs bliszterhuszárokat? 

Valóságos felüdülés a látványa.

Örömömet az LM002-vel nem tudom leplezni, így muszáj nekem is megénekelnem a Matchbox Lamborghini LM002 dicshimnuszát. Na meg a fotók is elkészültek róla már egy jó ideje, csak én nem voltam képes eddig a szöveget megszerkeszteni köréjük. Emellett a "sötét oldalról" is íródott egy teszt, ezért célszerű volt a két témát egy írássá kombinálni. 

Felülnézetből is akad látnivaló. A motorháztető rácsa
és a plató mintázata is többet mutat az eddig megszokottaknál.

Annyira abszurd a Matchbox idei kisvasai között, mint maga az eredeti autó a megjelenése idején. A hasába mart infó alapján 1/64-es méretarányú és hiába nem rugózik, nincs átlátszó lámpatest sem elől, sem hátul, mégis nagyon szépre sikerült. Elfogult vagyok? Egyértelműen, tagadhatatlanul, mindent kizárva! 

Végre újra egy nagyszerű MB-szerszámozás!
Minden játékgyártónak meg kellene ütnie ezt a szintet.

De objektíven nézve is hatalmas dolognak tartom, hogy nem fantázia szülöttéről van szó, hanem egy legendás autó jó szerszámozású, igényes és pontos tamponnyomásokkal megáldott kicsinyített másáról az újdonságok listájában. 

Álomszép, precíz tamponnyomások. A toporzékoló bika
felteszi az i-re a pontot. 

Jó lenne minden Matchbox-sorban csak hozzá hasonló autókat látni. De mivel nagyon nem valószínű, hogy bármikor is visszatér közénk az igazi Matchbox évi 20-30 nagyágyúval, így már akkor is boldogoknak kell lennünk, ha minden évben csak egy-két, LM002-höz hasonló csoda jelenik meg gyufáséknál. 

A Matchbox újra a csúcsra tör.

Így máris nyugodtabban lehet szemlélni a többi gyártó töketlenkedését, s csendben örülni annak, hogy a régi, nagy márkanév egykori fénye még most is képes ideig-óráig eredeti fényében ragyogni. 

Vagy azonnal oda is ér, ha akar (engedik neki)?

Ezek mellett sajnálkozhatunk is, hiszen például az 1M BMW és az Alfa Romeo 4C is megérdemelt volna ekkora odafigyelést és ennyi autentikus jellemzőt. Nyilván őket "kevésbé akarta" klasszikusra alkotni a Matt...Matchbox. 

Nagyon kellett már, hogy egy mai Matchbox ennyi kedvet
adjon a képszerkesztéshez.

Ha elnézzük azt a pár idei autót, amelyekért érdemes displayt túrni, akkor azt elmondhatjuk, hogy a Matchbox igazán LMében volt a Lambo tervezésénél annak ellenére, hogy a prototípushoz képest sok finom megoldás lemaradt, leegyszerűsödött. 

Íme a prototípus. Lám-lám! Itt még kecses, különálló
korlátja volt a Lambonak (forrás).

A Ford Cargo, Mustang, recolor 4Runner is a gyártó dicséretére válik. 

A 4Runner az utóbbi évtized egyik legcsodásabb darabja. 

Ford Cargo. Ennek a névnek komoly múltja van a
Matchboxnál.

Hiába csak a kabin fém. Az alváz részletessége elképesztő.

Gyönyörű kocka-Mustang. 

De ha megnézzük az idei év többi produktumát is, akkor sajnálhatjuk csak igazán, hogy ennél többre nem igazán futotta. 

Nem sok kellett volna ahhoz, hogy a 4C-t egy lapon
emlegethessem a mögötte állókkal. De nem is kevés...

Talán majd jövőre. Addig is lehet bátran dicsérni legalább azért a pár jól sikerült autóért a Matchboxot. Ugyanakkor a többi gyártóra is szükség van. Elvégre valamire az ő autóik is jók lehetnek. 

Jin-jang Lambo-módra.