A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Greenlight. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Greenlight. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. szeptember 18., péntek

A szelíd vadló - Greenlight 1/64 Ford Mustang 1987 teszt

Emlékszem arra az időre, amikor nagyjából annyira vágyottan vártam a Greenlight 1/64-es méretarányú 1987-es Mustangjának megvételét, mintha valamiféle világmegváltóként tekintenék rá. Képek alapján is olyan megjelenésű, mely miatt a mindenkori modellgyűjtő is megáll egy pillanatra a csodálgatás kedvéért és jó eséllyel veszi majd meg akár annak ellenére, hogy a fő gyűjtési koncepciója merőben eltér a 80-as évekbeli baltával faragott autóitól. 
Végre "zöld lámpát" kapott a 87-es Mustang is. 
A Greenlight ugyanis ezzel a Forddal reprezentálja igazán modellgyártói képességeit, de azoknál még jóval többet is. 

Amíg más GL esetében a nyitható motorháztető és
alatta a motor az eladhatóság egyik fontos eszköze, addig
itt kellemes, kevésbé vágyott extra.
A GL-betegségeknek nevezhető primitív megoldásokat ugyanis a legnagyobb bravúrokkal számolja fel egytől egyig és adja át a múltnak. Itt nincsen karosszériából kinövő, fehérrel lefestett fém lámpatest, a nyomtávok és az abroncsok méretei nem drag-versenyek torzszülötteire emlékeztetnek. 

Minden oldalról mutat valami finomságot a
modellek világából.
Itt a "collector's edition", vagy hasonló hangzatos al(ál?)megnevezés nem csupán egy üres frázis a nagyobb piaci siker érdekében. A Forddal a GL kilépett saját árnyékából és megmutatta mindazoknak a modellgyártóknak hozzájuk hasonló képességeit, amelyek autói mellett a GL-ek mindig is inkább önálló, egyedien amerikai stílust képviselő igényes, a retro pléhjátékok együgyűségét nyomokban hordozó 1/64-es autók voltak. 

A jobb nyomtáv és mérethűbb abroncsszélesség
sokat lendít az autó kinézetén.
Bár nagy a szakadék köztük és a Real Riders kerekektől az extravagáns dekorációig mindent egyben felvonultató limitált Hot Wheels autók között, egy Tomica Limited Vintage Neo, vagy egy Kyosho autóhoz szintén nem, vagy nehezen lehetne őket hasonlítani. 

A GL a Hot Wheels és a Kyosho között. Minden
értelemben.
Mivel az 1987-es verzió megjelenése óta eltelt több év és kiadásra került számtalan új autó, már el tudom helyezni a GL mindenkori rangsorában ezt a Mustangot. Annyira kiemelkedik saját mezőnyéből, hogy már szinte biztos vagyok a GL menedzsmentje és a tervezői részlege általi valamiféle személyes kötödésnek köszönhető rendkívüli odafigyelés jelenlétében. 

Zöld szegecs, fém alváz és Made in China.
Angolul jó dalcím lenne egy punkegyüttesnek. 
Ez az autó nem csupán kedves nosztalgia szüleménye a "...emlékszel, Jack, hogy mekkora őrült gépállatok rázták az aszfaltot porrá a 60-as és 70-es évek vagány Amerikájában? Azok voltak az igazi autók, azok voltak az igazán szép idők." - típusú részben megkopott visszaemlékezésekkel. Ez az a fajta amelynek valami hasonló a mondanivalója: "...emlékszem, de az én kis 87-es Mustangom mindnél kedvesebb a számomra. Mennyire szép nyarakat töltöttem el vele. Akkor már benőtt ugyan a fejem lágya, de még mindig tudtam nagyot alkotni az országúton és a playmate-ek körében fél liter whisky után is. Most már csak az emlékek, a Mustanggal közös emlékeim tudnak feltüzelni, s jönnek elő oly eleven módon, amikor teszek egy kört ezzel a kis kocka vadlóval, hogy szinte már csak ez tart életben. Ő a fiatalságom, az életem egy igen nagy, örömteli szakaszának aktív résztvevője." 

Finoman megmunkált utastér, apró feliratok, precízen
 meghúzott díszcsík, minőségi felnik. Szinte minden GL
jellegzetessége, de itt mégis elementáris az összhatás.
Igen, modellgyártói képességek felvonultatásának hatalmas áradatáról van itt szó. Elől és hátul is műanyag, átlátszó lámpatestek, az eredeti nyomtáv- és abroncsméretek az átlagnál sokkal jobb lekövetése GL-es tekintetben, kellemes tamponnyomások, részletgazdag utastér. 

Közelről már korántsem oly hibátlan a kép.
De az igyekezet látványa így is megszépíti.
De még ezeknél is jócskán túlmutat ez a Mustang. Azt érzem, hogy egy ember közvetlen, csodás élményei vannak itt 1/64-es méretbe tömörítve. Amikor dicsőítem a Kyosho vegyes méretű autóit, akkor én pontosan azt látom, hogy bárki is tervezte magát a modellt, a szent őrület vezérelte rózsaszín ködös szeretetét annyira tökéletesen teszi bele, hogy a hibák, hiányosságok mennyisége, mértéke ha néha nem is elenyésző, mégsem lehet csupán azokra koncentrálva leminősíteni a végeredményt, mert az autó azok ellenére él, s a lehető legtöbbet vonultat fel az igazi szellemiségéből. 

Nem lóg ki olyannyira a Kyoshok közül, mint többi társa.
A Mustang ebből a szempontból teljesen más húrokon játszik, de azt remekül megmutatja, hogy ha egy autó iránt nem csupán a nyereség iránti vágy, esetleg mellette még valamiféle korlátolt, általános nosztalgikus érzet dominál a projekt végrehajtása során, hanem ott van vagy a személyes kötődés, vagy a tisztelet az autó felé, akkor bizony ilyen apró kis csodák gördülnek le a gyártás során egymás után a futószalagról. 

Pár csipet szeretet, és máris látványosabb az
eredmény, jobban működik a koncepció.
Nem nagy mágia ez, hiszen a munka oroszlánrésze a technológián múlik. Ezt elvégzik a gépek. De az érzelmeket, hangulatot csakis az ember tudja beleszőni lágy szálakkal az automatizált folyamatokba. Ha nincs meg a megfelelő ember, akkor lehet bármilyen logo a csomagoláson, nem lesz több egy igényes és drága AutoArtnál, Minichampsnél, vagy bármi más nagy nevű terméknél. 

A Lotus érdeklődik, a Ferrari replika irigykedik, az Alfát
nem nagyon izgatja a Mustang.
A mai játék- és modellgyártók együtteséből ezáltal nem is tudok oly könnyen összeállítani egy top 10-es listát, mely kifejezetten a fentebbi értékek megjelenítéséről szólna. Elárulok valamit: a régebbiekből sem. Itt szó nincs nevetséges, maradi értelmetlenségről, mely a múltat hordozza makacs módon tenyerén még csak egy pillanatig sem körülnézve a jelenben, nehogy megdőljön a személyes hitvallás mely szerint a régi jó, az új pedig nem. 

Egy kis amcsi kötözködés.
Amikor azt mondjuk, hogy szívünket-lelkünket beletettük valamibe, akkor az pontosan azt jelenti, hogy egy adott tárgy életre kelt a kezeink által. Már csak azért is, mert minden vele kapcsolatos érzésünk, élményünk láthatatlan védőburokként vett körül minket amikor alkottuk. Így a cég nyers igényei jócskán megszűrve jutottak el hozzánk érzelmeinket múzsánk felé cseppet sem, vagy csupán minimálisan befolyásolva. Éppen ezért hiába vagyunk nagy presztízsű modellgyártók tökéletes 3D szkennerekkel, gépsorokkal, nagyon nem mindegy, hogy gyártunk vagy létrehozunk játékokat, modelleket. 

Egyértelmű: a Greenlightnál nagyon szeretik ezt a
Ford Mustangot.
A Greenlight bebizonyította ezzel az autóval, hogy az ember közvetítette isteni szikra náluk is képes tüzet szítani. A tény pedig, hogy ez csupán egy autóban tört felszínre eddig, igazán semmit nem von le a pozitív megítélésből. Ők is tudnak, ők is képesek modelles szinten működni, és igen, valamennyire valamennyien náluk is szívből alkotnak azért, hogy egy-egy autó csillaga örökké magasan ragyogjon és soha ne aludjon ki a fénye a történelem égboltján. 

Egyszerű és nagyszerű amerikai dolgok együtt: az
öngyújtó, a 87-es Mustang és a Greenlight.


2013. július 26., péntek

Hétvégi újratöltés - GL és HW Dodge Charger

Úgy sejtem, mindenkivel előfordult már az életében, hogy legszívesebben ledobta volna magáról a civilizáció álcáját és az asszonyát maga után húzó (szigorúan háttal, hisz tudjátok...) ősember módjára reagálna le egy-egy helyzetet az életben. Bunkósbottal a közepébe vágva... Ilyenkor az ember nem igazán vágyik kifinomult társalgásra, tökéletes részletek elemzésére.















Nem, ilyenkor az ember bevágna maga után egy vastag acéllemez-ajtót, kipattintana egy dobozos sört, gyújtást adna és bő gázzal elporolna.













Az ilyen álmaimban sosem kifinomult Skyline-ok, GT-R-ek szerepeltek. Ó, nem, azok nem ide valók. Hanem ósdi amerikai böszmék, Challengerek, és Chargerek, benzintemető V8-asokkal, hordónyi kerekekkel.

Nos, a Dodge Charger bizony nem a technokraták és a finom lelkek autója. Az a gép, amely néhány év óta Dízel Vinné varázsol bárkit - na jó, én speciel röhejesen festenék fehér atlétában a volánja mögött - illik mostani hangulatomhoz.

Nagy öröm volt, hogy nemrég hozzájutottam Balázs kis sárga Greenlightjához; a lapos, tepsiforma izomverda egy narancsszínű Challengerrel kiegészítve került hozzám. Így a korszak nagyágyúinak férfias és nőies változata is a garázsban van - ez személyes vélemény, de a Charger nagyon maszkulin autó, míg a Challenger mellette valósággal nőiesnek hat.


















Naná, hogy überférfias. hiszen minden vonala széles, feszített, akár a testépítők izomzata. Vagy legalábbis egy olyan testépítőé, akin keresztül ment a nevadai sivatagban egy úthenger és mumifikálódott a napsütésben.
A Greenlight nagyon jól visszaadja a Charger karakterét; a krómkereten belül ívelt hűtőmaszk alól várja az ember a rejtett lámpák előbukkanását, miközben az 1 milliméter alatti betűk is tökéletesen olvashatók. Az ablakok keretei szépen kivitelezettek, akárcsak a karosszéria anyagából formázott és festéssel kiemelt ablaktörlők. Minden pötty, sík és vonal a helyén van, a feliratok olvashatók - az amerikai gyártók közül a GL teljesítménye előtt őszintén meg tudom hajtani a fejem. Ezek a srácok már-már elérték a japán tamponnyomó művészek - hú ez kicsit perverz így leírva :) - színvonalát. Külön öröm a nyíló motorháztető, ami alatt kicsit szégyenlősen, de szépen kialakítva, a hűtő mögött elhelyezve bújik meg a 440-es Hemi.
















Az autó leggyengébb pontjai a kerekek - nem szenvedhetem ezt a csicsás stílust, a karosszéria színére fényezett peremű krómozott hordókat. Persze divat, értem én, de... Mondjuk úgy, hogy meg kellett barátkoznom velük. A kivitelezésük azonban példaértékű, bármennyire is bántják a szemem, akárcsak a rajtuk feszülő gumiké. Az alváz anyaga spiáter, kialakítása méltó az autóhoz. Igazi kis kincs az 1/64-es izomparány.





















Természetesen nem hagyhattam magában sárgulni a Greenlightot, így gyorsan beszerző körútra indultam. Hot Wheels Chargert találni talán a legegyszerűbb feladatok egyike, így kapásból két példányt szerváltam be: egy osztott hűtőmaszkos piros '69-est, és a Halálos Iramban moziból jól ismert '70-es nagyhűtőmaszkos, diszkrét Superchargeres fekete dögöt.

























Kivételesen most nem fogom fikázni a Hot Wheelst - igaz, hogy Diesel mester Chargerén a festés egy alkoholista maszek fényezőére emlékeztet, aki a nyolcvanas évekből maradt kalapácslakkal keni le a jobb sorsra érdemes autót, amelyen diszkrét buborékok jelzik a nem megfelelő alapozást. Igaz, hogy a tamponnyomás itt-ott lecsúszik a kilincsekről, de valahogy ezek a prosztó gagyiságok jól állnak a dürhő amcsi verdának. A HW igazán ebben az érában érzi jól magát, s bevallom, szélesen vigyorogva tologattam a két kisautót, rögtönzött gyorsulási versenyt játszva az íróasztalon.
























A faék egyszerűségű verdák újratöltötték a jókedv szintemet - hasonlóan kellemes hétvégét kívánok mindenkinek! Búcsúzóul a különbség a menőző és az oldschool vagány közt! (Kösz a klippet, Balázs, és Gábor!)