Elgurult kerekek 2. rész - Linda felfedezi Torinót a szerpentinen

- Hé, Lindus! Gyere velem! Megnézzük Dobogókő felé, hogy mit tud az autóm, valamelyik pihenőben pedig azt, hogy mit tudok én! Hidd el, utána sem az a berregő sáska, sem Tomi nem kell majd neked! 

Méregzsákok bevetésen - Bburago 1/24 FIAT Grande Punto és Panda

Nincsenek elképzeléseim afelől, hogy számomra az 1/24-es méretarány mikor fogja elsősorban a makettezést és nem a Bburago és egyéb készre szerelt diecast modellek házilagos feljavítási próbálkozásait jelenteni. Nem tartom magam sem az ecset, sem a kombinált fogó mesterének, mégis​ néha-néha valamiféle, gyerekkorból megmaradt nem közveszélyes defekt nyomán hozzányúlok egy-két 1/24-es autóhoz és az eredmény fotóival riogatom gyűjtőtársaimat és más ismerőseimet. A mai írás két módosított Bburago fotóriportja. Ezért mélyebb tartalmat a képeken kívül nem terveztem megosztani az olvasókkal. A fotók úgyis kellően sokkolóak, nem szükséges szöveg segítségével rádobni még egy lapáttal. 

Méregzsákok a friss levegőn. 

A változtatások alapvető kelléke a matt fekete festék volt. És csupán az egyik példány kapott ennél több odafigyelést. Hogy nagyjából mégis legyen érdemi része ennek az irománynak, azt muszáj megemlítenem, hogy a Bburago még mindig képes arányos, pontos szerszámokat készíteni. A gond azonban az anyagminőséggel és az összeszereléssel van. Arról nem is beszélve, hogy a legújabb konstrukciók egy része nem teljesen átgondolt. Amíg a régi Bburago 1/18-as és 1/24-es modelleken a műanyagok feszesek, merevek voltak és az idő vagy porrá zúzta őket, vagy éppenséggel nem hagyott mélyebb nyomot rajtuk, addig az újabb műanyagok hajlanak, deformálódnak, de törni nem tudnak. Ez többnyire azt jelenti, hogy az autó nem bírja el saját súlyát, a tengelyek rövid idő alatt elvetemednek, a kormányrúd pedig egy óvatosabb tekerésre is kiugrik a helyéről. Mindkét mai szereplő nagy előszeretettel adja elő ezt a produkciót. A kész modellként vásárolt Grande Punto éppen csak pár hete áll saját kerekein, a tengelyek máris kezdik unni a statikus munkát. A kormányrúd ellenben nem esik ki a helyéről, mert a kerekeknek alig van helyük pár milliméternyi elfordulásra a kerékjáratban. 

Ültetni akarsz egy Bburagot? Engedd pár napra a kerekeire!
A Grande Puntonak ennél több nem is kellett. 

A Panda egy régebbi vétel. Ő kitként került hozzám és rá is jellemző a borzalmasan vékony kormánymű és minden olyan negatívum, amit a modern kori Bburago-műanyagokról megjegyeztem. Na, de ennél többet nem is szeretnék az elemzéssel tölteni. Legyen elég annyi, hogy amíg a régebbi Bburagokat azért támasztjuk alá hasuknál, hogy a futómű ne törjön rommá, addig az újakat azért, hogy a kerekek ne menjenek terpesztőállásba. A két modellhez tehát leginkább a matt fekete festékkel nyúltam. A Grande Punto felnijei és első foncsorai is megkapták a magukét. 

Csak semmi csicsa! A "fekete monoklitól" megszűnik a
jámbor tekintet. Az Abarth-kiviteleken ez a "skorpiós"
csomag tartozéka.

Ennél tovább nem is akartam menni. Talán még a gyári kipufogót fogom kicsit élethűbbre változtatni. 

Faragással és extra adag tömítőpasztával tovább lehetne
gondolni. De azt már feleslegesnek tartom.

A Panda érdekes folyamatokon ment át. Első ötlet az övvonaltól felfelé való befeketítése a karosszériának nem várt további agymenéseket húzott magával. Például az oldalablakok besötétítése, utastér selyembeige színre való kifestése, valamint a kipufogó kicserélése. 

Amikor rám jön az 5 perc, akkor billen csak nagyot 
a festékes tégely. 

Utóbbival vannak még gondok, de átmenetileg jó lesz. A folyamat tetőpontja volt, amikor egy Italeri 131 Abarth kerekeit festettem le matt feketére és applikáltam a Panda tengelycsonkjaira. 

Ballonos abroncsok, stílusos felnik, sok matt fekete, gyárkémény
a fenéken. A kis, városi kompakt így vált vérbeli suhanccá.

Természetesen ez sem volt elég. Jött a Panda alsó hűtőrácsának roncsolásos módszerrel való eltávolítása, majd a 131 Abarth hűtője némileg szárazecsetelve. Nem mondom, hogy ez a végleges állapot, mert a 131-est túlságosan szeretem ahhoz, hogy egy Pandának adjam alkatrészeit, de kétségtelen tény, hogy egy ilyen változat már régóta birizgálta a fantáziámat. 

Még a ködlámpa is utólagos applikáció a Pandánál.
A Grande Punto ennyire azért nem bolondított meg. 

A Grande Puntoval együtt érdekesen mutatnak. Jellemző az én esetemben az ilyesfajta módosításoknál, hogy pár ötlet megvalósítása után jönnek csak az alapvető feljavítások. Amíg álmaim, gyengébb pillanataim bevillanásait nem látom magam előtt fizikai valójukban, addig nem tud érdekelni sem az utastér apróbb egységeinek feljavítása, sem például az, hogy a kormánymű nincs a helyén. Ebből adódóan lesz még néhány kötelező feladatom e kettősön is. Nagy valószínűséggel azonban további ötletek már nem születnek velük kapcsolatban. A matt feketézős trendből 1/24-es méretarányban is kijutott nekem. És bár mostanában egyre kevesebbszer nyúlok ehhez a színhez, azt meg kell hagyni, hogy még mindig nem ment ki a divatból. 

Napi, városi autók egy kis szükséges (?) őrülettel. 

Ötletesen, mértékletesen alkalmazva pedig igazán izgalmas dolgok is születhetnek. És itt nem kimondottan erre a két autóra gondolok. Ők csak két stílusos méregzsák egy olasz autókért végtelenségig rajongó gyűjtő újraértelmezésében. 

Mindenre nyitott - AutoArt 1/18 FIAT 124 Spider teszt

A mai alkalommal az AutoArt egyik elfeledett kincse kerül nagyító alá. Joggal lehet ezzel a jelzővel illetni, hiszen ha már FIAT 124, akkor a négyajtós szedán jut a többség eszébe, ha pedig kétajtós FIAT 124, akkor az Abarth kivitelű rally-verzió ugrik be az embereknek. És ha már AutoArt, akkor korántsem a Millennium elnevezésű sor temérdek, remek ár/érték arányú gyöngyszeme jelenik meg lelki szemeink előtt. Ez azonban még egy Millennium kiadás és nem Abarth, hanem a szelíd cabrio kivitel. Az eredeti közel 20 évig volt gyártásban és nagy része az amerikai utakra készült. A maradék pedig szépen, lassan elkallódott Európában. Az AutoArt az amerikai exportos darabot dolgozta fel. Ezt legjobban a lökhárítók mutatják, hiszen az amerikai közlekedésbiztonsági sztenderdnek megfelelően a 124-es kecses, króm lököseit le kellett cserélni bumfordi műanyagokra. Nem ismerek még egy szabványt ezen kívül, amely ilyen szépen teszi tönkre az autók kinézetét. A 124-esénél persze vannak még meredekebb változtatások. Emlékezzünk csak pár Audira, Mercedesre, akár az X1/9-es FIAT-ra, vagy keressünk rá bármelyik USA-exportos 80-as évekbeli Alfára, ha szükségünk van instant salaktalanító kúra gyanánt krónikus epehányásra. A tesztalanyra térve tehát egy AutoArt produktumról van szó. Ez az 1/18-as még azokból az időkből származik, amikor az AutoArt egymás után adta ki a szebbnél szebb, igényesebbnél igényesebb 1/18-asokat, a Mercedes dílerdobozos változatait és néha-néha belekóstolt a filmes műfajba is egy-két remekművel. 

Íme a nagyszerű 124-es típuscsalád
"mindenre nyitott" szépsége. 

Az egykor még elfogadható árakkal dolgozó AutoArtnak úgy tűnik nagyon messzire gurult a gyógyszere. A sok évvel ezelőtt megjelent Mercedes 190 E típus mindenkori etalonnak számít a gyártó munkásságában. Annál a szintnél azóta sem tudtak többet nyújtani. Ellenben sikerült nekik is elővenniük a szavak fegyverét, s azt szorítva a gyűjtők tarkójának magyarázzák, hogy egy hatalmas csavarokkal összeszerelt légterelővel ellátott Porsche miért kerül másfélszer több pénzbe a megszokottnál, hogy egy átlagos kidolgozottságú, szintén hatalmas csavarokkal teleaggatott Lancia S4 miért 220 euro körül mozog és a legújabb, 1000 darabos limitált kiadású verziója miért lesz több várhatóan, mint 300 euro. A limitáció, az érthetetlen és értelmetlen technológiai vívmányok és persze a nyersanyagdrágulás a töltényei ezen fegyvereknek. A gyűjtő pedig hiába akar hinni a gyártónak, nagyon nem azt a színvonalat kapja most, 2015-ben tőle, mint 5, 8, vagy akár 10 évvel ezelőtt. Természetesen nem kellene megerőltetnem magam ahhoz, hogy felsoroljam a többi hasonló kvalitású gyártót is ebben a kontextusban. Ha a nyersanyag drágulása valós probléma is, a többi magyarázat nem más, mint az elaljasodás legszembetűnőbb bizonyítéka. Éppen ezért bármennyire sem tartom a mindenkori legjobb AutoArt modellek közt feltétlenül megemlíthetőnek a 124 Spidert, mai viszonylatban mégis inkább a 220 euro feletti sávban lenne a helye, ha új termékként most kerülne kiadásra. Na, de mi is az, amiért ez az 1/18-as FIAT mégis egy emlékezetes modell marad? 

Még a 80-as évek elején sem volt egy gyakori
látvány a 124 Spider.

Ha nem is a legszerencsésebb a fekete szín, akkor is akad némi látnivaló a karosszérián. A márkajelzések, emblémák szinte tökéletesek. Az első és hátsó lámpatestek majd' megszólalnak. 

Gyönyörű lámpatestek. Még ezen a kisebb fotón is
látszik, hogy Pininfarina mennyire extravagáns
dizájnnal áldotta meg a 124 Spidert.

Az apró barázdák a burákon mindig lenyűgöznek. Itt kapok is belőlük bőven. A helyzetjelzők körüli ezüst keret csak makró alatt tűnik egyszerűnek. 

Mindig nagy öröm, ha az autó oldalán helyet foglaló
lámpatestek nem egyszerű matricák, vagy felfestések.

A lökhárítóban lévő indexburák felfogatási pontjain ott vannak a picike kidudorodások, melyeket nagyító nélkül nézve már-már csavaroknak nézünk. Ha a lámpatestekkel kapcsolatban ez sem lenne elég, akkor lehet egy pillantást vetni a lökhárító mögé és rácsodálkozni arra, hogy az indexek "be vannak kötve". 

Bevezetékezve az indexek. Kell ennél több?

Amikor felfedeztem ezt a megoldást, még gondolkodtam is pár percig azon, hogy erre mi szükség volt vajon. De... Élethű modellt akarok? Igen! Akkor meg tessék, itt van: bevezetékezve a lámpák, a burákon csavarfejszerű pöttyök. És a sor csak folytatódik. A kerekekkel is elégedett lehetek. A felnik mesteri ezüstözése elhiteti, hogy fém az anyaguk, a kerékkupakon virító FIAT felirat pedig mindent visz. 

Még itt is van mit nézni.

Mellesleg ha az autó alá nézek, akkor a felfüggesztéseknél valódi rugókat láthatok. Az ezüst és fekete szín mellett továbbiakból is áldozott az AutoArt az itt kiemelendő alkatrészekre. 

Na igen. A Maisto is tud rugós felfüggesztést. Valójában
ezt a megoldást kötelezővé is kellene tenni minden 1/18-asnál.

A nyíló egységek közül a motorháztetővel muszáj kezdenem. A nyitó mechanika gyakorlatilag megegyezik a SunStar 124 Abarthjain találhatókkal, azonban itt lötyögés, idő előtti szétesésre utaló jelzés nem fedezhető fel a működtetés során. A motorháztető belső része matt fekete festékkel van lekenve. Ez is a minél élethűbb látványt segíti. 

Nem kell félni, nem fog leesni a motorháztető.

A hűtőrácsokról és magáról a motorról pedig nem is érdemes túl sokat magyaráznom. Legyen elég egy fotó. 

Kinek mi a kedvence az itt láthatókból?

Az ablaktörlő lapátok és körülöttük lévő érdekességek észrevételéhez már makró és nagyítás szükséges. 

Nem elég! Még közelebbi kép kell!

A lapátok bár műanyagból vannak, mégis fémes hatásuk van. A szellőzőrács pedig valóban rács. Hiába gondoltam, hogy legalább itt találok egy komolyabb hibát, a vékonyka drótháló jól a képembe röhög ehelyett. 

Óóó, igen! 

Az utastérhez érve újabb nagy levegőt kell venni. A fémküllős kormány, a műszerfal kezelőszervei, visszajelző műszerei mind-mind csodásak. 

Felülnézetből szemlélve azt sem tudja az
ember, hogy mire fókuszáljon.

Talán a váltózsák és váltógomb maradnak el a zseniális jelzőtől. Persze a felfestett fokozatkiosztás a kézifékkar előtt azért megint csak azt jelzi, hogy a gyártó mindent megpróbált megjeleníteni. 

A váltózsák egy fokkal jobb, mint a Minichamps X1/9-esénél.

A napellenzők fel- lehajthatók, de az sem zavarna, ha fixen állnának egy adott pozícióban. Amikor már nagyon elragadtatom magam, akkor újra és újra megnézem a klasszikus szellőzőket a műszerfal tetején és lepődök meg azon, hogy azok azért bizony nem lyukasak, és még a bemarás sem olyan lágy vonalú, mint lehetne. 

Kit érdekel a nem lyukas szellőző, amikor a kormány
egy remekmű?  

A kárpitozás minden modell kellemes részlete. Itt a kifeszített biztonsági övekkel együtt olyan ütős egyveleget alkot, amivel már végképp beírja magát ez a modell a jobb AutoArtok oldalára. 

Minden a helyén szépen, igényesen. 

A csomagtartó szintén kárpitozott, de itt már igazán nincs szükség semmi egyébre. Elég megnézni még egyszer a remek minőségű krómozást a kipufogó végén és a lökhárító tetején és máris úgy érzi az ember, hogy bizony ez egy nagyon jól összerakott kis modell. 

Itt már nem is igényeljük a további extrát. Bőven kaptunk
belőle a modell többi pontján.

Nem az a fajta, amit elég párszor megnézni és elég is lesz belőle. Szinte minden alkalommal egy másik szép részlete bűvöl el és tartja magán a figyelmemet hosszú perceken keresztül. Az AutoArt az élethűség legjobb lekövetésének prófétája volt egy időben, mely "nyomokban CMC-t tartalmazott", mint ahogy ennél a FIAT-nál például a míves kormánykerék utal egy még magasabb színvonalra. Mindehhez párosult az akkoriban ebben a kategóriában még teljesen átlagosnak nevezhető, esetleg nagyon picivel magasabb, de így is emészthető árképzés. 

 Volt idő, mikor még 1/18-asai gyűjtésére csábította az AutoArt
az embereket. Ma inkább tudtán kívül beszéli le róla és
irányítja át más méret, esetleg más kategória, vagy más gyártók felé...

Mára valahogy ezek az értékek eltompultak, némelyikük el is veszett. Az AutoArt sajnos egyre inkább CMC akar lenni. Azt talán észre sem veszi, hogy ezzel lassan megszűnik az identitása és valójában ő maga számolja fel szépen, lassan lelkes és hű gyűjtői körét. A CMC-től, BBR-től, MR Modelstől és társaiktól még mindig nagyon messze van kidolgozottság szempontjából, de sajnos már régi önmagától is vészesen távolodik. 

Az AutoArt-Kyosho-Minichamps trió nagysága egykor
abban rejlett, hogy elhitették a gyűjtővel: az övéknél nem
kell jobb, nem kell részletesebb, nem kell igényesebb.

Lehetne újra követendő példa, de inkább követel nagy erőlködések közepette minél nagyobb presztízst magának, miközben azt elfelejti, hogy a presztízst a gyűjtők elismerése által nyeri, nyerheti, s csak addig lehet a tulajdonában ez a "fényes serleg", amíg kiérdemli. Márpedig ameddig borzalmas áraival és a régebbieknél semmivel sem jobb, sőt, inkább rosszabb modelljeivel próbálkozik, addig nem más, mint a CMC Maistoja. Holott sokkal többet érne igazi, klasszikus AutoArtként temérdek gondosan kivitelezett részlettel és pár jó helyen elsütött, még magasabb szintre jellemző egységgel...megfizethető áron... 

A Schuco Piccolo - jelenség

Évekkel ezelőtt megalomán 1/18-as modellautókat gyűjtő megszállottként nagy valószínűséggel kinevettem volna azt, aki akkor közölte volna velem, hogy a későbbiekben sokszor több lesz a beszerzési listámon az ~1/87-1/90-es méretarányú guruló, tömör fémdarabokból, mint a "mindene nyílik" 1/18-asokból. Márpedig ez most valóban így van. Hogyan jutottam el idáig? Röviden összefoglalva a dolgot így: FIAT 131 Abarth. A számomra oly kedves olasz aszfaltszaggató iránt kirobbanó szerelmem ugyan rengeteg ajtót bezáratott velem, de csak most kezdem el észrevenni, hogy annál jóval többet nyittatott ki. 

A méretarány alapján történő gyűjtés véget ért, és ezzel együtt az 1/18-asok listája is lecsökkent annak érdekében, hogy a kis kedvencből minél több példányt sikerüljön szereznem. Neki köszönhetően tudtam meg, hogy léteznek olyan gyártók, mint a Luso Toys, Trofeu, MIRA, és még sorolhatnám. Amikor már elfogadtam magamban a tényt, mely szerint egy autó miatt hajlandó vagyok lemondani nagyon sok másikról, a gyűjtés rögös útján haladva egyre szélesebb körben kezdtem keresgélni hőn szeretett autóm minden valaha modellre/játékautóra kicsinyített mását. Így akadtam rá a Schuco Piccolo autókra is. 

Eleinte ezek a tömör fémdarabkák csupán álmok voltak listámban. Nem gondoltam volna, hogy sikerül belőlük legalább egyet szereznem. Végül nem is kellett sok idő ahhoz, hogy rózsaszín ködös álmomból valóság legyen. Az első Piccolo 131 Abarth rövid időn belül megérkezett hozzám. Az élmény felejthetetlen volt. Apró, de nehéz autó, vékony virsligumik, fantasztikus dekorációk, és mindent egybevéve talán az egyik legszebb, legarányosabb Piccolo-termék. 

Az első "apró nehézség".

Akárhányszor is nézem meg ezt a példányt közelről és vetek pár pillantást interneten a többi hasonló Schucora, azt mindig megállapítom, hogy ennél jobban nem is tudta volna elkészíteni a gyártó ezt a picikét. 

Autentikus dekorációk, precíz tamponnyomások
borítják a testét. 

Ha a kerekeket betudjuk a tradicionális Piccolo-alkatrésznek, akkor gyakorlatilag azon kívül egy teljesen autentikus modellautót látunk magunk előtt. 

Vajon mi a nagyobb érték egy játékgyártó/modellgyártó esetében?
Idővel a minél autentikusabb kinézet elérése, vagy a gyártóra
jellemző kifejezetten egyedi tradíciók megőrzése?

Engem egyedül a nem fekete ablakkeretek zavarnak kissé, de ezt sem nevezném igazán hibának. Sőt, a Piccolo esetében olyan, hogy hiba nem létezik. Ez eleve egy más dimenzió. Játéknak szánták, de talán igazán sosem volt az. Mindig is egy exkluzív, egyedi kategória zászlóvivője volt. Napjainkban pedig akár joggal is nevezhetjük inkább modellautónak, mint játéknak. Persze talán ez is túlzás. A lényegen nem változtat, egyedi és kész. 

Jól alkalmazkodott a Piccolo-szerszám az eredeti 131 Abarth
arányaihoz. 

Egy újabb - eddig ismeretlen - élménnyel való gazdagodás után a modellgyűjtő akarva akaratlanul is elérkezik arra a pontra, hogy egyik pillanatról a másikra folyamatosan minél több fotót nézeget a gyártó azonos stílusú "massiv Zinckdruckguss" autóiról és csendben képzeletben felépítsen magának egy miniatűr városkát, amely összes mozgó szereplője ilyen picikékből áll. 

Nem kellett sok idő és megérkezett a minden idők
legszebb dekorációjában pompázó 131 Abarth Piccoloja is. 

Továbbá talán az első - élménytől megrészegedett - cselekedete az, hogy a gyártó ezen sorozatának utánanézzen és találjon némi információt a történetéről. Nos, én is eljutottam idáig. 

Az ízléses díszdoboz csak hab a tortán. 

Még nagyító alatt is megállja a helyét a dekoráció.

Nagyon sok tervem volt a Schuco Piccolo autókból. Még egy A5-ös füzet majdnem három lapját is képes voltam teleírni a tervekkel. Ez az érzés kissé alábbhagyott egy idő után, de sosem múlt el. Sőt, bizonyos időközönként újra előtör és akkor jönnek az újabb füzetbe írt listák, vagy akár egy hosszabb dokumentum a kiszemeltek legfontosabb paramétereivel. 

Na meg az 1980-as Monte Carlo rally "kéksége" is
kötelező vétel volt. 

Ez jelent meg elsőként. Úgyhogy valamelyest nehezebb
volt a megszerzése. 

Itt még azért gondolkodtak azon, hogy mit fessenek ki.

És persze interneten is találtam egy rövid, ámde remek Schuco Piccolo áttekintést, melyet a mai napig sokszor előveszek és csak csodálkozom azon, hogy mennyire hosszú és rögös utat jártak be ezek a parányi, guruló "levélnehezékek" történetük során. Nem kívánom ismertetni hosszabban a történetet, de azt muszáj leírnom, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal az alapokat illetően 1959 óta változatlan technológiával készülnek a Piccolo autók. 

A Piccoloról röviden:

1959-ben immár több sort is kiadott a Schuco ebben a kategóriában a Piccolo-sor 1957-es indulása óta, de erre az évre az eladások, így az újabb fejlesztések ütemei is visszaestek. Az ok egyszerű volt: a Matchbox és a műanyag SIKU autók körülbelül 50%-kal olcsóbbak voltak a Piccolo széria példányainál, ezért valamit ki kellett találnia a gyártónak. A megoldás egy tömör fémdarab volt, melyet a karosszériákba ragasztottak így érve el a hihetetlenül nagy súlyt és adva kézen fogható bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy a megnövelt súllyal a fentebb felsorolt gyártókénál "nagyobb érték" keletkezett. A recept bevált. A gyerekek és az akkori gyűjtők is felfedezték ezt az egyedüli megoldást és ezáltal a magas árat is jobban elfogadták. A Schuco tehát sokadszorra kerülte el az elkerülhetetlent. A Piccolok sikere egészen 1969-ig tartott, amikor is a piac diktálta változások bekopogtattak a Schuco ajtaján is. A Piccolot ekkor leváltotta egy új kategória, az 1/66-os méretarányú precíz(ebb) kisautóké. A Schuco 1976-os csődje után csendes és reménytelen évek következtek. Végül a 80-as évek vége, 90-esek eleje környékén Werner Nutz - aki a csődig a Schuco szerszámmérnöke volt -  elhatározta, hogy az általa megmentett Piccolo szerszámokat ismét munkába állítja és kiad néhányat a Piccolo autókból. Az új korszak Piccoloi sajnos már nélküle gurultak ki a gyártósorról 1994-ben, a Schuco 1993-as újjászületése után 1 évvel. A kiadásban nagy szerepelt vállalt a Daimler Benz, amely lehetetlent nem ismerve jelentős anyagi támogatást adott az "új kezdetekkor". Az első sor a Mercedes ezüst nyilaiból állt, melyek ezüst színben, rajtszám nélkül, díszdobozban kerültek kizárólag a Mercedes kereskedésekbe. 

Röviddel ezután a német veteránautós magazin, a Motor Klassik jelezte terveit azzal kapcsolatban, hogy az 1995-ös Techno Classica rendezvényre szeretne különleges Piccolo kiadásokat készíttetni a Schucoval. Mivel túl rövid volt az idő új példányok elkészítésére, így a Daimler Benz 600 darabot adományozott erre a célra az ezüst nyilaiból. Az első 300 darabra eleinte fekete rajtszámot festettek, de mivel később rájöttek, hogy a piros rajtszám az autentikus, így a feketét pirosra cserélték a következő adagnál. Az üzem ezután indult csak be igazán. A Mercedes Benz Modell Club is leadott egy rendelést a gyártónak. Innentől kezdve pedig ismét folytatódott a lendületes Piccolo-gyártás. 

Egyre több régi szerszámozás lett felfrissítve, de mellette számottevő új fejlesztés is napvilágot látott. Az ebayen töménytelen mennyiségű Piccolot találhatunk manapság, de a különböző gyűjtői klubokból is egyre több van szerte a világon. Gyerekek, felnőttek, férfiak és nők is előszeretettel gyűjtik ezeket az apróságokat ügyelve arra, hogy a Piccolokon feltüntetett limitációs darabszámok itt tényleg megfelelnek a valóságnak és nem holmi reklámfogás a funkciójuk, tehát ha valaki lemarad egy újonnan ~15-30 euroba kerülő Piccoloról, az felkészülhet arra, hogy pár hónapon belül legalább a dupláját kell megadnia az adott darabért, ha talál egyáltalán eladót. (forrás)

Nem mondom, "nehéz sport" a Piccolo-gyűjtés. Ezt én is megtapasztaltam és még boldog is lehetek amiatt, hogy pár olyan autó már most itt feszít a vitrinemben, amelyből eladó darabbal nem igazán lehet már jó áron találkozni. Sajnos rengeteg kiszemeltet így is csak jpg formátumú fénykép formájában birtokolhatok. Talán nem is az első és nem is az utolsó az az életút modell- játékgyártói szempontból amelyen a Schuco Piccolo autók végiggurultak. A kilátástalan helyzetben kellett egy ember, aki elhatározta, hogy feltámasztja ezeket a tradicionális játékautókat, és kellett egy nagy múltú, stabil cég is, aki megtámogatta a törekvéseket. A harmadik és talán legfontosabb szereplő pedig a modellgyűjtői társadalom. Egy közös pont mindhármukban van: ez pedig az autók iránti határtalan szeretet. És láss csodát, az összefogás eredményre vezetett, sőt, talán olyan magaslatokra tört mára az új éra éveinek folyamán, hogy a még hozzám hasonló gyűjtők is árgus szemekkel olvassák a friss híreket a Schuco e kategóriájának újdonságairól várva, hogy ismét megjelenjen egy olyan picike, amelynek nem lehet ellenállni. 

A Piccolo 131-esek közül is talán a legszebb az
Alitalia-dekoros.

A Piccolo újjászületése is jól bizonyítja, hogy mennyire összefonódik gyűjtő és gyártó kapcsolata. Leegyszerűsítve a gyártó gyűjtő nélkül csődbe megy, a gyűjtő gyártó és ezáltal megvehető termék nélkül nem gyűjt tovább. E párhuzammal kitérve az egykori riválisokra pedig, ha a SIKU esetében remélhetőleg nem is, az egykori másik rivális Matchbox esetében bizony várhatóan szükség lesz egy újabb - a Piccoloéhoz hasonló - nagy összefogásra. 

1/90-es méretarányban is lehet közel
tökélesen dolgozni a tamponnyomással.

Ami pedig engem illet, a Piccolok nem engednek el. Amikor már úgy érzem, hogy "megszabadultam tőlük" és indulnék el más irányba, azok az apró fémöntvények megragadják a kezem és visszarántanak magukhoz. 

Itt egyáltalán nem zavar, hogy a lámpák szimpla felfestések. 

Ezt nem erőszakos módon teszik, hanem egy csendben, a tágas erdő egyik bokrában meglapuló őzgida csillogó gombszemei adta bájjal. Nem akarnak mindenki gyűjteményébe beférni, nem áll szándékukban a világ tetejére és mindnyájunk vitrinjének kiemelt helyére kerülni megszámolhatatlan mennyiségben. De igenis szeretnének másod-; harmad-; tizedmagukkal örömet szerezni mindenkinek, aki igazán értékeli őket kortól, nemtől függetlenül. Az élmény örök. Január hideg reggelén és július forró napjaiban is ugyanazt a mosolyt csalják arcunkra és csendben követelnek tőlünk legalább egy, ujjbeggyel történő meglökést minden évben ugyanúgy, mint akkor, amikor először vettük ki őket dobozukból. 

Egy kis játszadozás a "hegytetőn". 

És ekkor úgyis beindulnak titkos és olykor-olykor határtalan vágyaink azzal kapcsolatban, hogy "de jó lenne még ezt és ezt és ezt is megszerezni a kis pajtások mellé". Függőség? Nem tudom. Talán inkább úgy fogalmaznék, hogy ez a "Schuco Piccolo - jelenség". 

Másfél év - Norev 1:43 FIAT 128 Sport Coupe teszt

Másfél év...

Ennyi kellett ahhoz, hogy megszerezzek egy modellt. Ennyi idővel büntetett a sors, mert nem tudtam ott és akkor dönteni, amikor kellett volna. Ehhez a plusz időhöz hozzászámolhatom még azt a többletköltséget is, amit áldoztam erre a modellre, hiszen jóval drágábban sikerült megvennem, mint amennyiért lehetett volna...másfél évvel ezelőtt. Nem baj. Most már itt van. Örülök is neki. Nehezen, de meglett a Norev egyik legizgalmasabb kis olasz autója, a FIAT 128 Sport Coupe. 

Végre itt a kicsi, sárga "vadkörte".

A több szerényen kivitelezett egység mellett akad szép számmal a dicséretre méltó módon kidolgozott egységeknek is. Valamint a negatívumok és pozitívumok együtt is szerepelnek itt-ott. Ezt már a Norevtől megszokhattuk. Ha van jujj, akkor van fujj is. Vagy fordítva. 

Az autó orrán a lámpatestek nem nevezhetők a HPI ajtaján kopogtató részleteknek, azonban a lökhárítóba biggyesztett különálló, apró index-helyzetjelző kombó elismerésre hajtja a fejeket. A fejcsóválás viszont ezt a részletet is utoléri a látható rögzítési pöttyök miatt csakúgy, mint a reflektorokat. 

Sok a hiba, sok az izzadtságszagú részlet. Mégis izgalmas.

A motorháztető szellőzőrácsainak felfestett lyukai jól sikerültek, a díszcsík végig mindenütt precíz, pontos. Az első, oldalsó index egy festett fémdudor, de legalább onnan áll ki, ahonnan kell. A hűtőrács olyan, mintha egy LEHEL hűtőszekrény kondenzátora lenne vastagon bekenve kátránnyal. A rendszámtábla jelenléte pedig semleges érzetet kelt. Jó, hogy ott van, de ha nem lenne, nem hiányozna. 

A "128 Sport" felirat még vagányabbá teszi a kis sárga, szögletes vadkörtét. 

A felirat és a díszcsík rengeteg dob az autó megjelenésén.

Egyszerű, lendületet sugárzó, dekoratív megoldás.

A szélvédő mindenütt rendben van, a kerekeknél a felnik lyukait hiányolom. Nos, igen, érdekes dolog ez. A felniben a lyuk hiányzik, azaz kvázi a "nem létező semmi" miatt kell picit szomorkodni. Az autó utasterébe kukkantva elsőre érdekesnek tűnik az ülések díszcsíkos mivolta. Bár azt hiszem ha már autentikus megjelenést feltételezünk, akkor ezek az egységek bőven beleillenek a 70-es évek útkereső italo-pop hangulatába. 

A 70-es évek tökéletes reprezentálása ez az autó.
Már csak Raffaella Carrá kellene a jobb1-be.

A műszerfal és karfa díszítésként szolgáló ezüstös részei kellemesek. A pirosas műszeregység pedig még erősebben karcolja elmémbe a "megérte"-feliratot. 

Izgalmas kidolgozottságú részletek. Mindig így
kellene, kedves Norev...

Az igazán nagy durranások egyike ezzel szemben nálam mégis az autó feneke. Egyszerre megdöbbentő és fantasztikus látvány a hátsó lámpák elrendezése. Kissé elfeledett prototípus-szagú, de mégis jellegzetesen olasz stílusú. A rögzítési pontok itt is láthatók, bár korántsem zavarnak annyira, mint elől. A márka- és típusjelzés lehetne pontosabb, de emiatt sem tudok igazán búslakodni. 

Csontos fenekű, tűzről pattant olasz parasztlány.
Nem lehet nem szeretni. 

Közeli szemrevételezés során már előjönnek a hibák. 

A másik nagy durranás az ablaktörlő egységek elől és hátul. Ugyanis mind fémből vannak. Vékonyak, pontosak és tűhegyesek. Ennél jobbra nagyon nem is vágyhatnék ekkora méretarányban. 

A fém ablaktörlőkre diecast modellen eddig
a Trofeu esetében találtam példát. 

A Norev komolyabban vette ezt a modellt az átlagnál. Az eredményét pedig néhány kép nagyon jól visszaadja. Remek munka. Sokat vártam erre a kis Norevre. Egyáltalán nem bántam meg a megvételét. Az olasz társai közül kiemelkedik, bár úgy érzem, hogy a teljes Norev-mezőnyben is előkelő helyet foglal el. Ha egyszer majd valóra válik az a terve a Norevnek, mely szerint mindent jobb minőségben és még részletesebben fog gyártani, akkor azért szívesen látnék egy újraszerszámozott 128 Sport Coupe-t pazar, "pöttymentes" lámpatestekkel, még pontosabb dekorációkkal és még izgalmasabb utastérrel. Már ha az ígéret a közel tökéletesre nem üres reklámfogás. 

Egyszerű, szögletes, mégis szenvedéllyel teli formavilág. 

Érdemes lenne néhány méretarányban még feldolgozni. 

Addig is csendben és boldogan elvagyok vele. Csak azt sajnálom, hogy a Norev nem helyez nagyobb hangsúlyt az átlagosabb utcai autókra, mert ez a kis 128-as és az 1:18-as Golfok, 5-ösök, Cliok is remekül mutatják, hogy a Norev ehhez a kategóriához ért igazán. És amellett, hogy lehetőségeihez mérten tökéletesen megragad minden fontos részletet ezeken az autókon, olyan hangulatot is teremt mindegyiküknél, amelyre nem sok gyártó képes manapság. Úgyhogy talán el kellene felejteni a Mercedes-sort és egyéb luxusvadak feldolgozását, vagyis meghagyni az AutoArtnak például és ráállni a Tipo, Uno, Polo, Corsa, Kadett, Swift, Twingo és a többi hasonló kiadására. Ez mindenkinek jó lenne. A leginkább Mercedes modelleket gyűjtőknek pedig főként...