Az utolsó téli csapatás

Sehol egy nyom az elhagyatott régi országúton. Az utolsó havazás a szezonban, az utolsó lehetőség egy jót csapatni. Lábam a gázon, középre húzódom, 70-80-90, majd némi tétovázás után, túlröppen a mutató ezen is. Velem párhuzamosan, az élő országúton a többi autó komótosan, szabályosan egymás mögé sorakozva gurul uticélja felé. Én pedig kiélvezem az utolsó hóesést, a kerekeim alól felcsapó vizet - hiszen fagypont körüli hőmérséklet van, s a hó sem marad meg sokáig. Ritka alkalom ez, csak a vezetés élményéért menni. No és persze néhány fényképért.
Itt jó lesz, megállok. Míg a hűtőm pattog, kiveszem dobozából a fotósorozat tárgyát. Kartonlapot teszek a térdem és a fényképezőgép alá, beállítom a fényeket, lesütöm az expozíció gombját és egy másik világba repülök. Ide:

Az 1/18 nem az én világom. Soha nem is volt, ajándékba kaptam ugyan kedvesemtől ilyen autókat, de magamtól nem vettem. Két okból kerültem ezt a méretarányt. Egyrészt praktikumból; már az 1/64-eseim is elárasztották lakásomat, amely gyakorlatilag már 100%-os töltöttségen áll. Nem szeretem dobozokba rejteni az autóim, hiszen azért vannak, hogy az ember gyönyörködhessen bennük. Mégis, nagyjából egy éve már, hogy dobozokba gyűjtök. S nagyjából mostanra jutottam el odáig, hogy már a dobozok is túl sok helyet foglalnak.
Másrészt, az 1/18-as autók nem igazán fogtak meg. Kevéssé játékok ezek, mint inkább szobrok, melyet a technológia isteneinek emeltek, eképpen is kell hódolni nekik. Én viszont nem szívlelem a teremtett isteneket.
A jég egy SunStar TVR Tuscannal tört meg. Szerencsémre. Az az autó távol tartott továbbra is a méretaránytól. Jó vétel volt, árban. Minőségben és érzetben viszont távol állt mindentől, ami számomra vonzó lehetne. Még egy nyomorult képsorozatot sem sikerült róla lőnöm, amihez értelmes írást fűzhettem volna. Abszolút nulla vonzás. Akkor jött az Impreza. Ismeritek azt az érzést, amikor már valamire / valakire elsőként rápillantva tudjátok, hogy kell? Nos ez is ilyen volt. Nem alkudoztam, csak rácsaptam a lehetőségre. Mikor a postás meghozta, jó ideig csak a dobozában nézegettem. Nem tudtam kibontani sem, mint ahogyan megremeg az ember keze akkor is, amikor álmai nőjének melltartóját kapcsolja ki.
Ekkor ültem autóba - jó kis szürke Swiftembe - és indultam neki az országútnak. Először Dobogókőre mentem volna, szokott erdészutamhoz, ám ekkor kaptam a telefont, hogy egy kamion balesete miatt nincs értelme odamenni. Így a második lehetőség, az új országút miatt használaton kívülivé vált régi táti út maradt.
És a SunStar Impreza életre kelt az olvadó havas aszfaltra téve. Nem érdekelt, hogy lóg a hátsó ajtó, nem érdekel a motorháztető kevéssé pontos illesztése, nem érdekel a nagyon műanyag hatású hátsó lámpa.
Egy valódi, lélegző Imprezát látok magam előtt, sajnálom, hogy nem jutott eszembe Ferkó barátom ötlete, amivel a gőzölgő motor érzetét kelthettem volna. A tökéletesség illúziója így csak illúzió maradt. De vannak jó illúziók is.

A hazaúton már egyre azon járnak a gondolataim - kell az AutoArt Imprezája is mellé. Kell még néhány ikon, melyet a polcon kiállíthatok. Talán megvilágosodás volt az utolsó téli csapatás. Zen pillanatok sora. Technológiai bálványok helyett az autók iránti szenvedély oltárai az 1/18-asok. Így kezelve elfogadom gyűjtésüket. Már csak egy újabb polcot kell nyitnom - valahol :)