Méregzsákok bevetésen - Bburago 1/24 FIAT Grande Punto és Panda

Nincsenek elképzeléseim afelől, hogy számomra az 1/24-es méretarány mikor fogja elsősorban a makettezést és nem a Bburago és egyéb készre szerelt diecast modellek házilagos feljavítási próbálkozásait jelenteni. Nem tartom magam sem az ecset, sem a kombinált fogó mesterének, mégis​ néha-néha valamiféle, gyerekkorból megmaradt nem közveszélyes defekt nyomán hozzányúlok egy-két 1/24-es autóhoz és az eredmény fotóival riogatom gyűjtőtársaimat és más ismerőseimet. A mai írás két módosított Bburago fotóriportja. Ezért mélyebb tartalmat a képeken kívül nem terveztem megosztani az olvasókkal. A fotók úgyis kellően sokkolóak, nem szükséges szöveg segítségével rádobni még egy lapáttal. 

Méregzsákok a friss levegőn. 

A változtatások alapvető kelléke a matt fekete festék volt. És csupán az egyik példány kapott ennél több odafigyelést. Hogy nagyjából mégis legyen érdemi része ennek az irománynak, azt muszáj megemlítenem, hogy a Bburago még mindig képes arányos, pontos szerszámokat készíteni. A gond azonban az anyagminőséggel és az összeszereléssel van. Arról nem is beszélve, hogy a legújabb konstrukciók egy része nem teljesen átgondolt. Amíg a régi Bburago 1/18-as és 1/24-es modelleken a műanyagok feszesek, merevek voltak és az idő vagy porrá zúzta őket, vagy éppenséggel nem hagyott mélyebb nyomot rajtuk, addig az újabb műanyagok hajlanak, deformálódnak, de törni nem tudnak. Ez többnyire azt jelenti, hogy az autó nem bírja el saját súlyát, a tengelyek rövid idő alatt elvetemednek, a kormányrúd pedig egy óvatosabb tekerésre is kiugrik a helyéről. Mindkét mai szereplő nagy előszeretettel adja elő ezt a produkciót. A kész modellként vásárolt Grande Punto éppen csak pár hete áll saját kerekein, a tengelyek máris kezdik unni a statikus munkát. A kormányrúd ellenben nem esik ki a helyéről, mert a kerekeknek alig van helyük pár milliméternyi elfordulásra a kerékjáratban. 

Ültetni akarsz egy Bburagot? Engedd pár napra a kerekeire!
A Grande Puntonak ennél több nem is kellett. 

A Panda egy régebbi vétel. Ő kitként került hozzám és rá is jellemző a borzalmasan vékony kormánymű és minden olyan negatívum, amit a modern kori Bburago-műanyagokról megjegyeztem. Na, de ennél többet nem is szeretnék az elemzéssel tölteni. Legyen elég annyi, hogy amíg a régebbi Bburagokat azért támasztjuk alá hasuknál, hogy a futómű ne törjön rommá, addig az újakat azért, hogy a kerekek ne menjenek terpesztőállásba. A két modellhez tehát leginkább a matt fekete festékkel nyúltam. A Grande Punto felnijei és első foncsorai is megkapták a magukét. 

Csak semmi csicsa! A "fekete monoklitól" megszűnik a
jámbor tekintet. Az Abarth-kiviteleken ez a "skorpiós"
csomag tartozéka.

Ennél tovább nem is akartam menni. Talán még a gyári kipufogót fogom kicsit élethűbbre változtatni. 

Faragással és extra adag tömítőpasztával tovább lehetne
gondolni. De azt már feleslegesnek tartom.

A Panda érdekes folyamatokon ment át. Első ötlet az övvonaltól felfelé való befeketítése a karosszériának nem várt további agymenéseket húzott magával. Például az oldalablakok besötétítése, utastér selyembeige színre való kifestése, valamint a kipufogó kicserélése. 

Amikor rám jön az 5 perc, akkor billen csak nagyot 
a festékes tégely. 

Utóbbival vannak még gondok, de átmenetileg jó lesz. A folyamat tetőpontja volt, amikor egy Italeri 131 Abarth kerekeit festettem le matt feketére és applikáltam a Panda tengelycsonkjaira. 

Ballonos abroncsok, stílusos felnik, sok matt fekete, gyárkémény
a fenéken. A kis, városi kompakt így vált vérbeli suhanccá.

Természetesen ez sem volt elég. Jött a Panda alsó hűtőrácsának roncsolásos módszerrel való eltávolítása, majd a 131 Abarth hűtője némileg szárazecsetelve. Nem mondom, hogy ez a végleges állapot, mert a 131-est túlságosan szeretem ahhoz, hogy egy Pandának adjam alkatrészeit, de kétségtelen tény, hogy egy ilyen változat már régóta birizgálta a fantáziámat. 

Még a ködlámpa is utólagos applikáció a Pandánál.
A Grande Punto ennyire azért nem bolondított meg. 

A Grande Puntoval együtt érdekesen mutatnak. Jellemző az én esetemben az ilyesfajta módosításoknál, hogy pár ötlet megvalósítása után jönnek csak az alapvető feljavítások. Amíg álmaim, gyengébb pillanataim bevillanásait nem látom magam előtt fizikai valójukban, addig nem tud érdekelni sem az utastér apróbb egységeinek feljavítása, sem például az, hogy a kormánymű nincs a helyén. Ebből adódóan lesz még néhány kötelező feladatom e kettősön is. Nagy valószínűséggel azonban további ötletek már nem születnek velük kapcsolatban. A matt feketézős trendből 1/24-es méretarányban is kijutott nekem. És bár mostanában egyre kevesebbszer nyúlok ehhez a színhez, azt meg kell hagyni, hogy még mindig nem ment ki a divatból. 

Napi, városi autók egy kis szükséges (?) őrülettel. 

Ötletesen, mértékletesen alkalmazva pedig igazán izgalmas dolgok is születhetnek. És itt nem kimondottan erre a két autóra gondolok. Ők csak két stílusos méregzsák egy olasz autókért végtelenségig rajongó gyűjtő újraértelmezésében. 

Majdnem SZerelem - Leomodels 1/24 Alfa Romeo SZ teszt

Egy újabb 1/24-es és egy újabb Leomodels gyártmány kerül közeli szemrevételezésre. Valami miatt megfognak e gyártó autói. Talán leginkább az autók iránti önfeledt szeretet által késztetett, évtizedekkel ezelőtti házilagos modellgyártás szelleme szunnyad bennük. Nem tudom pontosabban meghatározni, de olyasféle élményt ad mindegyikük, amiben a "ha már nem lehet ilyenem 1/1-ben, (vagy volt ilyenem 1/1-ben, de már nincs,) megcsinálom 1/24-ben, hogy legalább így meglegyen nekem" - fajta hitvallás jeleit, jegyeit érzem. Persze, mégis csak egy újságos sor darabja mind. De azzal mindnyájan tisztában vagyunk, hogy ebben a miniatűr világban sem lehet oly könnyen, egyszerűen megítélni bármit is. 

Az Alfa Romeo-t lehet gyűlölni, vagy imádni, megvetni, vagy rajongani érte. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki a végletek között valahol középen mozgott volna e márka megítélése szempontjából. A mindenkori Alfáknak tán pont ez a küldetésük: érzelmeket kiváltani. Mindegy is, hogy kinek melyik irányban alakul ez ki, a lényeg, hogy legyen. Márpedig ha imádjuk, vagy gyűlöljük, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy stílusa van az autónak. A különbség az Alfa Romeo és kevés kivétellel a többi gyártó között pusztán annyi, hogy ez az Alfának zsigerből megy, a többiek pedig megpróbálják megtanulni, megveszik a know-howt, vagy nem is foglalkoznak vele, mert minek. A legfontosabb, hogy ideig-óráig trendi legyen. 

Íme az SZ, minden idők talán legmegosztóbb Alfája.

Nem vitatom, az Alfa utóbbi pár produkciója számomra messze van a régebbiektől, de tény, hogy a Giuliettával egyre jobb a viszonyom, az új Giulia láttán pedig már reménykedhetek is abban, hogy lesz még olyan új Alfa, amiről legalább annyira szentimentális módon tudok majd a blogon írogatni, mint a régebbiekről. A mai teszt alanyát elnézve kijelenthetjük, hogy itt sem voltak a tervezők fogytán a stílus nevű bájitalnak. Bár sosem terveztem az Alfa Romeo SZ megvételét semmilyen kiadásban sem, végül mégis összejött. Hogy miért? Csakis a fentebbi sorokat tudom ismételni: a Leomodels tud valamit, szögletes Alfának pedig mindig lesz hely nálam. 

Az övvonalig trapézok, háromszögek,
paralelogrammák, négyzetek mesés keveréke
csábítja az embert.

Az SZ azonban sosem tartozott a kedvenc Alfáim közé. Ez tipikusan az a fajta autó az életemben, amiről egy szerelmesének kell hosszas örömünnepeket zengnie nekem ahhoz, hogy megtanuljam legalább kedvelni egy kicsit is. Természetesen a megvétel, majd a fotózás és a róla készült írás is azt jelzi, hogy részemről felé immár nem csupán a minimális tisztelet a mozgató rugó. Egyszerűnek mutatja magát, de mégis mennyi ív, mennyi forma, mennyi izgalom van minden porcikájában. Elsőre egy kövér ék az egész, de ha kellő türelemmel vizsgáljuk, akkor vesszük csak észre, hogy egy hihetetlenül összetett műalkotás. Bár az RZ, vagyis a nyitott verzió jobban tetszik, mert övvonaltól felfelé nincs semmilyen gömbölyded tetőmegoldás, ami megtörné az autó szent szögletességét, az SZ valójában mégis attól nagyszerűbb nyitott társánál, hogy a kerekded tetővel sem esik szét a koncepció. Az SZ sokadik szemrevételezés után már korántsem unalmas, egyszerű Zagato-próbálkozás. Ez az igazi varázsa. 

"Best of Zagato" - akár ez is lehetne e típus neve,

Mona Lisa is lehet unalmas egyesek szemében, mivel sosem vették a fáradságot arra, hogy elidőzzenek a festmény, vagy legalább az interneten fellelhető milliónyi fotója előtt. Tudatlanok, vagy szimplán buták ezek az emberek. Én butából váltam tudatlanná, majd később jött a felvilágosodás. Ebből kiindulva nagyon is ismerem azt a bonyolult folyamatot, amely minden fázisán végig kell mennie annak, aki igazán meg akarja érteni az ilyesfajta alkotásokat. Az SZ és a Mona Lisa is nagyjából azonosan bonyolult remekmű. Csak azok láthatják meg valódi szépségüket, akik áldoznak is idejükből rájuk eleget. 

Mona Lisa és SZ? Tisztelem mindkettejüket, de
azért én inkább csak az utóbbit hajtanám meg. 

A lényeg, hogy végre felfedeztem és beleSZere... Na, na! Nem írom le. Nem tehetem. Van nekem kedvencem, szerelmem, egyetlenem. Több is. Az SZ ide már nem fér be. Hiába bámul rám sóvárogva, mint egy Commodore64 játék figurája. Nem mehetek tovább ezen az úton, mert az már garantálná anyagi csődömet. 

Ne csináld! Nem tudsz megbabonázni! Nem elég
neked, hogy vagy két tucat testvéred már "elintézett" engem?

Térjünk csak vissza a kis 1/24-eshez. A Leomodels tolta ki magából ezt a kis Alfát a "Special Centenary Edition" elnevezésű Alfa-sor egyik tagjaként. Egy idő után már biztosan fájt is neki a megannyi stílusos Alfa megszülése, hiszen roppantul száraz anyag a büdzsé az ilyen újságos példányok esetében. Sebes lesz általa bárki bármije, ha sokáig csiszolják vele. Sok jót és szépet nem várhatunk tehát tőle. Pont annyit is ad kellemes összegért, amire szükségünk van. Ha nem nagyító alatt pásztázzuk végig, hanem kezünkben tartva bűvöljük koccintó pózban, akkor igenis tökéletesen elég az, ami van. Nyílik a motorháztető. Nyílik a csomagtartó. Nyílnak az ajtók. E három funkció miatt szoktunk az 1:18-as méretű modelleknél néha falat kaparni, küszöböt tépni, hűtőszekrényt aprítani, ha közülük valamelyik nem olyan, mint amilyet kényes lelkünk befogadna. Itt ez most kicsit más. A lehető legtöbb belement ebbe az autóba. Karos az ajtók mechanikája és borzasztóak az ajtókárpitok, de a műszerfal mégis el tud egy picit repíteni az igazi SZ felé képzeletben. 

Messziről szemlélve még ez az egység is rendben van.
A közelítés után azonban megváltozik a róla alkotott kép.

Nem sok kellene ahhoz, hogy végtelenül sivárnak
találjuk az utasteret. A pedálok rendkívül egyszerű
kidolgozása talán a leggyengébb pont,

Viszonylag mentes a sorjától az egységek zöme. Ez
azért egy igen jó pont egy újságos modell esetében.

Dicsérendő továbbá az ülések minősége. Arra azért
ügyeltek Leoék, hogy nagyon nagy hiba, hiányosság
ne legyen, ami könnyedén verné szét az utastér összképét.

A motortér szintén nem túl igényes, de mégis szépen tele van pakolva. 

Remek példa arra, hogy ha csak egy pici festéket is kap
néhány alkatrész, máris mennyivel élethűbbé válik a motor.

A csomagtartó a pótkerékkel pedig dicséretre méltó. 

Klasszikus megoldás a lefelé nyíló csomagtartó.

A lámpákkal gondjaim vannak az autó mindegyik oldalán. 

Érdekes a lámpatestek fényvisszaverő anyagból való
elkészítése. Egy picivel pontosabban már elfogadhatóak
lennének. A rácsokról viszont nem érdemes szólnom...

A kerekeknek szintén jól áll a távolság, de túlságosan nem tudom kritizálni, hiszen annyira mégsem rosszak, hogy lerontsák a látványt. 

Stílusos felnik némileg elcsúszott emblémával a közepükön.

Mégis van annyi vonzereje ennek a modellnek, hogy elégedetten dőljek hátra és örüljek, amiért megvettem.

Nálam elengedhetetlen kellék a fotózás után
pár képen a kontraszttal, fényerővel és gamma korrekcióval
való játszadozás a piros, olasz autókon.

Ha pedig egyszer úgy döntenék, hogy csak kellene javítani rajta, akkor bátran nekiállnék. Hiszen az 1:24-es méret még mindig a makettek birodalma, tehát rengeteg lehetőségünk van arra, hogy a kicsit egyszerű, kicsit hibás kis SZerelm... SZépségünket jobbá, szebbé, részletgazdagabbá tegyük. 

Klasszikus, vörös démon. 

Ha pedig nem akarunk, nem merünk hozzányúlni, akkor egészen egyszerűen kis pénzből örülünk neki így, ahogy van. Elvégre ez az újságos, modellszerű járművek célja: élmény kevés pénzből. Amit pedig ez az SZ meg is ad számunkra. 

Izomból, pofán - Ebbro 1/24 Nissan Skyline GT-R V-spec II

A Nissan Skyline R34 GT-R fontos fordulópontja volt a közepes ismeretlenségből alig egy évtized alatt legendává vált modellcsaládnak: ez volt az utolsó, még a normál Skyline-ok alapjaira tervezett sportkocsi, amely rokonságban állt nemcsak a sportosabb családapáknak szánt négyajtós szedánokkal, de az anyukák akaratának is behódoló sportkombival, a Stageával is.

A méltán Godzillának becézett utód  R35-ös széria már egyetlen csavart sem örökölt az időközben házicicává gömbölyödő Skyline modellektől, hanem önálló útra lépett a Nissan modellpalettájának csúcsán.

Ikertornyok: szteroidokkal telepumpált, fénykorukon túli formák 

Az R34 számomra kicsit Sylvester Stallone, vagyis Rocky / Rambo távol keleti rokonaként szerepelt. Sly ahogyan öregedett, fizimiskáját egyre furcsább toxinok bőr alá spriccelésével tartotta egyben, míg a Skyline ugyanígy tett a nevét nemzetközileg berobbantó R32-estől örökölt vonásaival - lásd a meglehetősen bizarr S-tune és Z-tune és a nemhivatalos tuningverziókat, amik már szinte szétszakadtak a beléjük pumpált szteroidoktól és izommerevítő adalékoktól. Mégsem lehetett őket kinevetni egy hot hatch tulajdonosnak / ifjú ökölvívónak / szovjet pilótának sem. Mert a nevetőket bizony pofánvágta, izomból, s elestükben még beléjük lőtte azt a helikopter robbantó nyilat is, amely nitró lángcsóvát maga után húzva büntette meg a botor kihívókat. Nevetünk a Feláldozhatókon? Igen. Kötekednénk Slyal? Nem.

Szokatlanul elegáns doboz egy 1/24-eshez (Forrás)

Szóval nekem messze nem az R34 a Skyline paletta legjobban tetsző példánya, mégis, valamilyen fura perverzióból nekiláttam a modelljei szisztematikus összeszedésének. Ez a Skyline-rajongásomban még nem is lenne meglepő, csakhogy célzottan a modellgyűjtői szemmel nem túl kívánatos 1/24-es méretarányt vettem a fókuszba. Ez a méret ugyanúgy kilóg a divatos 1/43 - 1/18 körből, mint ahogyan az R34-est minden igyekezete ellenére sem tudta elgagyítani a Nagyon halálos iramú széria.

Az Ebbro 1/24-es Premium Collection sora nem igazán ismert japán határain kívül, pedig a shizuokai csapat jónéhány szépséget megformázott benne: a Honda S2000, a Nissan Fairlady 240 Z és ZG, a Toyota 2000 GT, a Porsche 911, a nyolcvanas évekbéli Skyline Super Silhouette Turbo versenyautó és a most megénekelt R34 GT-R V-Spec II.

Az 1/24 inkább a makettezők méretaránya. Időnként megpróbálkozik valaki ebben a kategóriában modellautót piacra dobni, de

a) Túl drága minőségi darab születik, amelyet a kutya sem vesz,

b) Újabb taggal bővíti a Maisto / modern Bburago / Jada dicstelen, modellnek látszódni akaró játéautóinak táborát.

c) Polcra kerül egy kedvező ár-érték arányú majdnem-modell, mint a Welly újdonságai. Ritka kivételek, s őket is inkább a b) kategóriába sorolja a többség

Markáns arcél, kissé nagy illesztéssel.

Az Ebbro mintegy tíz éves szériája egyértelműen az a) kategóriába tartozik, a cég 1/43-asaitól megszokott magas minőségi színvonalát vitte tovább az 1/24-e autójánál is.

A Maistóval összevetve mindjárt árnyaltabb a kép

A karosszéria részleteit szinte már maguktól alakítják ki bármely kisautógyártó szakemberei, annyira közhelyes játékszerré vált az R34 - az Ebbro a részletezéssel alakított nagyot. A doboza is felsőkategóriásan elegáns, s bár elsőre nem feltétlenül észrevehető az autó kifinomultsága, azonnal szembeötlővé válik, ha melléteszünk egy kishazánkban a nepperboyok körében méltán népszerű Maistót. 

Bizony, az Ebbrónál a hűtőmaszk mögött is folytatódik az autó, motor és hűtő látható. A lámpáktól szinte várjuk, hogy felgyúljanak (különösen a hátsó lámpáknál, melyeket a Maisto nem átallott festeni), az ablaktörlőktől, hogy lesöpörjék a vizet. Még az Auspuffból is várnánk az előgomolygó párát, míg a Maistónál inkább az olvadó műanyag füstjére számíthat az ember.

Egy méretaránnyal nagyobbnak is elmenne

Az illesztések már nem felelnek meg a mai elvárásoknak - különösen a motorháztetőn nem -, de még így is bőven a játékautó kategória felett állnak.

A motorháztetőt felnyitva valódi, 3D-s blokkot és ahhoz tartozó részleteket látunk, nem a kategóriában megszokott takarólemezt. A jelölések és a feliratok nyálcsorgatóan élethűek, mint egy jobb Playboy fotósorozat, az aktuális műanyag cicával. Az a keresztmerevítő pedig egyszerűen fantasztikus, ránézve bízvást elhiszem, hogy a fellépő erőhatásoknak ellenállva tartja össze a karosszériát.

Igen, ez merevítő!

A különbség modell és játékautó közt magáért beszél

Az R34 mégsem mentette meg az Ebbro 1/24-es sorozatát, ami nem túl hosszú fennállás után meg is szakadt. Napjainkra a gyűjtők már kezdik felfedezni a modellek különlegességét, és példányaiért már az 1/18-asokkal vetekedő árakat fizetnek. A legendát szemlátomást itt is az utókor fedezte fel magának...

Viszlát ősszel!

Néhány hét nyári szünet jön, amit remélhetően egy annál mozgalmasabb ősz követ majd!

Kellemes pihenést mindenkinek!

Szerpentinen vadászó kígyó - Welly Porsche 918

A tél ezidáig nem mutatta különösebben szép arcát; nyomasztó szürkeségénél már csak a lassú tavaszodás előjelei zavaróbbak. Igaz, ez utóbbira azt mondják, nem példa nélküli jelenség, régebben is előfordult már ez, ráadásul az elmúlt év egyik legszebb autóját is a szürke télben, s ahhoz illő színben szerváltam be.

Az utóbbi idők legnagyobb meglepetése a Welly szárnyalása volt; kisebb és nagyobb autói is megvettek magukkal ár-érték arányukkal és minőségükkel. Valami olyasmit mutat a feltörekvő kínai cég, amelyet a szakma régi motorosai mintha kezdenének elfelejteni: nem biztos a 689 beépített alkatrésztől és a fényképeken kiposztolt, autókat szorgosan összeszerelő munkáskezektől lesz egy modell izgalmas. Ugyanis a nem high-end minőség is tud vonzó lenni, ha a megfelelő részletei jól ki vannak dolgozva az autónak és nem szúrják el buta hibákkal a többiek kidolgozását. Ez a tétel Csaba kolléga egyik alap vesszőparipája, amellyel nagyrészt magam is egyetértek, és ez az, amiben a Welly kiemelkedőt alkot.

Szürke árnyalatok

A szürke tél legszürkébb, mégis legizgalmasabb modelljét a helyi drogéria kisautó osztályán pillantottam meg, s megfontolás nélkül tettem a kosaramba. Nem véletlenül: a Welly már meggyőzött,s a megformált Porsche 918 Spyder is a kedvenc aktuális stuttgarti verdám.

A 918-as ugyanis szerencsésen túllépett szellemi elődje, a Carrera GT penis extender stílusán; már ránézésre is közelebb áll a klasszikus, könnyed Porsche Spyderhez, mégha a hibridhajtás miatt jókora többletsúly is nehezedik rá (Porsche Carrera GT: 1380 kg < Porsche 918 Spyder: 1700 kg).  Persze mindezt egy igen fejlett, és - sötétzöld álmainkban - környezetkímélő hajtáslánc egészíti ki, ami már méltó tromfolása az elődjének, hiszen itt 608 LE-s V8-as benzines + két darab, összesen 208 kW - nem szépen fogalmazva 279 LE - teljesítményű elektromos hajtómotor áll szemben az öreg csajozós papucsszörny 5.7 literes, V10-esének 612 lóerejével.

Rávakuzva jobban látszik a rácsozás

Az autó formavilága a fűben előrecsusszanó, vadászó kígyót idézi, így egyértelmű volt, hogy egy kanyargós szerpentinre vigyem fotózni. Az ősz / tél fordulójának tompa szürkeségében is könnyű volt a Nürburgring csodálatosan félelmetes kanyarjait odaképzelni, ha már James Dean kaliforniai száguldásainak fantáziáját elfújta a hideg szél.

Jól áll neki a szerpentin

A Welly NEX-szériás Porschéja kiválóan teljesített a teszten: a karosszéria festése a valódi autó grafit / ezüst csillogását követi, a festékpigmentek illenek a méretarányhoz.

Az első dolog, a figyelmemet a boltban is felkeltette a nem túl egyszerű kerekek alatt lapuló hűtött és sárga féknyereggel ellátott tárcsák kivitelezése volt. Erre a fícsörre már az Audijuknál is piros pontot adtam, azonban itt még plusz pont jár a kormányozható első kerekekért!

Sikítózöld ketrecben a lábaskígyó. És micsoda papucsokat visel! Élőben nem olyan műanyag hatású, mint a vakuzott képen.

A lámpák pontosan illeszkednek, minimális hézaggal; a LED lámpatestek kialakítása nem high-end, de bőven elfogadható. A orr rácsozata és a Porsche-logó pontos tamponnyomása viszont már jócskán az 1/24-es játékok fölé emeli a modellt. Ez az érzés hátrafelé haladva tovább erősödik; az autó nem túl egyszerű formai játékain hibatalálat nélkül siklik át az ember szeme, hogy újra és újra visszatérjen a szinte már művészi kerekekre és a kerékagyba nyomott újabb Porsche-logókra. Itt már ugyan van némi bizonytalanság: a bal első keréken kicsit elmosódottnak tűnik az embléma, míg hátul tökéletes. De őszintén szólva ezt már csak a sokadik átnézésre vettem észre, így nem is írom kárára.

Kígyófej - igazi hüllőszemekkel és alig kiöltött nyelvvel.

Az ajtót kinyitva újból kettős érzés fogja el az embert. A hézag egyenletes és kicsi, a nyitókar pedig szinte észrevétlenül van elrejtve a tokozásba, nagyon kellemes megoldás. Ami zseniális, az az ülések bőrhatású textúrája és a sárga díszvarrás (itt természetesen "csak" pontosan és jól kivitelezett tamponnyomás), ami a küszöb, az ajtó belseje és az ülések mögötti rész karbontextúrájával együtt valóságos vizuális orgiává teszik ezt a részt. Attól tartok a fényképek messze nem adják vissza hűen, mennyire jól sikerült az a nagyon sokszor, nagyon bántón elnagyolt részlet.

Ehhez képest a középkonzol és a kormány meglehetősen ingerszegényre sikeredett - mintha a textúrákra fordítható pénzt innen spórolták volna ki. A műszerfal óráit szerencsére nem hagyták el, viszont a pedálok a már az Audinál is nehezményezett módon primitívek.

Selymes bőrtextúra, karbon hűvösség sivár részletek egyszerre

Hátrébb haladva az oldalra kivezetett kipufogó jelzik, hogy ez a modell még csak a prototípust formázza meg - a sorozatgyártású autón már az ülések mögül eregeti minden bizonnyal minimális káros-anyag tartalmú füstpamacsait a tengely elé helyezett V8-as.  Mindenesetre a csövekbe tett fekete festékpöttyöket igényelte a reménytelenül műanyag hatású kipufogó már egész hihetőnek tűnik. A tanksapka leginkább egykori, méltán megutált Jawa Mustangomat juttatta eszembe - de ez már csak szubjektív észrevétel, mivel egyébként ez is kiválóan festett részlet. 

A (Carrera GT-re leginkább emlékeztető részletként felbukkanó) far már semmi kiemelkedőt nem mutat: a motorháztető ennél az autónál nem nyitható, cserébe a kormányozható kerekekért, a "918 Spyder" felirat jól pozicionált, a lámpák hihetőek, de borongósan sötétek.

A 2014-es év nem ígérkezik túl könnyűnek gyűjtői szempontból (sem): tavaly olyan gyártók szűntek meg, mint a Johnny Lightning, a Yat Ming , vagy a személy szerint leginkább fájdalmas veszteséget jelentő HPI, emellett az alapanyagárak és a kínai munkaerő drágulása miatt robbanásszerű és drasztikus áremelkedésre lehet számolni. 

Ennek ellenére a feltörekvő márkák, mint a Welly, vagy az RMZ bizakodásra adnak okot: tud még ésszerűen is fejlődni ez az ipar, a modellgyűjtők legnagyobb örömére.

Finom őszi Leók

Az Y-generáció gyermekkorának egyik jellegzetes szereplője a Leo jégkrém volt. Az oroszlános, pálcikás csoki-vanília finomságok ma már ugyanúgy a retro életérzéshez tartoznak, mint az akkoriban még virágkorukat élő lépcsős hátú, avagy háromdobozos karosszériák.

Az utóbbiak az ötvenes évek közepének szülöttei, amikor Pininfarina megalkotta a Florida II karosszériát a Lancia számára. Az I-es verzió felejtős dizájntúltengés, viszont a kettes változat meghatározta a következő évtizedek formatervezését. A karosszériát az akkoriban elterjedt pontonformát tovább sarkosítva három határozottan különálló dobozra osztotta: az első kis dobozban kapott helyet a motor, a középső dobozban volt az utastér és a hátsó, megintcsak kisebb dobozban a csomagok. Pofonegyszerű elv, sok-sok lehetőség a formatervezőknek.

Klasszikusok együtt: a Leo jégkrém és az első 3-box dizájn, a Florida II Pininfarinától

A stílus fénykora a hatvanas évek végére esik, amely a személyes kedvenc időszakom is az autók világában.

Ebből a korszakból a személyes kedvenceim a mai formavilágának alapjait lerakó BMW 1500 - 2002 sorozat, a lenyűgöző Alfa Giulia GT és természetesen a Nissan Skyline KPGC10 GT-R, amelynek japán beceneve, a Hakosuka is a formájára utal; a "hako" szó dobozt jelent, míg a "suka" a Skyline nevének japános átirata - Sukairain - első két karakterére utal.

Ezt az időszakot is megcélozta az olasz Leo Models is, amely nem önálló néven gyártja 1/24-es autóit, hanem megrendelőknek bedolgozva. Így a mostani anyag is két különböző sorozatban piacra dobott autót mutat be.

Két márkanév, ugyanaz a gyártó. Balra a Whitebox BMW 1600 ti, jobbra a Special C Alfa Giulia GTA a Leo Modelstől

A Giulia az egyszerű bliszterbe csomagolt, újságmellékletként árult Special-C sorozatban jelent meg. Azt nem tudtam kideríteni, ez vajon a Centenary Collection, vagy a Quattroruote Collection kiadványai sorába tartozott - a Leo Models olaszos lazasággal kezeli adatbázisát is.

Tágra nyílt szemű olasz és sorjás német

Akárhogy is, a bliszterből kibontva, rögtön eleresztettem egy cazzót - ugyanis az egyébként kiváló minőségű talapzatához a korábban már szétszedett BMW kereszthornyos - vagyis csillagfejes - csavarjai helyett az Ixo háromágú csavarjai tartották a helyén a vörös autót. Úgyhogy ismét néhány hét türelmi idő következett, míg az autó a talapzatán nyugodott. Azután megérkezett a Modellcarworldtől az egy eurós csavarhúzó, amellyel némi méretigazítás után - a csavarhúzó természetesen nagyobb volt a kelleténél - végre szabadon engedhettem a vörös szépséget.

Szikrázó sziluettek - ugyanaz az alapforma nagyon különböző megvalósítással

Természetesen ezt meg kellett ünnepelni, így elvittem a Whitebox sorozatában vásárolt narancssárga BMW-ve egy közös fotózásra. A BMW egy fokkal igényesebb csomagolást, a márka ismert ezüst / fehér / fekete papírdobozát kapta meg. A könnyen leszerelhető csillagcsavaros felfogatás oldása után az autón a megjegyzett és megjegyzendő Leo Models név volt.

A két autó másfélszeres árkülönbsége ellenére - a Whitebox "javára" - jelentős minőségi különbség nincs köztük. A BMW "valódi" kilincseket és visszapillantót kapott, míg az Alfán a kilincseket csak festés jelképezi. A visszapillantók  az 1:1-es Giulián sem voltak alapfelszereltség, a Leo által megformált könnyített versenykivitelnél pedig csak haszontalan teher lettek volna. Akárcsak a lökhárítók, melyeket le is spóroltak az autóról.

Hátulról még drámaibb a különbség

Mindkét járgány nagyon részletesen kidolgozott méretarányához és árkategóriájához képest; még a hűtőmaszk rácsozatának száma és osztása is pontosan stimmel az autók orrán. Mindezek a lámpák krómkeretével egyértelműen a modellautók közé pozicionálják a Leo két 1/24-esét. Az összképen kicsit rontják az Alfa indexlámpájának kicsit csálé beillesztése és a BMW karosszériáján körbefutó, tamponnyomott díszcsík parány, pontszerű hibái, melyek alól kivillan a karosszéria narancssárgája. Hasonló hibát találni az Alfa ablakkeretein is.

A motortér viszonylag egyszerű, de működő részlet - a BMW motorháztetőjét előrebillentve el lehet hinni, hogy valódi szív morog alatta. A csomagtér már kevéssé sikerült, ott csak fényes fekete műanyagot találtam.

Bevallom, az Alfának nem tudtam kinyitni a motorterét; annyira szorosan illeszkedik, hogy semmilyen módon nem tudtam kibillenteni. A gyönyörű vörös festést nem akarom megsérteni, így további ötletig rejtve marad a quadrifoglio verde csodás erőműve. A csomagteret viszont ragyogóan megoldották olasz barátaink: a pirosra festett, de határozottan fémhatású padlóba süllyesztett pótkerék igazi ínyencfalat, akár a belga csokireszelék a legfinomabb capuccino habján.

Puritán germán

Acéltrikóban izzadó olasz

A belsőtér mindkét autónál meglehetősen puritán; a műszerek mind a helyükön vannak, a formák stimmelnek, de aprólékos festésre, textúrákra senki ne számítson. A BMW padlóból kidudorodó pedáljai és nagyon műanyag székei eléggé hervasztóak, míg a jóval olcsóbb Alfa fakormánya, pedáljai és szövethatású ülése minőségibb érzetet adnak.

A belsőtér nem túlbonyolított

Furamód az olcsóbb Alfán kevesebb hibát találtam, mint az "elit" BMW-n. Mind a karosszéria, mind a belsőtér szebb összképet mutat, a meglehetősen elnagyolt belsőtér és csomagtér, valamint az öntési - pl. a hűtőmaszk sorjája - és festési hibák rontják az egyébként kellemes autó szubjektív megítélését. Számomra a vörös Alfa lett a két doboz közül a győztes.

Szóval mit hozott ki egy közepes, régi Minichamps 1/43 áráért két 1/24-es autóból a Leo Models? Szeretni és gyűjteni való verdákat, sok-sok kompromisszummal. Ilyen kompromisszum még a Welly Audinál már említett sínautó jelleg; sajnos a Leók sem kormányozhatók. Kiváló és részletes karosszériákat, jó minőségű festést, helyenként elnagyolt, esetenként a gagyiság határát súroló részletekkel. Hasonlóan a névrokon jégkrémekhez, nem tökéletesek, s a megformált autókkal együtt kissé anakronisztikusak - vagy nevezzük szebben: retrósak. Az 1/24-es kategóriát nem ők fogják megváltani - de jó eséllyel ők fogják megszerettetni a modellgyűjtőkkel a makettezők különös méretarányát, előkészítve a terepet a valódi nagy durranásokra. Amelyek közül egy példányt nemsokára a blog ablakában is bemutatunk.