Úgy sejtem, mindenkivel előfordult már az életében, hogy legszívesebben ledobta volna magáról a civilizáció álcáját és az asszonyát maga után húzó (szigorúan háttal, hisz tudjátok...) ősember módjára reagálna le egy-egy helyzetet az életben. Bunkósbottal a közepébe vágva... Ilyenkor az ember nem igazán vágyik kifinomult társalgásra, tökéletes részletek elemzésére.
Nem, ilyenkor az ember bevágna maga után egy vastag acéllemez-ajtót, kipattintana egy dobozos sört, gyújtást adna és bő gázzal elporolna.
Az ilyen álmaimban sosem kifinomult Skyline-ok, GT-R-ek szerepeltek. Ó, nem, azok nem ide valók. Hanem ósdi amerikai böszmék, Challengerek, és Chargerek, benzintemető V8-asokkal, hordónyi kerekekkel.
Nos, a Dodge Charger bizony nem a technokraták és a finom lelkek autója. Az a gép, amely néhány év óta Dízel Vinné varázsol bárkit - na jó, én speciel röhejesen festenék fehér atlétában a volánja mögött - illik mostani hangulatomhoz.
Nagy öröm volt, hogy nemrég hozzájutottam Balázs kis sárga Greenlightjához; a lapos, tepsiforma izomverda egy narancsszínű Challengerrel kiegészítve került hozzám. Így a korszak nagyágyúinak férfias és nőies változata is a garázsban van - ez személyes vélemény, de a Charger nagyon maszkulin autó, míg a Challenger mellette valósággal nőiesnek hat.
Naná, hogy überférfias. hiszen minden vonala széles, feszített, akár a testépítők izomzata. Vagy legalábbis egy olyan testépítőé, akin keresztül ment a nevadai sivatagban egy úthenger és mumifikálódott a napsütésben.
A Greenlight nagyon jól visszaadja a Charger karakterét; a krómkereten belül ívelt hűtőmaszk alól várja az ember a rejtett lámpák előbukkanását, miközben az 1 milliméter alatti betűk is tökéletesen olvashatók. Az ablakok keretei szépen kivitelezettek, akárcsak a karosszéria anyagából formázott és festéssel kiemelt ablaktörlők. Minden pötty, sík és vonal a helyén van, a feliratok olvashatók - az amerikai gyártók közül a GL teljesítménye előtt őszintén meg tudom hajtani a fejem. Ezek a srácok már-már elérték a japán tamponnyomó művészek - hú ez kicsit perverz így leírva :) - színvonalát. Külön öröm a nyíló motorháztető, ami alatt kicsit szégyenlősen, de szépen kialakítva, a hűtő mögött elhelyezve bújik meg a 440-es Hemi.
Az autó leggyengébb pontjai a kerekek - nem szenvedhetem ezt a csicsás stílust, a karosszéria színére fényezett peremű krómozott hordókat. Persze divat, értem én, de... Mondjuk úgy, hogy meg kellett barátkoznom velük. A kivitelezésük azonban példaértékű, bármennyire is bántják a szemem, akárcsak a rajtuk feszülő gumiké. Az alváz anyaga spiáter, kialakítása méltó az autóhoz. Igazi kis kincs az 1/64-es izomparány.
Természetesen nem hagyhattam magában sárgulni a Greenlightot, így gyorsan beszerző körútra indultam. Hot Wheels Chargert találni talán a legegyszerűbb feladatok egyike, így kapásból két példányt szerváltam be: egy osztott hűtőmaszkos piros '69-est, és a Halálos Iramban moziból jól ismert '70-es nagyhűtőmaszkos, diszkrét Superchargeres fekete dögöt.
Kivételesen most nem fogom fikázni a Hot Wheelst - igaz, hogy Diesel mester Chargerén a festés egy alkoholista maszek fényezőére emlékeztet, aki a nyolcvanas évekből maradt kalapácslakkal keni le a jobb sorsra érdemes autót, amelyen diszkrét buborékok jelzik a nem megfelelő alapozást. Igaz, hogy a tamponnyomás itt-ott lecsúszik a kilincsekről, de valahogy ezek a prosztó gagyiságok jól állnak a dürhő amcsi verdának. A HW igazán ebben az érában érzi jól magát, s bevallom, szélesen vigyorogva tologattam a két kisautót, rögtönzött gyorsulási versenyt játszva az íróasztalon.
A faék egyszerűségű verdák újratöltötték a jókedv szintemet - hasonlóan kellemes hétvégét kívánok mindenkinek! Búcsúzóul a különbség a menőző és az oldschool vagány közt! (Kösz a klippet, Balázs, és Gábor!)
Nem, ilyenkor az ember bevágna maga után egy vastag acéllemez-ajtót, kipattintana egy dobozos sört, gyújtást adna és bő gázzal elporolna.
Az ilyen álmaimban sosem kifinomult Skyline-ok, GT-R-ek szerepeltek. Ó, nem, azok nem ide valók. Hanem ósdi amerikai böszmék, Challengerek, és Chargerek, benzintemető V8-asokkal, hordónyi kerekekkel.
Nos, a Dodge Charger bizony nem a technokraták és a finom lelkek autója. Az a gép, amely néhány év óta Dízel Vinné varázsol bárkit - na jó, én speciel röhejesen festenék fehér atlétában a volánja mögött - illik mostani hangulatomhoz.
Nagy öröm volt, hogy nemrég hozzájutottam Balázs kis sárga Greenlightjához; a lapos, tepsiforma izomverda egy narancsszínű Challengerrel kiegészítve került hozzám. Így a korszak nagyágyúinak férfias és nőies változata is a garázsban van - ez személyes vélemény, de a Charger nagyon maszkulin autó, míg a Challenger mellette valósággal nőiesnek hat.
Naná, hogy überférfias. hiszen minden vonala széles, feszített, akár a testépítők izomzata. Vagy legalábbis egy olyan testépítőé, akin keresztül ment a nevadai sivatagban egy úthenger és mumifikálódott a napsütésben.
A Greenlight nagyon jól visszaadja a Charger karakterét; a krómkereten belül ívelt hűtőmaszk alól várja az ember a rejtett lámpák előbukkanását, miközben az 1 milliméter alatti betűk is tökéletesen olvashatók. Az ablakok keretei szépen kivitelezettek, akárcsak a karosszéria anyagából formázott és festéssel kiemelt ablaktörlők. Minden pötty, sík és vonal a helyén van, a feliratok olvashatók - az amerikai gyártók közül a GL teljesítménye előtt őszintén meg tudom hajtani a fejem. Ezek a srácok már-már elérték a japán tamponnyomó művészek - hú ez kicsit perverz így leírva :) - színvonalát. Külön öröm a nyíló motorháztető, ami alatt kicsit szégyenlősen, de szépen kialakítva, a hűtő mögött elhelyezve bújik meg a 440-es Hemi.
Az autó leggyengébb pontjai a kerekek - nem szenvedhetem ezt a csicsás stílust, a karosszéria színére fényezett peremű krómozott hordókat. Persze divat, értem én, de... Mondjuk úgy, hogy meg kellett barátkoznom velük. A kivitelezésük azonban példaértékű, bármennyire is bántják a szemem, akárcsak a rajtuk feszülő gumiké. Az alváz anyaga spiáter, kialakítása méltó az autóhoz. Igazi kis kincs az 1/64-es izomparány.
Természetesen nem hagyhattam magában sárgulni a Greenlightot, így gyorsan beszerző körútra indultam. Hot Wheels Chargert találni talán a legegyszerűbb feladatok egyike, így kapásból két példányt szerváltam be: egy osztott hűtőmaszkos piros '69-est, és a Halálos Iramban moziból jól ismert '70-es nagyhűtőmaszkos, diszkrét Superchargeres fekete dögöt.
Kivételesen most nem fogom fikázni a Hot Wheelst - igaz, hogy Diesel mester Chargerén a festés egy alkoholista maszek fényezőére emlékeztet, aki a nyolcvanas évekből maradt kalapácslakkal keni le a jobb sorsra érdemes autót, amelyen diszkrét buborékok jelzik a nem megfelelő alapozást. Igaz, hogy a tamponnyomás itt-ott lecsúszik a kilincsekről, de valahogy ezek a prosztó gagyiságok jól állnak a dürhő amcsi verdának. A HW igazán ebben az érában érzi jól magát, s bevallom, szélesen vigyorogva tologattam a két kisautót, rögtönzött gyorsulási versenyt játszva az íróasztalon.
A faék egyszerűségű verdák újratöltötték a jókedv szintemet - hasonlóan kellemes hétvégét kívánok mindenkinek! Búcsúzóul a különbség a menőző és az oldschool vagány közt! (Kösz a klippet, Balázs, és Gábor!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.