2015. szeptember 29., kedd

A tökéletes játékautó - Tomica Nissan Skyline GTS-X teszt

Igen, megtaláltam! Itt van! A tökéletes, kompromisszummentes játékautó. 

Tűzpiros, szögletes japán kupé a Tomicától. 
Minden részlete nagy marékkal ad a minőségből, precizitásból. Vele bármelyik játszótéren mi vagyunk a királyok és otthon altatódal helyett őt nézve szenderülünk álomba, ahogy kaján vigyorral a pofikáján feszít a társai között és néz ránk, várva a holnapi közös kalandot. 

Az érdeklődő "régiek" között.
Sajnos azonban van néhány probléma. A kicsike bár játék, az ára mégis magasan a Matchbox-Hot Wheels-Majorette felett van. De még a SIKU árképzését is felülről szemléli. Továbbá annyira szép kis darab, hogy kár volna homokozóban akár csak egy-két percre is belenyomni tappancsait a kézzel kikapart és felépített útra. 

Vörösök egymással szemben. A Matchbox Merci kupéja
megkímélt darab, bár azért akad némi kopás rajta.
Az érinthetetlen, tökéletes játékautók egyik példája ez a Tomica Nissan Skyline. Ráadásul egyértelműsíti is számunkra, hogy ő nem akar a modelles ligában játszani, ahogyan a Tomica Limited sorok autói. Nem. Ő határozottan állítja magáról, hogy ha gyűjtői darab is, akkor sincs szüksége végtelenül precíz kerekekre, kifestett utastérre. 

Már csak a vonalvezetése miatt is nagy-nagy kedvencem.
Az első és hátsó lámpatestek máris az elit kategóriába lövik a játékok között. 

Az indexek tamponnyomásai pontosak. De a fekete
díszcsík és az azon elterülő felirat is megér egy misét.
A precíz feliratok pedig tovább növelik presztízsét. A nyitható ajtóknak lehet mindig örülni. 

Naná, hogy rugózik! És mennyire egyszerűek azok a
kerekek. De mégsem zavarnak. Miért nem??
Itt ráadásul a hézagok sem annyira jelentősek, de kétségkívül visszahúznak a földre minket még mielőtt modellként azonosítanánk ezt az 1/62-est. 

Rám jellemzően csak a fotón vettem észre egy elváltozást:
 a kormány nincs bepöccintve a helyére. 
A karosszéria piros színe megbabonáz. Ennek az autónak el tudom nézni, hogy a színösszeállítás és imádni való szögletesség ellenére nem olasz. 

Nem vitás, ez az autó az én személyes szabványaimnak
 hibamentesen, tökéletesen felel meg.
Nem tudom a Tomica elképzelése mi is ezekkel az autókkal. Talán a Limited Vintage Neo sor mellett e Nissané egy újabb, inkább felnőtteknek szóló kategória. 

Szép feliratok és közelebbről nézve egyszerűen, mégis
izgalmasra kidolgozott lámpatestek. A Skyline felirat
is felkerült a rendszámtáblára
"Most megkapod ezzel az autóval mindazt, amire igazán vágytál gyerekként, és talán már benőtt annyira a fejed lágya, hogy gyűjtői kincsként óvd és tartogasd a többi kedvenceddel együtt". 

Tág pupillákkal, izgatottan várja a következő
bevetést. 
Talán egy kapocs ez a Tomica Nissan. Összeköti a gyerekkor autókkal kapcsolatos felfogását, rengeteg élményét a jelenkor felnőtt, nosztalgiázni szerető, de néha a minél magasabb szintű kidolgozottságot hajszoló gyűjtői szemlélettel. Lehetne még különféle elméleteket gyártani erre vonatkozóan, de egyáltalán nem szükséges. Nem kell mindent megérteni azonnal és az okokat keresni. Csak hagyni, hogy az élmény eluralkodjon felettünk a pillanat varázsában. A kép előbb-utóbb úgyis összeáll. 
A Majorette mostanában közel jár a Tomicához.
Érdemes szemezgetni közülük. 
Ha alternatívát kellene a Tomicának keresnem, akkor elsőként a Majorette jelenlegi autói ugranának be. Az utóbbi években sok kellemes meglepetést szereztek. De azért az is egy más világ és a Tomicáé is. Jól van ez így. Nem is kell minden játékgyártónak folyamatosan nagyot alkotnia. Elég, ha az az egy-kettő megteszi ezt. 
Nem csalás, nem ámítás. Vannak még nagyszerű
játékautók. 

2015. szeptember 26., szombat

Typ a szénakazalban - Schuco Piccolo 1/90 VW Typ 82 Kübelwagen teszt

Hiába rajongok a Schuco Piccoloért és bővítem folyamatosan listámat a megszerezni kívánt autókkal, a FIAT 131 Abarth különféle verziói kivételével még nem érkezett gyűjteményembe más jármű. A mai teszt főszereplője sem az enyém. Annak idején amikor a kis Calberson-dekoros tömör fém őrületet megvettem, nem győztem boldog-boldogtalannak mutogatni. Velem volt a kis díszdobozában szinte minden ismerősnél, gyűjtőtársnál, rokonnál. Igazán nagy sikert nagybátyámnál könyvelt el, aki meglátta benne a Schuco hagyományok befolyásolhatatlan ápolására való törekvését. Rajongott érte már az első pillanattól kezdve, így számomra nem volt kérdés, hogy egy ugyanilyen 131 Abarth kötelező darab lesz majd valamelyik ünnepi alkalomra a számára ajándékként. 

Sárga-piros köntösben is csábító a 131 Abarth,
Ezzel együtt célom volt még egy olyan jármű megvétele, ami azért jobban beleillik nagybátyám hobbyjába. A családban ő a felelős a második világháborús harcjármű makettek "részlegéért". Nem csupán összeállítja a készleteket, hanem a gyári kidolgozottságot rendre feljavítja. Továbbá az sem ritka az ő esetében, hogy házilag gyárt le bizonyos hiányzó kiegészítőket, vagy olyan kisebb-nagyobb tárgyakat, amelyek a makettgyártó részéről igen csak felületesen kerültek elkészítésre. (Terveim közt szerepel a jövőben több beszámolóval való jelentkezés az elkészült és építés alatt álló alkotásairól is.) Az ajándékötletem másik fele nem is lehetett más, mint egy második világháborús jármű. 

Két választási lehetőségem volt. Az egyik a Schwimmwagen, a másik pedig a Kübelwagen. Végül én az utóbbi mellett döntöttem. 

Az általános kategóriában többnyire így néz ki egy
Schuco Piccolo csomagolása: bliszterben a pici
kartondoboz, rajta pedig a "vas".
Elnézve ezt az apróságot, a tömör fa és pléh játékautók nem is bírnának olyan értékkel talán, ha nem létezne mellettük olyan, hogy Schuco Piccolo. Egyszerű, tömör fémöntvények. Mégis benne van minden példányban a gyártó viharos történelme a csődtől az újjáélesztésig. Klasszikus, vékonyka virsligumik feszítenek a vastag, fém tengelyeken immár évtizedek óta. A Kübelwagenen a modern technológia nyomai szinte fel sem fedezhetőek. A matt zöld fényezés mindenképpen autentikusnak nevezhető. Ám itt nem lehet úgy brillírozni a parányi és precíz tamponnyomásokkal, mint egy versenyautónál. 

A ponyva gyűrődéseit kellő mértékű odafigyeléssel
dolgozták ki. A tetőn lévő hupli szinte már élethű.
A szélvédő, lámpaegységek tamponnyomással emelkednek ki a nekik kialakított formákból. Személyes kedvencem a pótkerék, ami végképp megadja a hangulatát ennek a kis járműnek. 

A pótkerék telitalálat. Bár talán nélküle
sem lenne unalmasnak nevezhető ez az 1/90-es.
Nem olyan díszes, mint a 131 Abarth, de benne is megvan az a fűszer, mint az összes többi Piccoloban. Talán e varázslat pontosan a Piccolo autók lényege. Ha már egy darabot vettél, akkor egészen biztosan a kedvenceid között tartod számon. 

A vonóhorog napjaink SIKU autóit mérgezi a
legjobban. A Schuco is elfejethette volna ebben az
esetben, de létezik utánfutós változat is. 
Néha előveszed azt a kis füzetecskét, melyben egykor elkezdted vezetni a további megszerzendő Schuco-autók listáját. Olvasgatod, esetleg még ki is bővíted. És lehet, hogy a következőnek csak sokkal később jön el az ideje. 

Egy pillantás rá, és máris sokasodnak a Piccolo-tervek.
Abban egészen biztos lehetsz, hogy az az egy meglévő darab is olyan mély nyomot hagy benned, ami által valamikor újra belépsz majd ebbe a rendkívül érdekes világba egy-egy újabb apróság megvételének erejéig. 

Német-olasz randevú valahol a bajor hegyekben.

2015. szeptember 21., hétfő

Az őserő - CM's 1/64 Toyota Celica 4WD teszt

A rally történelem egyik ikonikus autójáról sem lehet úgy beszélni, írni, hogy közben az ember előtt gondolatban ne jelenjenek meg az adott példány elődei, utódai, illetve egykori vetélytársai. Ezután pedig azonnal sikerül elkalandozni a még távolabbi múltba és onnan újra előrehaladva az időben képek, videók formájában megemlékezni az összes többi autóról. Ezért sem könnyű a rallyautók esetében mindig csak egyről írni. Mindig úgy érzem, hogy nem illik csak egyet említeni. Ha már egyről beszélek, akkor az összes többiről is kellene, mert mind megérdemli, hogy szóba kerüljön. 

A rally világa egy különleges dimenzióban működik. Leginkább a gladiátorok harcához tudnám hasonlítani a versenyeit, ahol a gladiátorok az autó-pilóta-navigátor hármasai, az oroszlánok pedig maga a természet annak minden szeszélyével, kegyetlen erejével. A gladiátorok itt csak közvetve harcolnak egymással. Az összecsapások végén pedig inkább egyfajta bajtársiasságra jellemző módon vitatják meg az aktuális küzdelem legjelentősebb periódusait. Mai teszt a Toyota Celica 4WD kicsinyített másáról szól. Gyártó a CM's, méretarány pedig megközelítőleg 1/64. Gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt látni ezt az autót nem kevésbé legendás ellenfeleivel harcolva a televízióban és olvasni pár cikket róla az újságokban. A formája, színösszeállítása, dekorációja a mai napig meg-megvillan lelki szemeim előtt, melyet jóleső hidegrázás követ. 

Ha nevezhető egy autó dekorációja klasszikusnak, akkor
a Toyota Castrol-festése egyértelműen az.
Nem tehetek róla. Van hibám nekem is bőven. Nem elég az Alitalia és Martini színösszeállítások cirógatta olasz szépségek látványa. Nem lehet elég, mert ezeknek az autóknak együtt van igazán fantasztikus varázsuk. Egyenként mindegyik egy igazi, ütős karakter, egy szuperhős a rally képregényéből akár sikeres volt, akár nem. Külön-külön is lehet értük rajongani, de amikor egymás mellett látjuk mindet valamelyik Parc Ferméé-ben egy korabeli fotón, akkor érezzük csak igazán, mennyire is összetett, élménydús világ a rallyé. 

Bevetésre készen.
Ami a konkrét példányt illeti, a CM's az 1993-as Monte Carlo rallyt megnyert Celicát készítette el. Ez még szerencsére a bukólámpás kiadás. Nekem kifejezetten ez, vagyis az ötödik generációs Celica a nagy kedvencem ebből a típusból, de elnézve az elsőtől a legutóbbi, hetedik sorozatig az összeset, azt látom, hogy ez a típus egészen elképesztő módon emelkedik ki a Toyota családjából. Minden márkának megvan a vagány típusa, de a Celica minden szériája magában hordoz valamiféle mélyről jövő magabiztosságot és kellemes önteltséget. Rendkívül érdekes autó. Masszív, erőt sugárzó, ugyanakkor extravagáns, tetszetős vonalvezetésű. És ezt mind a hét széria tagja tudja is magáról. Az ötödik generációsnál azonban a lehető legjobban érződik a rally-vonal. 

Minden porcikája hasznos erőtől duzzad.
Ez a Celica egy serdülőként még szálkás, felnőtt sportolói korára viszont hasznos izmokkal bőségesen megpakolt triatlonosra emlékeztet. Elvétve ugyan, de lehet még látni az utakon ebből az autóból. És akármilyen állapotban is van, mindegyik ugyanazt az erőt, vagányságot sugározza magából, mint a rallyra felkészített darab. Hiába kopott a lökhárító, netán rohad itt-ott a kaszni és hólyagos a fényezés, még így is aszfaltot akar lapítani, vízbe övvonalig belerongyolni és két hajtűkanyar között métereket repülni a murva felett. 

Rallyra született.
Őserőt pumpáltak bele hatalmas mennyiségben a japánok. Az óvodában talán úthenger volt a jele, sokat nézhette gyerekkorában a Monster truckok parádéit és altatódala pedig a B csoportos rally autóinak együttes hangorgiája lehetett. És mégis mit tud mindebből a CM's átadni nekünk e parányi méretben? Nos, majdnem mindent. 

Szenzációs formavilág, meseszép
dekoráció. Ez a Celica! Ez a CM's!.
A forma kitűnő, a fényezés és egyéb dekorációk csodálatosak. Egyedül az autó orránál tapasztalható pici elcsúszása a piros "hullámnak" az indexre hajolva. A kerekek jobbak a CM's átlagánál. A lámpatestek pedig magukért beszélnek. Minden a helyén van. 

Látható rögzítési pontok a lámpáknál, nem túl részletes
kipufogó. Ezek is a CM's ismertetőjegyei. Zavarhatnak-e
ezek bántó módon, vagy eltompulnak a többi mellett?
Első pillantásra azt hihetné az ember, hogy a gyártó biztonsági játékkal újból erős színvonalat hozott ezen az autón, de semmi több nem történt. 

Az első 1/64-esem, amit nem zavar különösebben a
vaku. Sőt, még jól is érzi magát a nagy fényben.
Itt viszont megint csak az a helyzet, hogy nem elég 30-40 cm-ről bámulgatni, hanem közelebbről is érdemes szemügyre venni. A bukólámpák precízen a karosszériába illesztett különálló egységek. A dekoráció feliratai pontosak, nincsenek elmosódva. Az utastér egységei is jól kivehetők még a szélvédőn keresztül is. 

"One night in Monte Carlo". 
Ez a Toyota Celica is a CM's elitjébe tartozó aprócska csoda. Örülök annak, hogy a gyerekkori emlékeim felszínre törésének köszönhetően újra felfedeztem magamnak és legalább ilyen formában itt lehet hozzám közel minden idők legbelevalóbb és egyben legszebb Toyotája.

2015. szeptember 18., péntek

A szelíd vadló - Greenlight 1/64 Ford Mustang 1987 teszt

Emlékszem arra az időre, amikor nagyjából annyira vágyottan vártam a Greenlight 1/64-es méretarányú 1987-es Mustangjának megvételét, mintha valamiféle világmegváltóként tekintenék rá. Képek alapján is olyan megjelenésű, mely miatt a mindenkori modellgyűjtő is megáll egy pillanatra a csodálgatás kedvéért és jó eséllyel veszi majd meg akár annak ellenére, hogy a fő gyűjtési koncepciója merőben eltér a 80-as évekbeli baltával faragott autóitól. 
Végre "zöld lámpát" kapott a 87-es Mustang is. 
A Greenlight ugyanis ezzel a Forddal reprezentálja igazán modellgyártói képességeit, de azoknál még jóval többet is. 

Amíg más GL esetében a nyitható motorháztető és
alatta a motor az eladhatóság egyik fontos eszköze, addig
itt kellemes, kevésbé vágyott extra.
A GL-betegségeknek nevezhető primitív megoldásokat ugyanis a legnagyobb bravúrokkal számolja fel egytől egyig és adja át a múltnak. Itt nincsen karosszériából kinövő, fehérrel lefestett fém lámpatest, a nyomtávok és az abroncsok méretei nem drag-versenyek torzszülötteire emlékeztetnek. 

Minden oldalról mutat valami finomságot a
modellek világából.
Itt a "collector's edition", vagy hasonló hangzatos al(ál?)megnevezés nem csupán egy üres frázis a nagyobb piaci siker érdekében. A Forddal a GL kilépett saját árnyékából és megmutatta mindazoknak a modellgyártóknak hozzájuk hasonló képességeit, amelyek autói mellett a GL-ek mindig is inkább önálló, egyedien amerikai stílust képviselő igényes, a retro pléhjátékok együgyűségét nyomokban hordozó 1/64-es autók voltak. 

A jobb nyomtáv és mérethűbb abroncsszélesség
sokat lendít az autó kinézetén.
Bár nagy a szakadék köztük és a Real Riders kerekektől az extravagáns dekorációig mindent egyben felvonultató limitált Hot Wheels autók között, egy Tomica Limited Vintage Neo, vagy egy Kyosho autóhoz szintén nem, vagy nehezen lehetne őket hasonlítani. 

A GL a Hot Wheels és a Kyosho között. Minden
értelemben.
Mivel az 1987-es verzió megjelenése óta eltelt több év és kiadásra került számtalan új autó, már el tudom helyezni a GL mindenkori rangsorában ezt a Mustangot. Annyira kiemelkedik saját mezőnyéből, hogy már szinte biztos vagyok a GL menedzsmentje és a tervezői részlege általi valamiféle személyes kötödésnek köszönhető rendkívüli odafigyelés jelenlétében. 

Zöld szegecs, fém alváz és Made in China.
Angolul jó dalcím lenne egy punkegyüttesnek. 
Ez az autó nem csupán kedves nosztalgia szüleménye a "...emlékszel, Jack, hogy mekkora őrült gépállatok rázták az aszfaltot porrá a 60-as és 70-es évek vagány Amerikájában? Azok voltak az igazi autók, azok voltak az igazán szép idők." - típusú részben megkopott visszaemlékezésekkel. Ez az a fajta amelynek valami hasonló a mondanivalója: "...emlékszem, de az én kis 87-es Mustangom mindnél kedvesebb a számomra. Mennyire szép nyarakat töltöttem el vele. Akkor már benőtt ugyan a fejem lágya, de még mindig tudtam nagyot alkotni az országúton és a playmate-ek körében fél liter whisky után is. Most már csak az emlékek, a Mustanggal közös emlékeim tudnak feltüzelni, s jönnek elő oly eleven módon, amikor teszek egy kört ezzel a kis kocka vadlóval, hogy szinte már csak ez tart életben. Ő a fiatalságom, az életem egy igen nagy, örömteli szakaszának aktív résztvevője." 

Finoman megmunkált utastér, apró feliratok, precízen
 meghúzott díszcsík, minőségi felnik. Szinte minden GL
jellegzetessége, de itt mégis elementáris az összhatás.
Igen, modellgyártói képességek felvonultatásának hatalmas áradatáról van itt szó. Elől és hátul is műanyag, átlátszó lámpatestek, az eredeti nyomtáv- és abroncsméretek az átlagnál sokkal jobb lekövetése GL-es tekintetben, kellemes tamponnyomások, részletgazdag utastér. 

Közelről már korántsem oly hibátlan a kép.
De az igyekezet látványa így is megszépíti.
De még ezeknél is jócskán túlmutat ez a Mustang. Azt érzem, hogy egy ember közvetlen, csodás élményei vannak itt 1/64-es méretbe tömörítve. Amikor dicsőítem a Kyosho vegyes méretű autóit, akkor én pontosan azt látom, hogy bárki is tervezte magát a modellt, a szent őrület vezérelte rózsaszín ködös szeretetét annyira tökéletesen teszi bele, hogy a hibák, hiányosságok mennyisége, mértéke ha néha nem is elenyésző, mégsem lehet csupán azokra koncentrálva leminősíteni a végeredményt, mert az autó azok ellenére él, s a lehető legtöbbet vonultat fel az igazi szellemiségéből. 

Nem lóg ki olyannyira a Kyoshok közül, mint többi társa.
A Mustang ebből a szempontból teljesen más húrokon játszik, de azt remekül megmutatja, hogy ha egy autó iránt nem csupán a nyereség iránti vágy, esetleg mellette még valamiféle korlátolt, általános nosztalgikus érzet dominál a projekt végrehajtása során, hanem ott van vagy a személyes kötődés, vagy a tisztelet az autó felé, akkor bizony ilyen apró kis csodák gördülnek le a gyártás során egymás után a futószalagról. 

Pár csipet szeretet, és máris látványosabb az
eredmény, jobban működik a koncepció.
Nem nagy mágia ez, hiszen a munka oroszlánrésze a technológián múlik. Ezt elvégzik a gépek. De az érzelmeket, hangulatot csakis az ember tudja beleszőni lágy szálakkal az automatizált folyamatokba. Ha nincs meg a megfelelő ember, akkor lehet bármilyen logo a csomagoláson, nem lesz több egy igényes és drága AutoArtnál, Minichampsnél, vagy bármi más nagy nevű terméknél. 

A Lotus érdeklődik, a Ferrari replika irigykedik, az Alfát
nem nagyon izgatja a Mustang.
A mai játék- és modellgyártók együtteséből ezáltal nem is tudok oly könnyen összeállítani egy top 10-es listát, mely kifejezetten a fentebbi értékek megjelenítéséről szólna. Elárulok valamit: a régebbiekből sem. Itt szó nincs nevetséges, maradi értelmetlenségről, mely a múltat hordozza makacs módon tenyerén még csak egy pillanatig sem körülnézve a jelenben, nehogy megdőljön a személyes hitvallás mely szerint a régi jó, az új pedig nem. 

Egy kis amcsi kötözködés.
Amikor azt mondjuk, hogy szívünket-lelkünket beletettük valamibe, akkor az pontosan azt jelenti, hogy egy adott tárgy életre kelt a kezeink által. Már csak azért is, mert minden vele kapcsolatos érzésünk, élményünk láthatatlan védőburokként vett körül minket amikor alkottuk. Így a cég nyers igényei jócskán megszűrve jutottak el hozzánk érzelmeinket múzsánk felé cseppet sem, vagy csupán minimálisan befolyásolva. Éppen ezért hiába vagyunk nagy presztízsű modellgyártók tökéletes 3D szkennerekkel, gépsorokkal, nagyon nem mindegy, hogy gyártunk vagy létrehozunk játékokat, modelleket. 

Egyértelmű: a Greenlightnál nagyon szeretik ezt a
Ford Mustangot.
A Greenlight bebizonyította ezzel az autóval, hogy az ember közvetítette isteni szikra náluk is képes tüzet szítani. A tény pedig, hogy ez csupán egy autóban tört felszínre eddig, igazán semmit nem von le a pozitív megítélésből. Ők is tudnak, ők is képesek modelles szinten működni, és igen, valamennyire valamennyien náluk is szívből alkotnak azért, hogy egy-egy autó csillaga örökké magasan ragyogjon és soha ne aludjon ki a fénye a történelem égboltján. 

Egyszerű és nagyszerű amerikai dolgok együtt: az
öngyújtó, a 87-es Mustang és a Greenlight.


2015. szeptember 13., vasárnap

A préri fogságában - Tomica Dandy 1/43 Nissan Prairie teszt

A különféle hobbykat és ezen belül magát a modellgyűjtést is más dimenzióba helyezi az a jelenség, amikor valamelyest a múltunk, személyes emlékeink előtt tisztelegve végzünk olyan folyamatot, veszünk például olyan modellautót, játékautót, amelyhez vagy annak eredetijéhez szép emlékek fűznek. Számomra az első generációs Nissan Prairie egy ilyen autó. Egy közeli ismerősünk még a kilencvenes évek második felében váltott egy Prairiere a sokéves wartburgozás után. Sosem fogom elfelejteni azt a csodálatos autót. Gyönyörű, halvány metál zöld színű karosszéria, mindkét oldalán lent fekete díszcsík, négyágú alufelnik némi fekete csíkozással, a csomagtartóajtó ablakának alsó, fekete peremén elterülő fehér színű Prairie felirattal. Az utastérben világos barna műszerfal díszelgett a hozzá passzoló drapp ülésekkel. Még napfénytető is kényeztette az utasokat amellett, hogy az első ülések sportülésekre emlékeztető formája is öröm volt a szemnek és maximális komfort a testnek. A kézifék egy műszerfal aljából kihúzható kar volt. Így került rögzítésre az autó. A kioldásnál pedig a kart el kellett tekerni, majd visszatolni a helyére. A levett gyújtás után bekapcsolva hagyott lámpára vonatkozó figyelmeztető jelzés nem berregés, nem sípolás, nem csörgés volt. Lágy hangú, kellemes csengettyű csilingelt nekünk, mintha egy angyali japán kislány suttogta volna a fülünkbe, hogy "hahó, kedves Nissan-tulajdonos san, figyelmetlen voltál, kapcsold le a lámpát, kérlek". Mesés kis autó volt. Minden részletében a japános báj fedezhető fel. Hiába volt szó egy egyszerű sokszögekből összerakott formavilágról, vele együtt minden más mégis harmóniát, kiegyensúlyozottságot sugallt. Ez az autó nem akarta legyőzni a körülötte lévőket, nem akart felvágni és leüvölteni az útról az előtte tipegőket. Számára csak azok számítottak, akik vele utaztak. Ennyire emberközpontú autóval ritkán találkozom azóta is. Teszi a dolgát nagy fegyelemmel, jámborsággal és minden funkciójában megpróbálja lehetőségeihez mérten a legjobban kiszolgálni az embert. Nem csupán egy autó. Egy igazi társ a mindennapokban. 

Tágra nyílt ajtókkal reklámozta a család leendő
tagját a Nissan (forrás).
Ennek az autónak kívánok emléket állítani a mai teszt során. Régóta vágytam már rá valamilyen kiadásban. Most végre sikerült is vennem egy csodás darabot. A Tomica Dandy autókról személyes, általános tapasztalatként több jelzőt is használhatok. Részletgazdag, funkciódús, igényes, masszív, nehéz és mindezek mellett egyedi. Lehetne a Matchbox Super Kings autóihoz hasonlítani, de azoknál kisebbek. Ők az 1/43-as méret tüneményes, játékos szereplői. 

Íme a Tomica csöppsége. 
Merev modellautóval mégis kár összevetni, mert így minden értékes, játékautós funkcióját felőrli a modellként való görcsös megfeleltetés kényszere. A lámpatestek csodaszépek. Szebbeket egy gyerek sem kívánhatna egy játékautón. Felnőtt fejjel pedig lehet neki olyan ellenfelet találni a modelles szektorban, aminél jobb. De ez meg felesleges. Itt most játszani kell és elfelejteni minden szabványt és egyéb, feszengésre okot adó normát. Inkább széles vigyorral kell örülni annak, hogy még az eredeti Prairie tekintete is milyen szépen átjön ezen az 1/43-ason. 

A kép sokat ront rajta. A makróval nincsenek igazán
jóban.
Emellett az is látszik, hogy az anyagminőség sem hagy elégedetlenkedni. Valamelyest a hátsó lámpák esetében lehetnék csalódott, hiszen egy kis borostyánsárgát örömmel viseltem volna el a teljesen piros kockákon. 

Az első széria első sorozatának darabjáról van
mintázva ez a Prairie.
1984-ben Datsunként látta meg a napvilágot, 
A látható rögzítési pontok viszont határozottan rángatva vállamat tudatják velem, hogy itt nem egy korabeli modellautóról van szó, hanem játékról. 

Nincs ugyan borostyán, de az eredeti lámpatestek
bordázatát így is elkészítették Tomicáék.
A kerekeken látszik a kor, a felnik kaptak egy kis patinát, de a gumiabroncsokon semmi jele nincs az elöregedésnek. 

Minden részlet a magas ellenálló
képességet sugározza.
A teljesen rozsdamentes tengelyek egyenesek, a rugózás feszes. A gumik futófelülete érdekesnek nevezhető, de ennek ellenére ordítanak a magas minőségtől. 

Ennél élethűbb színárnyalatot és érdességet nem sokan
tudnak összehozni még a modellesek között sem.
Jellemző mindenütt a túl fényes, túl sötét gumi.
Az alváz fém és két csavar fogja össze a kasznival. Ennek köszönhetően ez a kicsike súlyban inkább a Corgi 1/35-1/40 közötti régi tégláival hasonlítható össze. 

"Made in Japan". Ennek nagyobb súlya van talán, mint
az autónak.
A nyitható egységeket az elsők között kellett volna megemlítenem. Minden nyílik. Az ajtók, a motorháztető, a csomagtérajtó is. Precízen, gyárilag eltervezett ellenállással működnek és mutatják meg a mögöttük lévő egységeket. A motorháztető alatt megcsodálható az erőforrás. A részletek többsége beazonosítható és van annyira kidolgozott, hogy egy jó makettes kéz élethűre pingálja ki és egészítse ki extra alkatrészekkel. 

A sok funkció valamelyest eltereli figyelmemet az
egyszerűen, szélvédőből kinövő ablaktörlőkről és az
abba belemart visszapillantóról. 
De akinek valaha is a birtokába kerül egy ilyen autó, az egészen biztosan nem feljavítani akarja majd, hanem faltól falig rohangálni az örömtől tenyerében tartva, hogy csak pár másodpercre újra gyereknek érezhesse magát. 

Nem kell ide semmi extra. Csak kezeljük a helyén
és akkor nagyobb örömben lesz részünk, mint egy
többórás feljavítás után. 
Az utastérből túl sok dolog nem látható, de minden ami szem előtt van, kellőképpen részletes és nem lóg túl az arányosság tűréshatárain túlságosan. A kormánykerék különálló egység, a műszerfal műszerei, kezelőszervei is kiemelkednek az egybeöntött műanyagból. 

A kormánykerék telitalálat. Azonnal megjelent
előttem az eredetié. Hiába nyílik minden, még
többet akarok látni az utastérből!
Az első ülések minimálisan lehajthatóak. Csak a fotózás során vettem észre, hogy elől is komplett üléssor van. 

Lehajtható, de minek? Felesleges extra, vagy
egy újabb, Tomicára jellemző varázslat? Amúgy meg
az első ülések hátfalai is kidolgozottak (előző kép). 
A plusz hátsó üléssort is elkészítették a Tomica mérnökei, amelynek az okát talán csak most értettem meg. Egyszerűen mindent bele akartak tenni ebbe a kis Tomicába, amit csak tudtak és autentikusnak nevezhető. Nem ejtették le magasról a dolgot és hagyták meg a teljes csomagteret, hanem inkább bajlódtak egy plusz üléssorral. 

Az igaziban is jól lecsökkenhetett a csomagtér
hasznos mérete a plusz üléssor után.
És persze ha már dönthetőek az első ülések, akkor a támlájukat is részletesen elkészítik. Vagyis egy játékautó utasterét dolgozzák ki modelles odafigyeléssel. Egyszerűen hihetetlen, hogy ennyi izgalmas kis megoldás kapott helyet benne.


A Tomica egykori kincsesládikája még 2015-ben is
magasan a legjobbak között van.
Az igazi Prairie is ennyire sokoldalú. Minden benne van, amiért az autót tudjuk szenvedélyünk nemes tárgyaként és mindennapos hű társként kezelni. 

A fotózás végére kisütött a nap.
Nem lehet nem mosolyogni, ha ránézünk. Minden cukiság és zseniális ötlet, amit igazán szeretünk a japánokban csakúgy felfedezhető ebben a játékban, ahogy az eredetijében is. 

Kedves kis egyterű. 
Ezzel a tündéri Tomicával méltónak érzem a megemlékezést arról a fantasztikus, halvány metál zöld, négyágú alufelnis, napfénytetős, csilingelős négykerekűről, a japánokra jellemző maximalizmus, praktikum, valamint a gyermekies közvetlenség szentháromságának mértani közepén született egyik nagyszerű autójáról. 

Legalább ebben a formában megmarad nekem
fizikai valójában.