Harapós oroszlán - Majorette Peugeot 205 GTI teszt

A Majorette újból a csúcsokat döntögeti nálam az utóbbi hónapokban, hiszen egyre több tervet generál az újdonságaival. Nincs olyan alkalom, hogy ne néznék rá egy-egy adott Majorette-displayre valamelyik boltban, hypermarketben, és nincs olyan nap, amikor nem nyitnám meg a Majorette autókkal foglalkozó francia fórumok valamelyikét. Képes vagyok akár az első oldaltól végiglapozni az aktuálisig és örömmel szemlélni ahogy mások rajonganak e cég régebbi termékeiért is. Egyik ilyen fórumolvasós időtöltésem után jött az ötlet, hogy megnézzem a saját régi kincseket. Így bukkant elő a Peugeot 205 GTI. Rajta nem látszik, hogy túlságosan is igénybe lett volna véve annak idején. Érdekes ellentmondás ez, mert amelyik a kedvenc, azt lehet folyamatosan magunkkal vinni és játszani vele mindenhol, vagy nagysága előtt gyerekként tisztelegve inkább jó helyen őrizgetni a lehető legjobb állapotban. Hasonló a kép a meg nem értett darabokkal is. Vagy megvetjük és elrejtjük valahová, hogy a szemünk elé ne kerüljön ha nem muszáj, vagy pont, hogy azt vetjük be minden rázós mutatványnál elsőként, netán homokozóharcossá képezzük. Emlékeim szerint a kicsi Peugeot a megbecsült, szeretett darab volt. 

Hibátlan állapot. Még a felnik krómja sem kopott meg.

A 205-ös egyike azon kevés autóknak, amely cseppet sem veszített vonzerejéből számomra. Hiszen akkor gyerekként is odavoltam érte és most felnőttként is őszinte kedvelője vagyok. Ha látok egy szebb példányt, elmosolyodom, ha egy legatyásodott darabot, szomorú leszek. 

A Majorette esetében joggal gondolhatja az ember, hogy francia gyártóként igazán megerőlteti magát és a francia autókat jóval nagyobb odafigyeléssel, szívvel készíti. Ami ennél a kis 205-ösnél elsőre megfog, az az arany színű logo a motorháztetőn. Alapvetően jól néz ki, de nem biztos, hogy ekkora méretben kellett volna elkészíteni. Lehet, hogy ez egyfajta oktató szándékú fogása volt a Majorette-nek a gyerekek felé: a szimbólum egy adott márkához való társítása. Hiszen nemcsak híd, focicsapat, sör szimbóluma lehet az oroszlán, hanem autóé is. 

Igényes, arany dekoráció. Ellennénk nélküle is, de
az sem baj, hogy a motorháztető nagyját elfoglalja.

A karosszéria fekete színe elegáns megjelenést kölcsönöz a Peugeot-nak. A műanyag díszcsík a karosszéria és alváz közötti extra toldalék, mely egyben az utastér is. Nem mindig jó ez a megoldás. Nyilván az igényesség a cél itt, csak azt nem tudom eldönteni, hogy menyire megy az élethűség rovására, hiszen láthatóan aránytalanabbnak tűnik az autó tőle. 

Csak egy hajszállal kellett volna vékonyabbra készíteni
az utastér "kilógó" részét. 

Az első lámpatestek átlátszó műanyagok, bár gond ezekkel is akad. Túl nagyok és még aránytalanok is. 

A 205-ösre jellemző boldog, a világra felettébb
nyitott, sugárzó tekintet mértékkel jön csak át a
Majorette verzióján. 

A hátsók pedig egyszerű bemarások a karosszérián. Érdekes módon azokról jobban felismerhető a 205-ös, mint az elsőkről. 

Egy kevés lámpafestéssel tökéletes lenne. 

A csomagtérajtó nyílik és ezt mi nagyon szeretjük. Főleg akkor, ha valami apróságot is megjelenít a csomagtérben a gyártó. Nos, itt nincs semmi. A FIAT Ritmoban például volt teniszütő, ez azonban totál üres. Még a tengely is látszik. 

Vonóhorog egy GTI-n...

A kerekek rugóznak, és itt tudom nagyon sajnálni, hogy annak idején a Majorette sem nagyon törekedett a kerekek választékának sokszínűségére, mert egy jobb felniszettnek köszönhetően a kicsi GTi még jobban mutatna. 

1/55-ös méretarány, akárcsak a mai SIKU autók nagyjánál.

Ez a Majorette annak ellenére a mai napig egyik kedvencem, hogy nagyon nehezen adja vissza a 205-ös stílusvonásait. Mintha a Majo túlságosan is akarta volna a nagyszerűt és ebbe görcsölt volna bele. 

Rokonlelkek.

A baj persze nem akkora, hogy érdemes lenne ebben a tesztben túl sok sort pazarolni rá. Ha nem is kiemelkedő darabja a régebbi Majorette autóknak, mégis egyértelműen a "felsőházba" tartozik mind a régi, mind a mai játékautó kínálatra vonatkozóan. A 205-ös Peugeot pedig továbbra is nagy kedvencem. A hothatchek egyik harapós, vagány királya. 

Vigyázat! Harapunk!

Az indián fapapucsa - Matchbox vs. Majorette Pontiac Fiero GT teszt

Talán ez az első olyan bejegyzésem, mely címadása során a legtöbb ötlet jutott eszembe. Ezeket természetesen nem sorolom fel most, bár egyet még a teszt előtt leírnék: "a jövő hírnökei". Hogy miért ismertettem ezt a kedves olvasóval? A teszt során kiderül.

Ma két olyan játékautóról lesz szó, melyek mindig is a kedvenceim közé tartoztak, ugyanakkor sosem emelkedtek ki ebből a díszes mezőnyből. Maga az eredeti autó sem nevezhető éppenséggel hatalmas tömegek kedvencének. El tudom képzelni, hogy Ferrari-replikaként nagyobb volt a vonzereje, mint "csupaszon", a Pontiac felirattal a fenekén. De valószínűleg pont ez a sikertelenség vésette be nevét és formáját autómániával megáldott elménkbe egy életre. A két gyártó a Matchbox és a Majorette. A konkrét típusváltozat pedig a Fiero GT. 

Mintha nem is egy típus lenne.

Azt is mondhatnám, hogy ez a GT ​verzió egy MR2 akar lenni, ​a sima pedig ​egy X1/9. Nem rossz darab. Nekem tetszik. Ez is és a sima is. 1:1-ben el tudnám babusgatni az idők végezetéig, de sajnos túl sok, nála fontosabb van előtte. Nos, igen, a gyártónak ebben az időszakban már szembe kellett néznie azzal, hogy az egykor büszkén, a fellegekben repülő tűzmadarak immár felszállni is alig bírnak és sajnos egy, dicső skalpvadászatra alkalmas ifjú titán sincs a fészekben. A Fiero próbált volna az lenni, de mindnyájan tudjuk, hogy ez nem sikerült. A Matchbox és a Majorette mégis látott benne annyi fantáziát, hogy legalább a GT verziót elkészítse (ha már a simára rácsapott a Mattel). 

​

Elnézve a két autót igazán sokat nem lehet róluk mondani. A Matchbox a 8dot kerekekkel még a legrusnyább autók látványát is javítja, a tamponnyomások pedig további pluszokat adnak. 

Sok a túl egyszerű részlet. Pedig a Fiero nem az unalmas tucatautók
kategóriájába tartozik.

Bár a lámpákat elől és hátul is csak festetlen marások jelzik és az utastér is inkább a felejthető kategóriába tartozik, az autó mégis jól sikerült az 1/56-os méretarányban. Ennél több nem kell. Hisz az igazi sem egy bonyolult valami. ​

​

A Majorette esetében még szomorúbb a helyzet. Az alvázon lévő felirat szerint a méretarány 1/55, vagyis nagyobb a Matchboxnál. Na de nem ennyivel. Ezzel együtt jóval aránytalanabb is annál. Miután túltesszük magunkat azon, hogy ez a példány felzabálna még egy SIKU autót is méreteiből adódóan, további gondot okoz a tárolása is a szabványosnak vélt falra akasztható Matchbox gyűjtődobozban a kerekek miatt. Emlékeim szerint nekem is megfeküdte a gyomromat ez az autó. Túl nagy volt a doboz rekeszének, túl nagy volt a kis kedvenc Matchboxok és egyéb "normális méretű" játékautók mellé. Talán azért is van ennyire jó állapotban, mert sokat nem játszottam vele. "Nem értettem". Ez most is igaz. Még mindig nem értem. Úthenger-kerekek, butácska dekor, rengeteg műanyag, borzasztó utastér. Persze mégis kötelező darab volt annak idején, de ez az autó valójában nem más, mint a Majorette tömegesen elkövetett és jóváhagyott hibáinak eredménye. Se nem szép, se nem jó. 

Itt még több a baj. A mai Hot Wheels fantázia autók között talán
lenne keresnivalója... Na jó. Ott azért ő lenne a király.

Kerékdonornak megfelelne, de ki az, akinek pont a Majo úthengerkerekei kellenek? Egyáltalán miért kellett egy ronda Fiero GT-t készíteni a hozzá képest szép Matchbox Fiero GT után? Lehetett volna miből válogatni. Ha már itt tartunk, akkor például egy Dallara X1/9-cel jobban járt volna a Majo. De ez nyilván egy szubjektív égbekiáltás a részemről. Sebaj. Legalább itt kiüvölthetem magamból. 

Elnézve ezt a két autót nem sok jó jut eszembe amikor megjelennek mellettük pár villanás erejéig a két gyártó adott korban elkészített további autóinak képei. 

Vicces, hogy a Majorette az egyszerű kidolgozottságot is
 minőségi szinten űzte. Nézzük csak meg mennyire pontos a fehér
díszcsík és mennyire jó az illesztés.

A Matchbox talán itt még saját kedve szerint próbálgatta, hogy mi van akkor, ha egy kevésbé népszerű autót ad ki minimális kidolgozottsággal, a Majorette pedig már nem is próbálgatott semmit. Ennyi jött ki nekik. Még a​z is közrejátszhatott, hogy egészen egyszerűen "muszájtütük" voltak ezek a Fierok mindkét cégnél. Kellett még pár kis vas az aktuális újdonságok sorába és kész. De mivel a puskapor nagyját már eldurrogtatták másokra, így nagyon nem is tudtak/ akartak brillírozni. 

A Majorette-nél nem tudom mit nyomtak, amikor összehozták a
Fiero GT-t. De erős cucc lehetett.

Ha a megjelenésük idején lettem volna annyi idős, mint most, nem tudom nem-e úgy siránkoztam volna rajtuk, mint a hozzájuk hasonlóan szintén félvállról vett mai Matchbox és Majorette autókon teszem. 

Arany felnik, egész jó tamponnyomások.
Így kell menteni a menthetetlent?

Mintha ez a két "fapapucs" már jóval korábban megénekelte volna a mostani időszakot, amikor is a rugózásnak nagyon kell örülni​ és örömódákat kell zengnünk, ha azokból az átkozott lámpatestekből legalább az egyik átlátszó műanyagból van. Ily módon a két Fiero a jövő hírnökének minősül és szépen, csendben előrevetíti azt a borzalmat, amelyet ma "minőségi(bb)" játékautó-gyártásnak kell nevezni. 

​Ezzel együtt nem tudok úgy tekinteni rájuk, mint a maiakra. Megvan az a fajta báj még ebben a kettőben is, amit a maiakban nem igazán találok. 

A Matchbox fenekében van egy kis kecsesség. Már-már szexi. 
A Majorette-nek viszont otromba, "konyhásnéni-valaga" van. 

Az igazi Fierot illetően pedig ha valaki megkérdezné tőlem, hogy a teszt és némi netes, felületes tanulmányozás elvégzése, valamint az újra felelevenedett gyerekkori emlékek után felnőtt fejjel milyennek találom, akkor a válaszom a következő lenne. Olyan, mint maga a Pontiac-történelem: szép kezdetek, majd bizonytalanság, aztán hirtelen vége. Számomra az egyik legkedvesebb amerikai autó. Tipikusan az a fajta, ami nem vonz ugyan nagy tömegeket maga köré. De aki felismeri az értékeit, az egy életen át a kedvencei közt fogja számon tartani. 

Nem ezt érdemelte a Fiero GT. Nem ezt érdemelte a Pontiac...

Kisautó fétis: Majorette és Siku autószállítók

Minden modellautósnak megvan a maga fétise, ami nem feltétlenül a gyűjtői stílusának fő csapásvonalával egyezik meg. Kis csapatunk, az Anonim Modellfüggők tagjainál  is jól felismerhetők ezek a fétisek; van, aki eredetileg a kombikra és a régi autókra vetődik rá, míg más a nyolcvanas évek olasz szögleteiért rajong, vagy éppen az amerikai izomautók, esetleg a japán hot hatchek vannak fókuszban. Emellett azonban legtöbbünknek megvannak a fétisei, melyekre kisautó istenségként tekint; egyikőjük a szolgálati járműveket gyűjti szenvedélyesen, más pedig éppen a ritka pre-production példányokra vadászik az ebayen. A lényeg, hogy a szerelem és a fétis ritkán fedi egymást.
Az én szívszerelmem a Skyline-sor, a Prince fura kupéjától a Szörnyetegig; ezek az autók a vágyódás minden tünetét előhozzák; kitágulnak az erek, a szív gyorsabban ver, endorfin szabadul fel a testben. És hogy mellettük mi a fétisem? Nos, az autószállító tehergépek és trélerek...
Ennek részben tudom is az okát; néhány éve az M7-es érdi emelkedőjénél adta meg magát a céges Opel Combo, amelyet öröm volt teli autópályán a belső sávból 140-ről 130-ról lassítva félregurítani a leállósávba. Miután a a szervizlámpa kitartó pislogásán kívül más életjel nem jött a kisbakancsből, keríteni kellett egy autómentőt, amely szerződésénél fogva természetesen a cég telephelyétől nem messze lévő garázsából indult - vagyis jó két óra vidám várakozásnak néztem elébe. Kb. két vödörnyi kávét ittam meg a közeli pihenőben, mire csörgött a telefon, s visszaballaghattam hűtlenül pislogó kisautómhoz. Képzelni lehet; a beguruló sárga vontatót valóban szabadító angyalként vártam, noha az őt vezető szimpatikus kopasz fiatalember kissé illúziórombolónak tűnik. De azóta felkerültek a listámra a mindenféle hordozójárművek, s ha időnként elém kerül egy-egy példány, gondolkodás nélkül csapok le rá.

Ahogyan tettem ezt jelen írásom alanyaival, melyek az autószállítók első blikkre hasonló, ám a valóságban eléggé eltérő változatait képviselik, s élesen elkülönülnek korban és stílusban is.

Siku Mercedes Abschleppwagen No. 2712
Régóta szemeztem már a platóján Wiesmann GT-t cipelő 1/55-ös sárga angyallal, mire rávettem magam, hogy megvásároljam a nem éppen olcsó kisautót. Persze a már-már 1/43-as Minichampsokat idéző vételár is rögtön érthetővé válik, ha megtudja az ember, hogy a márka bliszteres járgányaival szemben ez a portéka bizony még  Európában készül. A Siku nagyméretű (1/50 - 1/55 arányú) kamionjainak és munkagépeinek gyártását nem telepítette Kínába, hanem megtartotta saját gyárában, jónéhány munkahelyet megmentve ezzel.  Ezt a hozzáállást mindenféleképpen dicséretesnek tartom, még akkor is, ha egyébként nem is vagyok túl nagy rajongója a német cég termékeinek.

Az ADAC (vagyis Allgemeiner Deutscher Automobil Club, vagyis Általános Német Autóklub) Straßendienst / Utcai szolgálatos kötelékébe tartozó Mercedes Atego fenemód jól mutatott a dobozában, s még vonzóbbá tette számomra az általa cipelt kék sportkocsi. Bár a Siku Hummer utánzatával is elérhető volt, inkább ezt választottam - a Hulkzöld autókból kissé besokalltam az utóbbi időben...
A dobozból kivéve először összehúztam a szemöldököm; az Atego fekete műanyag orra első pillantásra rettentő gagyinak hat. Érthető, hogy csökkenteni kellett a költségeket, de egy lámpatampózás talán még belefért volna a keretbe, meine Herren! Plusz pont viszont a rendszámtáblát mintázó bepattintó pöcökért - klasszikus megoldás de sosem tudom megunni.

Az orra nem túl szép

A kocsi az aláakasztós, platóra húzós kialakítást követi - a csörlő itt valódi, a szíjat egy duplán fűzött fehér zsineg helyettesíti. A plató hátrabillenthető - ezen állapotában láthatóvá válnak a hidraulikus munkahengerek élethű másai, melyek itt is a mozgatást biztosítják - majd lecsúsztatható. Fantasztikus fícsör, többször is szélesen mosolyogva játszottam el a fel -és leemelést. Nem tudom, mit bírhat a szerkezet - masszívnak tűnik ugyan, de láthatóan hajlik, s egy kellően felhergelt kölyökcsapat valószínűleg hamar véget vetne a működésének. A kampót kifejezetten ehhez az autóhoz találták ki, az 1/57 körüli HW BMW 2002-es (ami arányában nagyjából megfelel a Wiesmannak) kereke alá már kínosan nehezen akasztható be.

Így engedi le terhét az ADAC Sárga Angyala

Látszik, hogy a Mercedes és a hordozott autó méretaránya nem passzol össze pontosan - de semmi sem lehet tökéletes. Az alváz szépen és élethűen van kialakítva, a teherautós lemezkerekek pedig egyszerűen szenzációsak! A visszapillantók az élethűség kedvéért ezüstszínű matricát kaptak, ami sokat javít a nagyon műanyagérzetű fekete részek hitelességén. Velük szemben a belsőtér visszafogottabban kidolgozott; a kormánykerék és az ülések szépek, de ennél több részlet nem megfigyelhető a szürke műanyagban.
A butának tűnő orrot leszámítva (sokadik ránézésre már nem olyan vészes a dolog) a Siku sárga angyala kiváló játék, példaértékűnek mondanám, ha nem tudnám, hogy ára miatt kishazánkban nem sok gyerek fog ilyet a szőnyegen tologatni. Részletes, kiváló megoldásokkal és egy-két szépséghibával, amiért valószínűleg a szűkös büdzsé okolható.



Majorette Transport Plateau
Bár ez a Tommitól vett 1/60-as csőrös szörnyeteg is Európában, pontosabban Franciaországban készült, mégis teljesen más világ, mint a Siku Ategója. Egyrészt, mert ő a nyolcvanas évek gyermeke, amikor az itteni gyártás még nem volt kuriózum. Másrészt pedig, ez az autó nem mentésre készült, hanem szállításra - ahogyan a neve is mondja: platós transzporter. Hogy mi lehettt az eredetije? Nos, bár az egyik ebayes eladó szerint, aki eredeti készletével (egy Unimog hókotróval) kínál egy ugyanilyent, Peterbilt tehergépről van szó, a neten nem találtam meg  az 1:1-es változatát. Talán valamelyik másik gyártó a sok közül (Mack, Kenworth, International, Freightliner, stb.) kínálatából előbukkanhat, de előttem rejtély maradt - valaki Kedves Olvasók közül sejti, mi lehet ez? Köszönöm, az infót, a teherautó eredetije egy 1978-1988 között gyártott Chevrolet Bruin / GMC Brigadier volt.
Az amcsi döghöz egy amcsi vas kellett, így az eredeti Unimog híján egy Hot Wheels Treasure Huntot pattintottam a platóra - igaz az autó keskeny nyomtávja miatt nem illeszkedett tökéletesen a pozícionáló pöckökhöz.

Így árulták eredetileg (Forrás)

Kicsit görbe kályhacsővel, kicsit kopott rámpával, de működik

Szóval itt van ez a fura monstrum - olyan, amilyennek lennie kell drabális, baltával faragott. Ami nem tetszett a Sikuban, itt elfogadható - a karosszéria színére festett lámpák jól láthatóak, még foncsorozást is kaptak. A TP Enterprises logójával ellátott ajtókhoz vezető jókora lépcsők a teherhordó váz fémjét kapták meg, míg az én példányomon kissé görbe kipufogócsövek a visszapillantókkal együtt ezüstszínűre festett műanyagból lettek kialakítva. A hord tért a Sikuéhoz hasonlóan csúszásgátló bordázatot kapott; csörlőnek itt nyoma nincs, az autónak maga erejéből kell felgurulni a pozicionáló pöckökig. A szürkeséget a függőlegesig felhajtható rámpa pirosa töri meg hátul.

Nincs túlbonyolítva

Az alváz műanyagból készült, elsődleges célja a Majorettesen hmm... egyszerű kerekek megtartása, de minimális díszítő funkciót is ellát; a menetiránynak baloldalt olajtartály, jobboldalt pedig szerszámos doboz kapott helyet.

A belsőtér nem sokkal rosszabb a Sikuénál - a korszakra jellemző piros szín és a tepsi - de legalább kormányforma - kormány mutatnak kevéssé tetszetős képet a német teherautóéhoz képest.

Egymás mellé téve a régi franciát és az új németet, nem látok egetverő különbséget a két autó közt. A Siku Mercedese egy pontosan, akkurátusan kivitelezett járgány, amit a hozzáadott apró plusz, a csörlős, lehajtható és csúsztatható rámpa tesz különlegessé. A Majorette vele szemben egy gall hányavetiséggel, de a maga darabos módján szeretetreméltón összerakott darab. Valahogy könnyebben elhiszem róla, hogy gyermekszemmel valódi munkaeszköz, s még inkább azt, hogy felnőttszemmel valódi játék mint a német verdáról.
De fétisek közt nem rangsorol az ember, úgyhogy a nekik kijáró tiszteletteljes gyermekmosollyal teszem vissza őket jól megérdemelt polcukra.