Minibaj(n)ok - Minichamps 1/64 Alfa Romeo 8C Spider teszt

Valószínűleg az 1/64-es méretarányú modellek töretlenül egyre feljebb ívelő sikerének egyik oka a gyermekből felnőtté cseperedő, játékautósból modellautóssá érő gyűjtő természetes fejlődése. Ki az, aki azzal kezdte a gyűjtést, hogy anyu és apu hozzávágott egy 1:18-ast 10-20 1/64-es méret körül táncoló Matchbox és más játékautó helyett? Ilyen nem volt soha és nem is lesz. Ha előfordult volna bárkivel, akkor nyilván talán már nem is emlékszik rá, hogy a pici játékautók helyett ő egy ilyennel kezdte. Jobb esetben megvan még neki elfogadható állapotban, bár jelen pillanatban is egy távoli világ ismeretlen, teljesen semleges darabjának tűnik számára. Rosszabb esetben pedig egy-két fénykép, vagy pár megmaradt, félig megrágott alkatrész emlékezteti rá. Örömmel gondolunk a régi idők játékaira, azokra a kisautókra, amelyek oly boldog perceket szereztek nekünk. Gondolunk egy jóízű mosollyal azokra az időkre még akkor is, amikor már pénzkeresőkként az 1/1-es autók is elérhetőek számunkra nem csupán a hátsó ülésen az ablakra tapadva, hanem a bal 1-ben azokat vezetve. 

Az 1/64-es méretarány mind közül a legalattomosabb. A magyarázat egyszerű. Méretben ezek a picikék testesítik meg gyerekkorunk játékautóit, kidolgozottságban viszont már a felnőttkori ideológiáink jelennek meg bennük. Minden egyes darab keveredik a nosztalgia-érzettel és azzal a fájdalmas felismeréssel, hogy a mi generációnk ennyire tökéletes kisautókról gyerekkorában még csak nem is álmodhatott. Pontosan ezért birtokolni akarunk pár darabot jóval nagyobb összegeket fizetve értük, mint egy aktuális játékautóért. Rájöttem arra, hogy teljesen felesleges ezen sajnálkozni, hiszen lehet, hogy gyerekként nem tudtuk volna ezeket a miniatűr csodákat sem úgy értékelni és a helyükön kezelni, mint mondjuk egy 1/18-ast. Eljutottunk viszont egy olyan pontra a gyűjtésünkben, hogy választhatunk játék és modell, olcsó és drága között. És elsősorban nem a pénz diktál, hanem az AUTÓ. Az autó mondja meg mikor mit vegyünk, vagy épp mire tegyünk félre. Ha igazán vágyunk rá, akkor előbb-utóbb meg is szerezzük. Kérdés, hogy a technológia fejlődése és a gyártók profithajhászása által kifeszített kötelet tudjuk-e úgy a nyakunk köré tekerni hosszabb ideig, hogy az ne fojtson meg? Lesz-e idővel az 1/64 olyan, mint mondjuk most egy prémium 1/18-as? Buta kérdés, hiszen egészen biztosan lesz. De vajon mi akkor is ezt a méretet fogjuk a számunkra legkedvesebbek közt emlegetni, amikor öt számjegyű összegbe kerülnek majd az ennyire kidolgozott darabjai? Ha nem vigyázunk, akkor az 1/64 még kegyetlenebb módon tud minket az anyagi romlásba taszítani, mint bármely más méretarány. Annyival járunk csupán jobban a nagyobb méreteknél, hogy ebből több darab elfér egységnyi helyen, könnyebb hazacsempészni és egy pillanat alatt betenni a vitrinbe, hogy majd később kivegyük onnan széles mosolyok közepette (mintha eleve csak a rég meglévő darabokat akarnánk csodálni és nem valami új szerzeményt vizslatni) elkerülve a "már megint egy ilyen gyöszt vettél?" -típusú családi perpatvart. Na persze nem azért írom le ezeket a mondatokat, mert oly nagy megmondónak tartom magam, hanem ezzel magamat is a józan ítélőképesség folyamatos gyakorlására intem, mert ismerve eddigi pár modellvásárlásomat és tapasztalva a technológia fejlődését a modellgyártásban (is) joggal vagyok befosva a személyes jövőbeni anyagi csődtől. 

A Minichamps is tökélyre fejlesztette a jelen korban az 1/64-et. A gond ott van, hogy a rajongás adta bizsergető érzés hiánya a tervezőasztaloknál nagyon is meglátszik a kész autókban. Nem sótlanok, nem unalmasak, hanem sterilek, ridegek. Mai példa erre az Alfa Romeo 8C Spider. Nem fér bele ugyan a kedvenc Alfáim TOP 10-es listájába, de ebben legalább tökéletesen tükröződik a régi Alfák szenvedélye. A hatvanas évek dizájnját remekül felfrissítették általa és egy cseppet sem vitték túlzásba. Nem véletlen, hogy sok gyártó dolgozta fel ezt a típust. Az viszont már-már hihetetlen, hogy mindenkinek kimagaslóan jól sikerült a saját 8C-je méretaránytól függetlenül. Régóta kellett már ebből a típusból egy darab a gyűjteményembe. Végül a Minichamps "szpiderre" esett a  választásom. Az ok egyszerű: olcsó volt. 

Exkluzív hatás.

A modell fényes kartonban, plexi vitrinben pózol. A vitrin tetején a "Paul's Model Art" és Minichamps felirat található pici matricán. 

Felülnézetből is modellnek tűnik. Eddig jó!

Magát a Minichamps feliratot annyiszor látjuk ezen a csomagoláson, hogy a negyedik észrevétel után el is kezdünk kételkedni a szimpla magamutogatás tényén. 

Ide még felfért volna párszor a nevük. 

A kigúvadó szemű júzer csak ront az összképen. Ha én modellgyártásba kezdenék, biztosan nem idiótákkal akarnám reklámozni az autóimat, de nem is írnám fel a csomagolás minden oldalára a nevemet. Eleve mit lehetne idiótákkal reklámozni? Melyik az a termék, ami csak akkor lesz sikeres, ha félnótás emberekkel hirdetik? Nem olyan ez, mintha a gyártó maga nézné le azt, aki egy ilyen méretű modellt vásárol? "Hülye vagy, de legalább a miénket veszed. S ez nekünk jó." 

"Mert hülye azért nem...de, de nagyon is!"

Kibontás után végre el lehet időzni a lényegen is. Az Alfát két apró csavar rögzíti a talapzathoz, melyen baloldalon az autó neve, alatta a szín gyári elnevezése látható. Jobb oldalon pedig a limitált kiadásra utaló felirat. 

Tetszik a színkód feltüntetése. Nagyon tud ez a Minichamps!

A fényezés túl vastag. Kár érte, de azt megszokhattuk, hogy ebben a méretarányban ez egy általános probléma és kevesebbszer fordul elő gyártótól függetlenül a megfelelő rétegvastagság. A fényezési hibák viszont már egyenesen az elfogadhatatlan kategóriába tartoznak. 

Ilyen a narancsbőrös kígyó.

A tamponnyomásokra esik ezután rögtön a tekintetem. Nem rosszak, de nem is annyira jók. Már e két vizsgálat után rájövök, hogy a Minichampsnek ez az Alfája nem a legjobbjai közül való. A hűtőmaszk tömött rácsa csak azért zavaró, mert a mintázat nem elég hangsúlyos, ezért egy összeolvadó masszaként hat még közeli szemrevételezés során is. 

Még közelebbről nézve pedig teljesen "szétesik" a
hűtőrács. Aránytalan, hatalmas barázdák.

A krómozások fénye nagyon jó. Látszik, hogy ez nem az a maistos, hot wheelses giccses krómozás, hanem a míves, patinás változat. Sajnálom, hogy a kipufogó végekre nem fektettek kellő hangsúlyt. Pedig ha az az egység jól sikerül, akkor nagyon sok más megbocsájtható lenne ennek a modellnek. 

A lámpatestek a díszgyűrűkkel igényesek. Nagyon nagy kár
a kipufogó végekért.

A kerekek ezüstje egyik pillanatban soknak tűnik, a másikban viszont pont jó. Az Alfa emblémás erőltetés a felnik közepében inkább nevetséges, mintsem dicsérendő. 

A felni még nem is annyira vészes. Na de a fényezés...

Az abroncsok ellenben már teljes mértékben kiverik nálam a biztosítékot. Merevebb gumianyag, semmi barázda a futófelületen. 

Amatőr, összecsapott munka. 

Az utasteret hagytam a végére, bízva abban, hogy itt egy kicsivel több dicséret jut a gyártónak és a végszó előtt még kellően fel tudom magasztalni. Az ülések nagyon szépek. Imádni lehet a formájukat, mintázatukat. 

Jól kidolgozott formák. Egyáltalán nem keltenek
műanyagos érzetet annak ellenére, hogy azok és még feketék is. 

A műszerfal a kifestett műszerekkel és az ezüst kerettel szintén kellemes hatást nyújt. Valójában ebben a méretben ez így nagyon rendben van egy átlagos kidolgozottságú autó esetében. 

A műszerfallal mutat valamit a Minichamps. Ez már
1:43-as szint.

De mivel ez egy Minichamps és Paul Model Art-ja, na meg Minichamps és Minichamps és Minichamps...ja, és Minichamps, ezért vártam volna még egy kifestett szőnyegkárpitot, vagy napellenzőket, netán belső visszapillantó tükröt is (!!!). Ezek elmaradtak, úgyhogy én sem nagyon erőltetem tovább ezt a tesztet, mert nincs értelme. 

A Minichampset csak dicsérni tudom amiért kipróbálta magát az 1:64-es méretben. Ért a modellgyártáshoz és jó összeállítású kínálattal egészen magasra tudna törni a konkurenciával szemben. Nagyon sajnálom viszont, hogy immár több évtizedes múltra visszatekintő, felettébb öntelt modellgyártóként egy olyan szent őrült tervezője sincs, mint például a Hot Wheelsnek a japán autók terén, s mint amilyen a Kyoshonak az olaszok esetében. Mert az egyedüli igazán nagy hibája ennek az autónak, hogy nem odaadó szeretettel, hanem kiszámított szakértelemmel készítették olyanok, akik egy része tán még soha nem vezetett autót. Erekciójuk pedig tízből tízszer nyilván a bérpapírjukra lehet egy autóval szemben. Ezen az Alfán spórolt Paul bácsi és bandája más autók miatt. Alapvetően ezzel nem lenne gond, hiszen a Kyosho sorait ismerve ott is jelen van a pár "muszáj-autó" és mellettük az igazi ászok. De a Kyosho nem hagy le és nem gagyizik el fontos - a kisautót MODELLKÉNT beazonosító -  alkatrészeket. A hiányosságok és hibák nem elnézhetőek, hanem fájóak. A jó megoldásokat pedig a rosszak mértéke miatt nem tudom oly könnyedén dalba foglalva hirdetni. Aki igazán klassz 1/64-es Minichampset szeretne magának, az válassza a Bentley-k bármelyikét, vagy azt a kis zöld 911-est, amire a doboz oldalán a ret... reklámarc rácsodálkozik. Ez az Alfa így egy erős közepes az 1/64-es modellek mezőnyében. Az autó minden porcikája mutat valami félbehagyott zseniálisat. De talán nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy ebből a szemszögből tökéletesen reprezentálja a Minichamps mindenkori modellgyártási filozófiáját. Minden remek megoldásra képes, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem akarja őszintén megjutalmazni azokkal a gyűjtőt. Sajnos egyre nagyobb a verseny a modell- és játékgyártók között a gyűjtők hülyének nézése kategóriájában. Ezzel a modellel a Minichamps pedig határozottan bejelentkezett a bajnoki címre.