Majdnem SZerelem - Leomodels 1/24 Alfa Romeo SZ teszt

Egy újabb 1/24-es és egy újabb Leomodels gyártmány kerül közeli szemrevételezésre. Valami miatt megfognak e gyártó autói. Talán leginkább az autók iránti önfeledt szeretet által késztetett, évtizedekkel ezelőtti házilagos modellgyártás szelleme szunnyad bennük. Nem tudom pontosabban meghatározni, de olyasféle élményt ad mindegyikük, amiben a "ha már nem lehet ilyenem 1/1-ben, (vagy volt ilyenem 1/1-ben, de már nincs,) megcsinálom 1/24-ben, hogy legalább így meglegyen nekem" - fajta hitvallás jeleit, jegyeit érzem. Persze, mégis csak egy újságos sor darabja mind. De azzal mindnyájan tisztában vagyunk, hogy ebben a miniatűr világban sem lehet oly könnyen, egyszerűen megítélni bármit is. 

Az Alfa Romeo-t lehet gyűlölni, vagy imádni, megvetni, vagy rajongani érte. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki a végletek között valahol középen mozgott volna e márka megítélése szempontjából. A mindenkori Alfáknak tán pont ez a küldetésük: érzelmeket kiváltani. Mindegy is, hogy kinek melyik irányban alakul ez ki, a lényeg, hogy legyen. Márpedig ha imádjuk, vagy gyűlöljük, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy stílusa van az autónak. A különbség az Alfa Romeo és kevés kivétellel a többi gyártó között pusztán annyi, hogy ez az Alfának zsigerből megy, a többiek pedig megpróbálják megtanulni, megveszik a know-howt, vagy nem is foglalkoznak vele, mert minek. A legfontosabb, hogy ideig-óráig trendi legyen. 

Íme az SZ, minden idők talán legmegosztóbb Alfája.

Nem vitatom, az Alfa utóbbi pár produkciója számomra messze van a régebbiektől, de tény, hogy a Giuliettával egyre jobb a viszonyom, az új Giulia láttán pedig már reménykedhetek is abban, hogy lesz még olyan új Alfa, amiről legalább annyira szentimentális módon tudok majd a blogon írogatni, mint a régebbiekről. A mai teszt alanyát elnézve kijelenthetjük, hogy itt sem voltak a tervezők fogytán a stílus nevű bájitalnak. Bár sosem terveztem az Alfa Romeo SZ megvételét semmilyen kiadásban sem, végül mégis összejött. Hogy miért? Csakis a fentebbi sorokat tudom ismételni: a Leomodels tud valamit, szögletes Alfának pedig mindig lesz hely nálam. 

Az övvonalig trapézok, háromszögek,
paralelogrammák, négyzetek mesés keveréke
csábítja az embert.

Az SZ azonban sosem tartozott a kedvenc Alfáim közé. Ez tipikusan az a fajta autó az életemben, amiről egy szerelmesének kell hosszas örömünnepeket zengnie nekem ahhoz, hogy megtanuljam legalább kedvelni egy kicsit is. Természetesen a megvétel, majd a fotózás és a róla készült írás is azt jelzi, hogy részemről felé immár nem csupán a minimális tisztelet a mozgató rugó. Egyszerűnek mutatja magát, de mégis mennyi ív, mennyi forma, mennyi izgalom van minden porcikájában. Elsőre egy kövér ék az egész, de ha kellő türelemmel vizsgáljuk, akkor vesszük csak észre, hogy egy hihetetlenül összetett műalkotás. Bár az RZ, vagyis a nyitott verzió jobban tetszik, mert övvonaltól felfelé nincs semmilyen gömbölyded tetőmegoldás, ami megtörné az autó szent szögletességét, az SZ valójában mégis attól nagyszerűbb nyitott társánál, hogy a kerekded tetővel sem esik szét a koncepció. Az SZ sokadik szemrevételezés után már korántsem unalmas, egyszerű Zagato-próbálkozás. Ez az igazi varázsa. 

"Best of Zagato" - akár ez is lehetne e típus neve,

Mona Lisa is lehet unalmas egyesek szemében, mivel sosem vették a fáradságot arra, hogy elidőzzenek a festmény, vagy legalább az interneten fellelhető milliónyi fotója előtt. Tudatlanok, vagy szimplán buták ezek az emberek. Én butából váltam tudatlanná, majd később jött a felvilágosodás. Ebből kiindulva nagyon is ismerem azt a bonyolult folyamatot, amely minden fázisán végig kell mennie annak, aki igazán meg akarja érteni az ilyesfajta alkotásokat. Az SZ és a Mona Lisa is nagyjából azonosan bonyolult remekmű. Csak azok láthatják meg valódi szépségüket, akik áldoznak is idejükből rájuk eleget. 

Mona Lisa és SZ? Tisztelem mindkettejüket, de
azért én inkább csak az utóbbit hajtanám meg. 

A lényeg, hogy végre felfedeztem és beleSZere... Na, na! Nem írom le. Nem tehetem. Van nekem kedvencem, szerelmem, egyetlenem. Több is. Az SZ ide már nem fér be. Hiába bámul rám sóvárogva, mint egy Commodore64 játék figurája. Nem mehetek tovább ezen az úton, mert az már garantálná anyagi csődömet. 

Ne csináld! Nem tudsz megbabonázni! Nem elég
neked, hogy vagy két tucat testvéred már "elintézett" engem?

Térjünk csak vissza a kis 1/24-eshez. A Leomodels tolta ki magából ezt a kis Alfát a "Special Centenary Edition" elnevezésű Alfa-sor egyik tagjaként. Egy idő után már biztosan fájt is neki a megannyi stílusos Alfa megszülése, hiszen roppantul száraz anyag a büdzsé az ilyen újságos példányok esetében. Sebes lesz általa bárki bármije, ha sokáig csiszolják vele. Sok jót és szépet nem várhatunk tehát tőle. Pont annyit is ad kellemes összegért, amire szükségünk van. Ha nem nagyító alatt pásztázzuk végig, hanem kezünkben tartva bűvöljük koccintó pózban, akkor igenis tökéletesen elég az, ami van. Nyílik a motorháztető. Nyílik a csomagtartó. Nyílnak az ajtók. E három funkció miatt szoktunk az 1:18-as méretű modelleknél néha falat kaparni, küszöböt tépni, hűtőszekrényt aprítani, ha közülük valamelyik nem olyan, mint amilyet kényes lelkünk befogadna. Itt ez most kicsit más. A lehető legtöbb belement ebbe az autóba. Karos az ajtók mechanikája és borzasztóak az ajtókárpitok, de a műszerfal mégis el tud egy picit repíteni az igazi SZ felé képzeletben. 

Messziről szemlélve még ez az egység is rendben van.
A közelítés után azonban megváltozik a róla alkotott kép.

Nem sok kellene ahhoz, hogy végtelenül sivárnak
találjuk az utasteret. A pedálok rendkívül egyszerű
kidolgozása talán a leggyengébb pont,

Viszonylag mentes a sorjától az egységek zöme. Ez
azért egy igen jó pont egy újságos modell esetében.

Dicsérendő továbbá az ülések minősége. Arra azért
ügyeltek Leoék, hogy nagyon nagy hiba, hiányosság
ne legyen, ami könnyedén verné szét az utastér összképét.

A motortér szintén nem túl igényes, de mégis szépen tele van pakolva. 

Remek példa arra, hogy ha csak egy pici festéket is kap
néhány alkatrész, máris mennyivel élethűbbé válik a motor.

A csomagtartó a pótkerékkel pedig dicséretre méltó. 

Klasszikus megoldás a lefelé nyíló csomagtartó.

A lámpákkal gondjaim vannak az autó mindegyik oldalán. 

Érdekes a lámpatestek fényvisszaverő anyagból való
elkészítése. Egy picivel pontosabban már elfogadhatóak
lennének. A rácsokról viszont nem érdemes szólnom...

A kerekeknek szintén jól áll a távolság, de túlságosan nem tudom kritizálni, hiszen annyira mégsem rosszak, hogy lerontsák a látványt. 

Stílusos felnik némileg elcsúszott emblémával a közepükön.

Mégis van annyi vonzereje ennek a modellnek, hogy elégedetten dőljek hátra és örüljek, amiért megvettem.

Nálam elengedhetetlen kellék a fotózás után
pár képen a kontraszttal, fényerővel és gamma korrekcióval
való játszadozás a piros, olasz autókon.

Ha pedig egyszer úgy döntenék, hogy csak kellene javítani rajta, akkor bátran nekiállnék. Hiszen az 1:24-es méret még mindig a makettek birodalma, tehát rengeteg lehetőségünk van arra, hogy a kicsit egyszerű, kicsit hibás kis SZerelm... SZépségünket jobbá, szebbé, részletgazdagabbá tegyük. 

Klasszikus, vörös démon. 

Ha pedig nem akarunk, nem merünk hozzányúlni, akkor egészen egyszerűen kis pénzből örülünk neki így, ahogy van. Elvégre ez az újságos, modellszerű járművek célja: élmény kevés pénzből. Amit pedig ez az SZ meg is ad számunkra.