Önterápiás Matchbox-retro - Matchbox FIAT 131 Abarth

Mit kezd magával a gyűjtő, amikor még nagyon év eleje van, de túlságosan hó vége? Fotózgat, festeget ilyen-olyan modellautókat, játékokat? Listát ír a lehetséges börzés beszerzésekről? Netán eltervezi az eddig kiszivárogtatott újdonságok alapján az évet? Kínlódik, vitrint rendez, diorámát épít...már sokadszorra is rövid időn belül? 

Túl sok a kérdés, a válasz pedig ott van közöttük: kínlódik. 

Kínlódik, mert most is megfogadta (mint eddig minden januárban), hogy ez az év más lesz, mint a többi. Idén már tudatosan vásárol és szigorúan csak azokat az autókat veszi meg, amelyeket valóban eltervezett, s nem csapódik az éves vásárlásokhoz kb. 30% olyan tétel, amelyek inkább az elvonási tünetek, vagyis a gyűjtési betegség enyhítésére szolgálnak. Nap mint nap nézegeti a kedvenc blogokat és bízik abban, hogy a hazai, vagy a külföldi fórumokon valaki friss információval szolgál néhány újdonsággal kapcsolatban. Szabad perceiben lejátssza magában a "mi lenne, ha tennék egy kört a közelben lévő hypermarketek, játékboltok készleteit átnézve, hátha van valami" - című játékot, aztán vagy a lustaság, vagy az ésszerűség uralkodik el rajta és inkább marad otthon a fenekén. Keresi a lehetőségeket szeretett kis hobbyját megmentendő és próbálja kitalálni, hogy milyen új élmény adhatna kellő löketet ahhoz, hogy egy ideig lehiggadjon és már nyugodtan várja azokat a napokat, amelyeken végre kitombolhatja magát gyűjtőtársaival egy összejövetelen. 

"MEGVAN! Matchboxot még nem bontottam ki soha!... Mármint régi Matchboxot." 

Amikor pedig villámként csap le a szent ötlet a gyűjtői elmére, máris egy olyan elképzelés kezd kirajzolódni, hogy továbbgondolva az ötletet akár egy kisebb blogbejegyzés is készülhetne. 

Így jött az ötlet tehát arra vonatkozóan, hogy egy Matchbox FIAT 131-est megszabadítsak bliszterétől. Természetesen a gyűjtő nem gyűjtő akkor, ha ilyen tettre készül úgy, hogy az adott darabból ne legyen még legalább egy ugyanilyen eredeti csomagolásban. 

"Izgatottan siettem haza, miután megvettem az én kis drágámat. Valahogy kiestek azok a percek, amiket hazafelé a villamoson és a buszon töltöttem. Csak bámultam ki az Ikarus ablakán. Figyeltem az embereket, a járműveket... Nem. Nem is figyeltem senkit és semmit. Masszív bambulás nehezedett rám. Hasznos emberi funkcióim csak azon része működött, amely sok ember között erkölcsös viselkedést présel ki belőlem. Na meg a megállószámláló, mert túlmenni akár egy megállóval sem akartam. Fontos feladat várt rám otthon az új zsákmányommal. 

Amikor már sétáltam a lakótelepen, egyszer csak mintha megállt volna az idő és a távolság közöttem és a lakás között nemhogy csökkent volna, hanem inkább nőtt. Úgy éreztem nem bírom ki hazáig és kibontom. De legalább újra megnézem, hogy benne van-e a szatyorban. Csak azt sajnálom, hogy az áruház előtt nem fényképeztem le, mert így lett volna kerek a képsorozat. Mindegy is. Miután megvettem, már nem értem rá semmire, hiába volt nálam a fényképezőgép. Csak siettem, hogy mielőbb hazaérjek. Séta közben jutott eszembe, hogy ha már így alakult, akkor azt a maradék 10 kockát elkattogtatom, mert elő akartam hívatni a többi autóról készült fényképet is. 10 kockát hogy tudnék én egy Matchboxra ellőni? Valahogy csak sikerül. Nem ez lesz életem legnagyobb feladata, megoldom úgy, hogy észre sem veszem. 

Végre odaérek a kapuhoz. A kulcs kiesik a kezemből. Csak miután felvettem, veszem észre, hogy a kapu zárjának nyelvét megint kiakasztotta valamelyik szomszéd. Mérgelődök egy pillanatig, mert így oda a közbiztonság és a kaputelefon szerepe is felesleges, de ez a méreg egy pillanat alatt elszáll, amikor a szatyorral a kezemben kapcsolom fel a lépcsőházban a világítást. Ahogy a fény elkezd táncolni a sárga falon, úgy döbbenek rá újra, hogy végre sikerült megszereznem a régóta kiszemelt egyik nagy kedvencemet. 

Az első kép: a dühből átkapcsoltam a nyugalomra

És már csak pár perc választ el attól, hogy kiszedjem a csomagolásából és még közelebbről megnézzem, a friss festék illata megcsapja orrom és a hideg fémötvözet áhítattal várja ujjbegyeim óvatos tapintását. Szinte szökelltem felfelé a lépcsőn. Egyre hevesebb szívverésem jelezte, hogy hamarosan végre elereszthetem magam. 

Mindjárt megérkezünk.

Távol a mindentől, az én saját kis világomban, amelybe belépve csak a kisautók vannak. Ez egy jó hely. Ebben egy kicsit tombolhatok, ha muszáj. Kikapcsolhatok, ha szükséges, és meghalhatok ha kell. És mindezt annyiszor, amennyiszer csak akarom. A játékszabály adott. A játékmester én vagyok, a játékos én vagyok. Most végre eljött az a pár mennyei pillanat, ami miatt érdemes ez a szenvedély arra, hogy birtokoljon, földbe tiporjon és magasba emeljen. Itt van a kis Matchbox FIAT 131 Abarth. 

Otthon, nyugalomban. Vele.

A megszerzés öröme - bár nem tart sokáig - egyszerűen fantasztikus. Lehetne bármiféle tudatmódosító szer hatásához hasonlítani, de butaság lenne, hiszen maga a megszerzés is egyfajta tudatmódosító állapot. A szer pedig a szenvedély tárgya. Kiszedem a szatyorból, kibontom, s csak csodálom. 

Kezdem elhinni, hogy az enyém. 

A nagy pillanat. 

Ülök a széken, velem szemben az étkezőasztalon a kis FIAT. Vajon mit kellene most még tennem? Hiszen a vágy kielégítést nyert, a gyűjtési láz csillapodott, a gyűjtő eggyé vált saját világával. 

Szia, kisvacak! Nálam jó helyed lesz, meglátod. 

A varázs hirtelen jött, hatalmas, színes szikrákkal járt örömtáncot, s elmúlt pont akkor, amikor el kellett múlnia." 

Már el is múlt a varázs. Csupán egy kis Matchbox gyenge
tamponnyomással, szép krómozással,  De büszkék vagyunk,
mert nélküle nem létezhet Matchbox-gyűjtemény.

Nincs más teendő. Újjászületve, újult erővel vissza kell térni a valós világba háttérbe szorítani a sajátot és várni kellő nyugalommal a következő megszerzés eljövetelét. 

És most háromig számolok. Háromra felébredsz
és visszatérsz a való világba. Egy...kettő...

A fenébe. Maradt még két kocka...