2012. szeptember 29., szombat

Dupla Hulk

Noha nem vagyok nagy híve az amerikai izomautóknak, nem hagynak teljesen hidegen a hatvanas-hetvenes évek fordulójának nagy teljesítményű biztosítós rémálmai. A Matchbox, s még inkább a Hot Wheels gyűjtők szerencsés helyzetben vannak, hiszen a Mattel évről évre bőséggel ontja magából a kategória képviselőit, a póniautóktól a nehézbombázókig. Személyes kedvenceim ebből a korszakból és kínálatból az AMC Javelin, a Dodge Challenger és annak konszernen belüli megfelelője, a Plymouth Barracuda, amely a maga Hulk-zöld fényezésével kifejezetten feltűnő jelenség. Ezt az autót mind a Matchbox, mind a Hot Wheels megformálta, s a legutóbbi börze sikeres beszerzése után végre egymás mellé állíthattam a két izomtesót.

A laposkúszó és a kiemelkedő













A két zöld óriás nem egészen azonos, ez már az első blikkre feltűnik - a Matchbox az 1970-es AAR / Hemi Cudát vette alapul, míg a Hot Wheels az egy évvel későbbi, dupla első lámpás Hemi Cuda alapján lett spiáterbe öntve.

1970 Plymouth AAR / Hemi Cuda (Forrás)

1971 Plymouth Hemi Cuda (Forrás)




































Matchbox 1970 Plymouth Hemi Cuda
A zöld-fekete járgány 2005-ben jelent meg a Streakers sorozatban, ami egyfajta Superfast utánérzés volt, klasszikus SF kerekekkel, hosszú bliszterben, dobozzal. Nem futott be túl nagy pályát a széria, de a gyűjtők valószínűleg sleeperként tekintenek rá - tehát olyan kisautóként, ami egyszer sokat fog érni. Magyarországon egy bontatlan Streakers autó ára már most 2000 Ft körül van, így ez a sejtés igazolódni látszik.Szerencsére a börzén sikerült egy bliszter nélkülit beszerválnom, így eredeti állapotú példányom továbbra is biztonságban érezheti magát.
Dobozán a Streakers Cuda (Forrás)


















 A karosszériája szépen kidolgozott, ezúttal feltűnő öntési hiba nélkül - igazi, jó értelemben vett Matchboxos stílusú masszívság érződik rajta, mégha kézbe fogva könnyűnek érződik is, részben a műanyag alváz miatt.
A tamponnyomás és festés kiváló minőségű; a lámpák elöl, oldalt és hátul is ki lettek festve, már-már prémiumkategóriás kisautó érzetét keltve - ezt csak parányit zavarja meg a hátsó lámpák pirosából a krómszínű műanyag lökhárítóra is jutó piros csík. A selyemfényű fekete díszcsíkok eszméleltlenül jól mutatnak - van egy kis különbség a jobb -és baloldali csíkok mérete és pozíciója közt, de ezen hamar túljut az ember, mikor eljut az ember szeme a narancssárga HEMI feliratokhoz, amelyek a Mattel termékektől szokatlanul pontosan vannak a helyükön. Azután közelebbről megnézve az is kiderül, hogy ezek matricák - tehát még mindig nem a tampózás a srácok erőssége...














































Első blikkre kicsit furcsán hatnak jókora Superfast kerekek a kocsi alatt, szokatlan hasmagasságot kölcsönözve az egyébként aszfalthoz simuló kupénak. Némi szoktatási idő után már nem olyan vészes a dolog, remekül visszaadja a hetvenes évek hangulatát, amit a zsírszegény mogyoróvajszínű belsőtér is tovább erősít.
A Matchbox Streakers 1970 Plymouth Hemi Cudája szívmelengető darab, igazi gyűjtenivaló játékautó. A széria mérsékelt sikere ugyanakkor jelzésértékű: a múltba révedés csak egy viszonylag szűk körnek (a régi MB-k rajongóinak) jön be, a nagy vásárlóerőt képviselő réteg (vagyis a gyerekek, akik szüleik kabátját rángatva mennek a mecsis polcokhoz) már nem vevők erre. Talán erre is reagált - alaposan mellélőve - az utóbbi évek fejfájdító fényezésű, rémgagyi retteneteivel a Mattel...


Hot Wheels 1971 Plymouth Hemi Cuda
Az amerikai izomautók világa mindig is a HW hazai pályájának számított, ahova a 'Cuda is tökéletesen beleillik. A cég az elvileg agresszívabb kiállású, dupla lámpás, vicsorgó maszkos verziót dobta be, a Matchbox hűvösen méregető arcú Cudájával szemben. De ez csak elvileg gaz, ugyanis a mindössze a motorházpúpot és az oldalfal hátsó felét érintő fekete csíkozás jóval visszafogottabb, a rikítózöld alapszín pedig inkább riasztó, mint tiszteletet parancsoló.
Szóval itt némi hátránnyal indul a HW, de nézzük meg közelebbről! A hűtőmaszk kialakítása igen szép, sikerült a rácsozatot kialakító betéteket a megfelelő pozíciókban illeszteni, így az egyébként elég könnyen elbaltázható ívelt, eltérő mélységű osztások tökéletesen kiadják a Cuda orrát. Őszintén gratulálok a cég szerszámtervező mérnökeinek és szerszámkészítőinek!



















































A tamponnyomást készítőknek viszont nem tudok gratulálni; elképesztően slendrián munkát végeztek az oldalsó helyzetjelzőkkel, melyek hiányosak és félrenyomottak. A krómszínű nyomások viszont jól sikerültek, az ajtó előtti díszítő keresztbordákon és a jócskán kihangsúlyozott kilincseken. Furcsa ez a különbség, csak arra tudok gyanakodni, hogy vagy a narancssárga festék nem tapadt meg jól a zöld fényezésen, vagy a szerszám nem volt megfelelően beállítva. Akárhogy is, blama... Ráadásul a zöld fényezés kicsit túl vastag az autón; az első szélvédő előtti szellőzők élei annyira határozatlannak tűntek, hogy először arra gyanakodtam, kopott szerszámmal lőtték az autót - csak közelebbről megvizsgálva tűnt fel, hogy a a másnapos Hulk hányadékát idéző szín az, amelyik ápol és eltakar...
A színével szemben tetszetős a fűtőszálak jelenléte a hátsó ablakon, illetve az alvázból kialakított dupla oválkipufogó, ami legalább olyan stílusosan néz ki, mint a Matchbox karosszériából kiálló, krómszínűre tampózott dudorai.
Az alap 5SP kerekek jól állnak a Cudának, bár én személy szerint 7SP készlettel jobban el tudtam volna képzelni a kisautót.














A két verdát egymás mellé téve, az a furcsa helyzet állt elő, hogy bár autóként jobban tetszik a marcona '71-es Cuda, kisautóként mégis inkább a Matchbox '70-es verziója jött be. A különleges szériának köszönhető igényes részletmegoldások, mint a kiváló festés és tampózás, nagyot dobtak a járgányon. A hetvenes évek klasszikusait idéző kialakítás és ezek a kellemes részletek jobban hozzák az izomautó-feelinget, mint a kétezres évek második évtizedének költséghatékony Hot Wheelse. Akárhogy is, a két autó együtt korrekt választ mutat a modern játékautó gyártás "Hogyan?" és "Hogyan kellene?" kérdéseire.






2012. szeptember 23., vasárnap

Matchbox és Majorette Renault 17

A modellbörzén az egyik kedvenc turkálós árusomnál akadt a kezembe egy autó, amelynek megszerzése látens igényként már régóta mocorgott az agyamban. Nem fősodratú darab, de olyan, amelyre ránézve egyértelműen tudja az ember, hogy kell. Nem lett sikerjárgány egyik játék -vagy modellgyártónál sem; valószínűleg tisztes eladásokat produkálva hozta be az elvárt összeget, s szép csendben lelépett a porondról.
A kisautó ebben is hasonlít a mintaadójára, a Renault 17-re, amely a cég sportautójaként debütált gyengébben motorizált és szerkezetileg is némileg eltérő testvérével, a 15-össel együtt, 1971-ben. A 12-es (alias Dacia 1300) és a 16-ös modellek fő műszaki elemeiből építkező kupék meglepően jó ár/érték aránnyal, és az alsó középkategória korabeli kupéihoz (Ford Capri, Fiat 128 Coupe) hasonlítható motorizáltsággal jelentkeztek. A csúcskivitel, a 17 TS Gordini - az utolsó autó, amely a legendás tuner nevét viselte a Renaultnál, mégha az öreg Amadée-nak már nem is volt sok köze hozzá - egy virgonc kis 1,6 literes, 107 lovas négyhengerest kapott.















Renault 17 TS és TS Gordini (Forrás)(Forrás)















Sikeresnek számított a páros a maga 300 ezres eladott darabszámával, ám a köztudatba  nem nagyon égtek bele - náluk csak utódjuk, a '79-ben bemutatott Fuego törlődött ki jobban az autórajongók kollektív emlékezetéből. Talán még nem érett meg az idő akkoriban egy kompakt, háromajtós sportkupéra...
Hogy a Matchbox mennyit adott el a '74-ben szerszámba öntött, tehát már a Superfastok sorát gazdagító Renault 17 TL-ből, azt nem tudni, de nem olyan húzónév, amelytől összerezzennek a rajongók világszerte. Vele szemben nagyobb ismeretségnek örvend a Renault autók sorából a 11-es és z 5-ös, amelyek halk sóhajra késztetnek bárkit. A 17-es? Ja, ismerem / van olyanom...
Miért alakult ez így? Fene sem tudja, pedig kellemes kis gép, klasszul kialakított részletekkel. Az alvázból kialakított fekete orr -és hátsó lökös nagyon jól visszaadják a hetvenes évek autós dizájnját, a narancssárga  / piros fényezés autentikus és a díszítő csík is csak mai szemmel megmosolyogtató - a 38 évvel ezelőtti gyerekek biztos sebesebben gurították segítségével a járgányt a flaszteron (csak hogy áldozzak Sam.Joe "Gyorsítócsík-elméletének"  :)). Az egyetlen hiányérzet a hátsó negyedablak helyén lévő ál-szellőzőrostély tampózatlansága - annak ugyanis feketének illene lenni, sokkal kontrasztosabbá téve az autót. De ez inkább személyes kötözködés.


http://www.70er-matchbox.de/m_1974_oi_renault_17tl_nr_62_matchbox.jpg
Matchbox Renault 17 TL (Forrás)















Ami azt illeti, szegény saját példányom - vagyis példányaim, mivel kettő van belőlük - többszörösen hátrányos helyzetben van(nak), mivel a sárga-kék matrica a kilences rajtszámmal már régen lekopott, s helyét csak a ragasztóanyag rücskös maradványai jelzik. Nem gyors, de legalább csúf. Némi festékhiány is jellemzi a saját darabomat, s a kerekek fémszíne is rég eltűnt - igaz ez utóbbit személy szerint kevéssé bánom, sokkal vagányabb így. Mintha egy Párizs külvárosi vagány srác autója lenne a nyolcvanas évekből, aki kevés pénzéből megvette a pár éve még elérhetetlen, ám hamar feledésbe merült Renault kupét, hogy azzal vigye haza belvárosi kedvesét a randi után. Búcsúcsók elcsattan, a srác integet, majd visszaül, becsukja az ajtót - a kormány jobboldalt van, tehát egy Angliából visszahozott autóról van szó (apró csipkelődés az örök ellenfél Franciaországnak az akkor még nagyon is angol Matchboxtól)  - még egyszer utána néz a leánynak, aki elkapja a pillantását a kék árnyalatú sötétített szélvédő mögül. Aztán, gyújtást ad és Au revoir, mon ami!

















Matchbox Renault 17 TL - robusztus angol
















Néhány perccel később egy másik autó áll meg a ház előtt. Mintha a srác jött volna vissza a piros Renault-val - ám ez a 17-es nem ugyanaz!
A Majorette bolond lett volna kihagyni az autó megformálását, ám ők sajátos rafinériájukkal láttak neki a feladatnak. Először is, a Mazsi az erősebb TS jelölést véste az alvázat kialakító szerszámba - azonban a különbség nem merül ki ennyiben. A modell hátulján a korszak legnagyobb hármas kipufogója áll ki a lökhárító alól, némiképp megelőlegezve az ötször akkora japán bosozoku auspuffereket. Velük ellentétben azonban a Majorette 17-esén nem tűnik orbitális túlzásnak a dolog. A fekete műanyagkeretbe foglalt orrból festetlenül hagyott spiáter fényszórók villognak, míg hátul az ablakok sárgás műanyagából formálódnak a lámpatestek, ami a Matchbox esetlen kasztnidudoraival összehasonlítva kifejezetten tetszetős.














Majorette Renault 17 TS - a franciák bosozokuja














 Érdekes módon a fedett hátsó negyedháromszög itt ablakplexit kapott. Kicsit utánajárva kiderült, hogy a 17-esnek a rostélya valójában is egy ablakot takart, így vele -és nélküle is hiteles a járgány. Nekem jobban tetszik a rostélyos verzió :). Viszont az őket jelképező sraffok láthatók, ráadásul még a hátsó ablak fűtőszálai is műanyagba vannak öntve, akárcsak az első visszapillantó, az ablaktörlők, az első elefántfül és az ablak hátsó része. A Matchboxon ezek közül csak az első ablaktörlők kaptak formát.
A belső tér vajszínű műanyag, szép formájú ülésekkel. A műszerfal és a kormány fekete műanyagot kaptak.- a két szín kontrasztja nagyot dob a kisautón.
A klasszikus Majorette kerekek nagyon jól állnak a Renault-nak - szerencsére a saját példányom nem a másik, háromszög alakú rondaságokkal lett szerelve. A Matchboxhoz képest a francia kisautó némileg keskenyebb, a hosszuk viszont megegyezik - emiatt filigránabbnak hat, még a szuper-kipufogók ellenére is angol testvérénél.












A belváros ház ajtaja előtt álló vadonatújnak tűnő 17 TS kipufogójából vékony füstoszlop száll fel, ahogyan a volánt markoló bőrkesztyűs fiatalember öblöget a gázzal üresben. Hogy melyiküké lesz a leány szíve: a kicsit lepukkant, semmilyen sikert el nem érő autóval járó külvárosi srácé, vagy a szalonállapotú TS-t hajtó fiatalemberé, ki tudja? A Matchbox-szal jobban szimpatizálok, viszont a sokszor mellétrafáló, sokszor darabos és vicces négykerekűeket gyártó Majorette ezúttal különösen szép autót alkotott a Renault 17 TS személyében. S mivel ez a járgány is egy papírdoboz mélyéről, fillérekért került a magam vidéki külvárosi szerény kezeimbe, nem esik nehezemre a döntés az ő javára. A párizsi lányok úgyis csalfák.

2012. szeptember 18., kedd

Játszótéri egzotikumok

A csúcskategóriás parányok világából nagy ugrással zökkenünk vissza a valódi játékautók közé. Az ugrás lendületét a szeptember 9.-én megtartott Modellautó Börzén beszervált noname (valószínűleg Maisto / MC Toys), illetve a néhány nappal később átvett Majorette kisautók adták meg.
Pontosabban az az érzet, hogy ezek a használt, öreg játékszerek is milyen különlegesek lehetnek a maguk keretein belül. A vétel oka természetesen saját Lancia Beta-filiám volt - régóta kerestem már a járgány Gyufásdoboz arányú társait, mindhiába. Amilyen látványosak ezek az autók, olyan ritkán készítették el őket ebben a kategóriában. Kivéve persze a japánok 1/64-eseit, ahol a Kyosho és a CM's kínálatában is megtalálható a 037-es; csakhogy azok nem játékautók.

















Féltestvérek: Majorette Lancia Beta Monte Carlo és MC Toy Lancia 037

















A kusza bevezető oka az, hogy a megszerzésük feletti örömtől csapongó lelkem megnyugodva, értelmes mondatokból összeálló bemutatót tudjon írni a két mit sem érő homokozószökevényről.
Szóval, az első a sorban, a börze előterén árusító, gyanúsan külföldi fiatalembertől egy kóla áráért átvett, meglehetősen viseletes, kék alapon fehér/piros Lancia 037-es kisautó volt.
A kerekei alapján gyaníthatom csak, hogy a nyolcvanas évekből származó MC Toy produktumról van szó, mivel az alján a márkajelzés helyét egy 5-ös átmérőjű marószár eltüntette a műanyag fröccsöntő szerszámról.
A festése gyanúsan rímel egy másik kedvencemére; a Matchbox IMSA RX-7 autón is hasonló mintát látni. Vajon a makaói gyár másolta a népszerű versenyautó dekorációját, vagy csak a nyolcvanas évekre jellemző dekor-mém egyezéséről van szó?

Hasonló stílusban















Akárhogy is, a kis Lancia minőségben nem marad el az Matchboxtól; a meglepően részletes kidolgozásban helyet kaptak a különböző sraffozású légbeömlők, a jól felismerhető Lancia-orr, az első -és hátsó lámpák, a markáns motorházfedél és a nyitható ajtók. Mindez határozott élekkel, láthatatlan szerszám zárási felületekkel - a jelenkor MB és HW autói könnyes fényszórókkal álldogálnak a sarokban... Egyedül az autó fényezésébe lehet belekötni - itt-ott bizony kissé bőrös a felület.
















Viseletesen is gyönyörű



















 A belső tér alaposan kidolgozott vajszínű műanyag, szép kormány, kifejezetten jól sikerült sportülések és kissé elnagyolt motor a hátsó tengely előtt. Az ablakok alig homályosodtak el a gyermekkezekben töltött évtizedek alatt, noha a festés már igencsak viseletes.
Kis bepillantás
















Eredetileg felújítani vettem a kis 037-est, de ahogyan forgattam kezemben, egyre távolabb került a szétfúrás / kromofágfürdő / újrafestés szentháromsága. A Maisto előd Lanciája úgy tökéletes, ahogy van: viharverten, de eredeti állapotában.

A következő alany néhány nappal később került hozzám, némi kalanddal - defektet kapni az átvételi helytől 1 kilométerre, priceless :) - fűszerezve. Matchmates oldalán találtam meg a szépséges kis Majorette Lancia Beta Montecarlo-t, ami ugyebár a 037-es édestestvére. Elsőre meglepődtem a kék-piros Martini stílusú rali festésen, s vele együtt a 6-os Tour de corse rajtszámon és a számomra ismeretlen "Guillaume" nevén a versenyző megjelölésénél, de kicsit utánajárva kiderült, hogy az autót privát versenyzők indították a hetvenes / nyolcvanas évek fordulóján a Gr. 4-es osztályban. A megformázotthoz nagyon hasonló festésű életnagyságú járgányra is elég gyorsan sikerült rálelnem a neten:

Lancia Beta Monte Carlo Gr. 4 (Forrás)















A Majorette paránya a szokott franciás értelmezésben készült, fém alvázzal, fekete műanyag első -és hátsó lökhárítókkal, és frontmaszkkal, valamint hátsó légbeömlővel és hátsó motorhűtéssel. Nagyon egyedi megoldás a borostyánszínű ablakok - a tetőablak örökké nyitva maradt - használata, illetve a festetlenül hagyott spiáter első lámpák, amik egyben a műanyag orr kapaszkodói is. Frappáns, annyi szent!
A műanyagból kiöntött Lancia-pajzs kissé egyszerűbbnek hat a makaói autóénál, s az összbenyomás is darabosabb, játékszerűbb. Ez persze nem jelenti azt, hogy primitív lenne: mind a látható, mind a csak érezni való élek határozottak - az ajtó körül talán kissé túlságosan is - látványos öntési hibát azonban nem találni a felületen.
No és persze rugózik, mintaállat! Gallosan, mélyre dönthetően; könnyű elképzelni, ahogyan előző tulajdonosa versenyzett vele a linóleumon.















A Majorette Bétája is sokat látott darab














Hogy gyerekszobai példány a kisautó, egyértelművé teszik a lámpák tamponnyomását pótló narancssárga és piros festékpöttyök, valamint az évtizedes dobozban porosodás karosszériára ragadt, s finoman eltávolított piszka. Olyan érzés volt megtisztítani a kis Mazsit, mint egy garázsban álló autólegenda óvatos leporolása - s ennél többet nem is tervezek vele tenni.

A csúcsminőség bűvöletéből jól esik időnként visszatérni a kisautó gyűjtés valódi gyökereihez - a gyermekkor varázsát átélni egy-egy pillanatra. Nem gyűjtői darabok sem a Majorette, sem az MC Toy parányai - noha a hibátlan és dobozos példányok ára kezdi megütni a 7-10 eurós értéket - mégis megvan a maguk varázsa. Ugyanolyan fontos és szeretett részei a magam kis gyűjteményének ezek a játszótéri egzotikumok, mint pénzben kifejezve sokkal értékesebb társaik.



2012. szeptember 8., szombat

Hazai pályán - Matchbox vs. Kyosho Pontiac Firebird


Joggal érhet az a vád, hogy elfogult vagyok a japán kisautókkal szemben; valóban nagyra értékelem a gyártók tökéletességre törekvését, s mérsékelt kompromisszumkészségét. Mégsem lehet teljesen kizárni az engedményeket egy kisautó megformálásakor; a tervezőknek bele kell férniük a megadott költségkeretbe. Ráadásul bizonyos verdákra jobban rááll a dizájnerek keze, mint másokra.

Úgy tapasztaltam, hogy a Kyosho mérnökei a tökéletes japán autóik mellett szinte hibátlanul formázzák meg a német járgányokat, és minimális tévesztésekkel az olasz és angol autókat. Az amerikai izomgépek viszont nem fekszenek nekik; nem igazán érzik az egyébként nem túl bonyolult formákat, s a végeredmény igencsak középszerű. Kultúrális távolságok, meg nem értés? Ki tudja mi az oka.
Akárhogy is, adta magát, hogy összehasonlítsam az utóbbi idők egyik legjobban sikerült Matchboxát a Kyosho egyik legkevésbé eltalált modelljével. Következzen hát az 1971-es Pontiac Firebirdök párharca!
Vetélytársak
















1/65 Matchbox Pontiac Firebird Formula 400
A kisautóról részletes elemzés található a Matchbox Memorieson itt és itt, tehát aki nem akar hosszasan belemerülni a személyes véleménybe, nyugodtan lapozhat. :)
Maradtatok? Rendben, ti akartátok! Szóval, a Mattelos srácok alaposan belenyúltak a lecsóba 2010-ben, mikor spiáterbe öntötték a '71-es Pontiac Firebirdöt. Már korábban is említettem, mennyire érezhető, mely autók készülnek valódi törődéssel, s melyek a darabszám kényszer szülöttei. A kis kék Pontiac egyértelműen az első kategórába tartozik.















Matchbox Pontiac Firebird Formula
















A karosszéria kialakítása tökéletesen élethű és arányos, apróbb szerszámhibákon kívül - mint például egy leheletnyi beszívódás a bal első sárvédőnél, illetve kétoldalt a hátsó oszlopokon a szerszám zárásánál - ami akár díszítő ív is lehetne, de ezt kétlem, a valódi autón ugyanis nincs ilyen.

http://www.motorera.com/firebird/1971/71formula2.jpg












Mindenesetre a hibák nem drámaiak és elenyésznek az autó okozta örömfaktor mellett. A tampózott első és hátsó lámpák szívmelengetőek - ez lenne a minimum bármelyik Mecsinél; külön tetszetős a fényszórók és a hűtőmaszk krómkerete, valamint a szintén krómszínű műanyag lökhárítók. A Tri-Spoke felnik egyértelmű telitalálatok, s regular Tomica hmm... rusztikus belteréhez szokott szemeimet sem zavarja annyira a króm belsőtér és a tepsikormány. Nem felejtettek még el ezek a fickók kisautót gyártani, csak ne lenne megkötve a kezük...
Az utóbbi idők egyik legjobb Matchboxával áll szemben a kategória sintó Istenének kijáró tisztelettel övezett japán konkurens, az

1/64 Kyosho Pontiac Firebird Trans Am

http://autokult.pl/images//2009/10/Trans-Amm.jpg

















http://image.motortrend.com/f/16159865+w786+ar1/112_9806_03z+1971_pontiac_firebird_trans_am+rear_three_quarter.jpg
1971 Firebird Trans Am (Forrás)(Forrás)














Merészet lépett a tokiói cég, amikor piacra dobta az amerikai sorát néhány évvel ezelőtt. Ezek az autók ugyanis árban nem versenyezhetnek a világot elárasztó, s izomautó témában meglehetősen otthonosan mozgó egy-két dolláros Hot Wheelsekkel - s kisebb mértékben a Matchboxokkal. 500 jenes alapárukkal kb. 3x - 4x annyiba kerülnek, mint amennyiért a konkurencia kínálja az autókat. Persze a japánok nem is gyerekjátéknak, hanem elsősorban a gyűjtőknek készítik autóikat, úgyhogy igényesebb és részletesebb kivitelre számíthatnak vevőik.















Kyosho Pontiac Firebird Trans Am
















Ezzel nincs is semmi probléma; az autó hűen visszaadja a eredetijének agresszív vonásait; kellemes látványt nyújtanak a külön elemekből álló műanyag fényszórók és hátsó lámpák is, valamint a hangsúlyos visszapillantó tükrök. Sajnos ennyiben nagyjából ki is merült a Kyosho extráinak sora. A kerekek az eredetit mintázzák meg, csakhogy a küllők közti fekete betét kihagyása miatt lehangolóan szürkék. A rájuk helyezett abroncsokon viszont szépen kialakított futófelületet találni, teljes szélességben - a Mattel autóján csak jelzésértékű ez a részlet. A motorháztetőből kiemelkedő púp, ami a Trans Amek sajátossága volt, nem a feláras extraként kínált, agresszív Ram Air beömlőt mintázza meg, hanem az alapverzióét. Ezzel nem is volna baj, ha szépen tenné, azonban ez a púp majdnem kétszer olyan magas és negyedével keskenyebb, mint az eredeti autón. Ráadásul a Trans Am csík - kihagyták a hófehér autónak járó kék betétet, ami nagyot dobott volna a látványon - félig felfut a púpra. S nem ez az egyetlen tamponnyomási hiba. A hátsó Trans Am felirat túl nagy; olyan cégtől, amely képes tized-milliméteres pontosságú festést készíteni, nehezen elfogadható egy másfélszeresére nagyított felirat.
Felhúztam a szemöldököm azon is, hogy a Matchboxéhoz hasonló szerszámzárási hibát találtam a jobb hátsó oszlopnál; míg baloldalt teljesen elcsiszolták a szerszámkészítő szakik, jobboldalt nem sikerült teljesen eltüntetni ezt.
Az alváz, összehasonlítva a Matchboxéval, kissé egyszerűbb, nagy extrát jelentenek viszont a lámpákhoz hasonlóan különálló műanyagból öntött, krómozott kipufogók.
Félreértés ne essék: egyáltalán nem rossz kisautó a Kyosho 1/64-ese, a kis Pontiac így is kiemelkedő a maga kategóriájában. Az önmaguknak magasra helyezett lécet azonban most leverték a japánok.

 Egymás mellé téve a Matchboxot és a Kyoshót, nem érezni túl nagy minőségi különbséget. A részletek kialakítása kicsit darabosabb az amcsi autón, s szabvány kerekeivel némileg magasabban is áll, mint a mélyre ültetett japán verda. Az utóbbi egy jeggyel nagyobb méretarányának (nomeg a két autó kialakítása közti enyhe aránytalanságnak) köszönhetően jó egy milliméterrel hosszabb, s vagy kettővel szélesebb. Jóval masszívabb hatású a Trans Am, mint a Formula kivitel, akár a valóságban. Érdekes részlet, hogy a játékra tervezett Matchbox nehézkesebben gördül, az egyébként talapzaton álldogálásra szánt Kyoshónál - ha a Japánok valamit megcsinálnak, az meg van csinálva, kéremszépen!






























A győztes mégis a Matchbox; jóval olcsóbban legalább akkora élményt nyújt, mint a Kyosho autója. Igaz a kék Firebird inkább játékra való, minőségben mégsem marad el túlságosan az egyébként nem véletlenül nagyra értékelt japán kisautótól.

S hogy a Kyosho következő generációs Firebirdje javította-e a csorbát? Nos ez kiderül a következő nemzetközi gigateszten, ahol igazi nagyágyúk vetélkednek a '77 Firebird Showdown keretében! Stay tuned!