Mindenre nyitott - AutoArt 1/18 FIAT 124 Spider teszt

A mai alkalommal az AutoArt egyik elfeledett kincse kerül nagyító alá. Joggal lehet ezzel a jelzővel illetni, hiszen ha már FIAT 124, akkor a négyajtós szedán jut a többség eszébe, ha pedig kétajtós FIAT 124, akkor az Abarth kivitelű rally-verzió ugrik be az embereknek. És ha már AutoArt, akkor korántsem a Millennium elnevezésű sor temérdek, remek ár/érték arányú gyöngyszeme jelenik meg lelki szemeink előtt. Ez azonban még egy Millennium kiadás és nem Abarth, hanem a szelíd cabrio kivitel. Az eredeti közel 20 évig volt gyártásban és nagy része az amerikai utakra készült. A maradék pedig szépen, lassan elkallódott Európában. Az AutoArt az amerikai exportos darabot dolgozta fel. Ezt legjobban a lökhárítók mutatják, hiszen az amerikai közlekedésbiztonsági sztenderdnek megfelelően a 124-es kecses, króm lököseit le kellett cserélni bumfordi műanyagokra. Nem ismerek még egy szabványt ezen kívül, amely ilyen szépen teszi tönkre az autók kinézetét. A 124-esénél persze vannak még meredekebb változtatások. Emlékezzünk csak pár Audira, Mercedesre, akár az X1/9-es FIAT-ra, vagy keressünk rá bármelyik USA-exportos 80-as évekbeli Alfára, ha szükségünk van instant salaktalanító kúra gyanánt krónikus epehányásra. A tesztalanyra térve tehát egy AutoArt produktumról van szó. Ez az 1/18-as még azokból az időkből származik, amikor az AutoArt egymás után adta ki a szebbnél szebb, igényesebbnél igényesebb 1/18-asokat, a Mercedes dílerdobozos változatait és néha-néha belekóstolt a filmes műfajba is egy-két remekművel. 

Íme a nagyszerű 124-es típuscsalád
"mindenre nyitott" szépsége. 

Az egykor még elfogadható árakkal dolgozó AutoArtnak úgy tűnik nagyon messzire gurult a gyógyszere. A sok évvel ezelőtt megjelent Mercedes 190 E típus mindenkori etalonnak számít a gyártó munkásságában. Annál a szintnél azóta sem tudtak többet nyújtani. Ellenben sikerült nekik is elővenniük a szavak fegyverét, s azt szorítva a gyűjtők tarkójának magyarázzák, hogy egy hatalmas csavarokkal összeszerelt légterelővel ellátott Porsche miért kerül másfélszer több pénzbe a megszokottnál, hogy egy átlagos kidolgozottságú, szintén hatalmas csavarokkal teleaggatott Lancia S4 miért 220 euro körül mozog és a legújabb, 1000 darabos limitált kiadású verziója miért lesz több várhatóan, mint 300 euro. A limitáció, az érthetetlen és értelmetlen technológiai vívmányok és persze a nyersanyagdrágulás a töltényei ezen fegyvereknek. A gyűjtő pedig hiába akar hinni a gyártónak, nagyon nem azt a színvonalat kapja most, 2015-ben tőle, mint 5, 8, vagy akár 10 évvel ezelőtt. Természetesen nem kellene megerőltetnem magam ahhoz, hogy felsoroljam a többi hasonló kvalitású gyártót is ebben a kontextusban. Ha a nyersanyag drágulása valós probléma is, a többi magyarázat nem más, mint az elaljasodás legszembetűnőbb bizonyítéka. Éppen ezért bármennyire sem tartom a mindenkori legjobb AutoArt modellek közt feltétlenül megemlíthetőnek a 124 Spidert, mai viszonylatban mégis inkább a 220 euro feletti sávban lenne a helye, ha új termékként most kerülne kiadásra. Na, de mi is az, amiért ez az 1/18-as FIAT mégis egy emlékezetes modell marad? 

Még a 80-as évek elején sem volt egy gyakori
látvány a 124 Spider.

Ha nem is a legszerencsésebb a fekete szín, akkor is akad némi látnivaló a karosszérián. A márkajelzések, emblémák szinte tökéletesek. Az első és hátsó lámpatestek majd' megszólalnak. 

Gyönyörű lámpatestek. Még ezen a kisebb fotón is
látszik, hogy Pininfarina mennyire extravagáns
dizájnnal áldotta meg a 124 Spidert.

Az apró barázdák a burákon mindig lenyűgöznek. Itt kapok is belőlük bőven. A helyzetjelzők körüli ezüst keret csak makró alatt tűnik egyszerűnek. 

Mindig nagy öröm, ha az autó oldalán helyet foglaló
lámpatestek nem egyszerű matricák, vagy felfestések.

A lökhárítóban lévő indexburák felfogatási pontjain ott vannak a picike kidudorodások, melyeket nagyító nélkül nézve már-már csavaroknak nézünk. Ha a lámpatestekkel kapcsolatban ez sem lenne elég, akkor lehet egy pillantást vetni a lökhárító mögé és rácsodálkozni arra, hogy az indexek "be vannak kötve". 

Bevezetékezve az indexek. Kell ennél több?

Amikor felfedeztem ezt a megoldást, még gondolkodtam is pár percig azon, hogy erre mi szükség volt vajon. De... Élethű modellt akarok? Igen! Akkor meg tessék, itt van: bevezetékezve a lámpák, a burákon csavarfejszerű pöttyök. És a sor csak folytatódik. A kerekekkel is elégedett lehetek. A felnik mesteri ezüstözése elhiteti, hogy fém az anyaguk, a kerékkupakon virító FIAT felirat pedig mindent visz. 

Még itt is van mit nézni.

Mellesleg ha az autó alá nézek, akkor a felfüggesztéseknél valódi rugókat láthatok. Az ezüst és fekete szín mellett továbbiakból is áldozott az AutoArt az itt kiemelendő alkatrészekre. 

Na igen. A Maisto is tud rugós felfüggesztést. Valójában
ezt a megoldást kötelezővé is kellene tenni minden 1/18-asnál.

A nyíló egységek közül a motorháztetővel muszáj kezdenem. A nyitó mechanika gyakorlatilag megegyezik a SunStar 124 Abarthjain találhatókkal, azonban itt lötyögés, idő előtti szétesésre utaló jelzés nem fedezhető fel a működtetés során. A motorháztető belső része matt fekete festékkel van lekenve. Ez is a minél élethűbb látványt segíti. 

Nem kell félni, nem fog leesni a motorháztető.

A hűtőrácsokról és magáról a motorról pedig nem is érdemes túl sokat magyaráznom. Legyen elég egy fotó. 

Kinek mi a kedvence az itt láthatókból?

Az ablaktörlő lapátok és körülöttük lévő érdekességek észrevételéhez már makró és nagyítás szükséges. 

Nem elég! Még közelebbi kép kell!

A lapátok bár műanyagból vannak, mégis fémes hatásuk van. A szellőzőrács pedig valóban rács. Hiába gondoltam, hogy legalább itt találok egy komolyabb hibát, a vékonyka drótháló jól a képembe röhög ehelyett. 

Óóó, igen! 

Az utastérhez érve újabb nagy levegőt kell venni. A fémküllős kormány, a műszerfal kezelőszervei, visszajelző műszerei mind-mind csodásak. 

Felülnézetből szemlélve azt sem tudja az
ember, hogy mire fókuszáljon.

Talán a váltózsák és váltógomb maradnak el a zseniális jelzőtől. Persze a felfestett fokozatkiosztás a kézifékkar előtt azért megint csak azt jelzi, hogy a gyártó mindent megpróbált megjeleníteni. 

A váltózsák egy fokkal jobb, mint a Minichamps X1/9-esénél.

A napellenzők fel- lehajthatók, de az sem zavarna, ha fixen állnának egy adott pozícióban. Amikor már nagyon elragadtatom magam, akkor újra és újra megnézem a klasszikus szellőzőket a műszerfal tetején és lepődök meg azon, hogy azok azért bizony nem lyukasak, és még a bemarás sem olyan lágy vonalú, mint lehetne. 

Kit érdekel a nem lyukas szellőző, amikor a kormány
egy remekmű?  

A kárpitozás minden modell kellemes részlete. Itt a kifeszített biztonsági övekkel együtt olyan ütős egyveleget alkot, amivel már végképp beírja magát ez a modell a jobb AutoArtok oldalára. 

Minden a helyén szépen, igényesen. 

A csomagtartó szintén kárpitozott, de itt már igazán nincs szükség semmi egyébre. Elég megnézni még egyszer a remek minőségű krómozást a kipufogó végén és a lökhárító tetején és máris úgy érzi az ember, hogy bizony ez egy nagyon jól összerakott kis modell. 

Itt már nem is igényeljük a további extrát. Bőven kaptunk
belőle a modell többi pontján.

Nem az a fajta, amit elég párszor megnézni és elég is lesz belőle. Szinte minden alkalommal egy másik szép részlete bűvöl el és tartja magán a figyelmemet hosszú perceken keresztül. Az AutoArt az élethűség legjobb lekövetésének prófétája volt egy időben, mely "nyomokban CMC-t tartalmazott", mint ahogy ennél a FIAT-nál például a míves kormánykerék utal egy még magasabb színvonalra. Mindehhez párosult az akkoriban ebben a kategóriában még teljesen átlagosnak nevezhető, esetleg nagyon picivel magasabb, de így is emészthető árképzés. 

 Volt idő, mikor még 1/18-asai gyűjtésére csábította az AutoArt
az embereket. Ma inkább tudtán kívül beszéli le róla és
irányítja át más méret, esetleg más kategória, vagy más gyártók felé...

Mára valahogy ezek az értékek eltompultak, némelyikük el is veszett. Az AutoArt sajnos egyre inkább CMC akar lenni. Azt talán észre sem veszi, hogy ezzel lassan megszűnik az identitása és valójában ő maga számolja fel szépen, lassan lelkes és hű gyűjtői körét. A CMC-től, BBR-től, MR Modelstől és társaiktól még mindig nagyon messze van kidolgozottság szempontjából, de sajnos már régi önmagától is vészesen távolodik. 

Az AutoArt-Kyosho-Minichamps trió nagysága egykor
abban rejlett, hogy elhitették a gyűjtővel: az övéknél nem
kell jobb, nem kell részletesebb, nem kell igényesebb.

Lehetne újra követendő példa, de inkább követel nagy erőlködések közepette minél nagyobb presztízst magának, miközben azt elfelejti, hogy a presztízst a gyűjtők elismerése által nyeri, nyerheti, s csak addig lehet a tulajdonában ez a "fényes serleg", amíg kiérdemli. Márpedig ameddig borzalmas áraival és a régebbieknél semmivel sem jobb, sőt, inkább rosszabb modelljeivel próbálkozik, addig nem más, mint a CMC Maistoja. Holott sokkal többet érne igazi, klasszikus AutoArtként temérdek gondosan kivitelezett részlettel és pár jó helyen elsütött, még magasabb szintre jellemző egységgel...megfizethető áron... 

Minibaj(n)ok - Minichamps 1/64 Alfa Romeo 8C Spider teszt

Valószínűleg az 1/64-es méretarányú modellek töretlenül egyre feljebb ívelő sikerének egyik oka a gyermekből felnőtté cseperedő, játékautósból modellautóssá érő gyűjtő természetes fejlődése. Ki az, aki azzal kezdte a gyűjtést, hogy anyu és apu hozzávágott egy 1:18-ast 10-20 1/64-es méret körül táncoló Matchbox és más játékautó helyett? Ilyen nem volt soha és nem is lesz. Ha előfordult volna bárkivel, akkor nyilván talán már nem is emlékszik rá, hogy a pici játékautók helyett ő egy ilyennel kezdte. Jobb esetben megvan még neki elfogadható állapotban, bár jelen pillanatban is egy távoli világ ismeretlen, teljesen semleges darabjának tűnik számára. Rosszabb esetben pedig egy-két fénykép, vagy pár megmaradt, félig megrágott alkatrész emlékezteti rá. Örömmel gondolunk a régi idők játékaira, azokra a kisautókra, amelyek oly boldog perceket szereztek nekünk. Gondolunk egy jóízű mosollyal azokra az időkre még akkor is, amikor már pénzkeresőkként az 1/1-es autók is elérhetőek számunkra nem csupán a hátsó ülésen az ablakra tapadva, hanem a bal 1-ben azokat vezetve. 

Az 1/64-es méretarány mind közül a legalattomosabb. A magyarázat egyszerű. Méretben ezek a picikék testesítik meg gyerekkorunk játékautóit, kidolgozottságban viszont már a felnőttkori ideológiáink jelennek meg bennük. Minden egyes darab keveredik a nosztalgia-érzettel és azzal a fájdalmas felismeréssel, hogy a mi generációnk ennyire tökéletes kisautókról gyerekkorában még csak nem is álmodhatott. Pontosan ezért birtokolni akarunk pár darabot jóval nagyobb összegeket fizetve értük, mint egy aktuális játékautóért. Rájöttem arra, hogy teljesen felesleges ezen sajnálkozni, hiszen lehet, hogy gyerekként nem tudtuk volna ezeket a miniatűr csodákat sem úgy értékelni és a helyükön kezelni, mint mondjuk egy 1/18-ast. Eljutottunk viszont egy olyan pontra a gyűjtésünkben, hogy választhatunk játék és modell, olcsó és drága között. És elsősorban nem a pénz diktál, hanem az AUTÓ. Az autó mondja meg mikor mit vegyünk, vagy épp mire tegyünk félre. Ha igazán vágyunk rá, akkor előbb-utóbb meg is szerezzük. Kérdés, hogy a technológia fejlődése és a gyártók profithajhászása által kifeszített kötelet tudjuk-e úgy a nyakunk köré tekerni hosszabb ideig, hogy az ne fojtson meg? Lesz-e idővel az 1/64 olyan, mint mondjuk most egy prémium 1/18-as? Buta kérdés, hiszen egészen biztosan lesz. De vajon mi akkor is ezt a méretet fogjuk a számunkra legkedvesebbek közt emlegetni, amikor öt számjegyű összegbe kerülnek majd az ennyire kidolgozott darabjai? Ha nem vigyázunk, akkor az 1/64 még kegyetlenebb módon tud minket az anyagi romlásba taszítani, mint bármely más méretarány. Annyival járunk csupán jobban a nagyobb méreteknél, hogy ebből több darab elfér egységnyi helyen, könnyebb hazacsempészni és egy pillanat alatt betenni a vitrinbe, hogy majd később kivegyük onnan széles mosolyok közepette (mintha eleve csak a rég meglévő darabokat akarnánk csodálni és nem valami új szerzeményt vizslatni) elkerülve a "már megint egy ilyen gyöszt vettél?" -típusú családi perpatvart. Na persze nem azért írom le ezeket a mondatokat, mert oly nagy megmondónak tartom magam, hanem ezzel magamat is a józan ítélőképesség folyamatos gyakorlására intem, mert ismerve eddigi pár modellvásárlásomat és tapasztalva a technológia fejlődését a modellgyártásban (is) joggal vagyok befosva a személyes jövőbeni anyagi csődtől. 

A Minichamps is tökélyre fejlesztette a jelen korban az 1/64-et. A gond ott van, hogy a rajongás adta bizsergető érzés hiánya a tervezőasztaloknál nagyon is meglátszik a kész autókban. Nem sótlanok, nem unalmasak, hanem sterilek, ridegek. Mai példa erre az Alfa Romeo 8C Spider. Nem fér bele ugyan a kedvenc Alfáim TOP 10-es listájába, de ebben legalább tökéletesen tükröződik a régi Alfák szenvedélye. A hatvanas évek dizájnját remekül felfrissítették általa és egy cseppet sem vitték túlzásba. Nem véletlen, hogy sok gyártó dolgozta fel ezt a típust. Az viszont már-már hihetetlen, hogy mindenkinek kimagaslóan jól sikerült a saját 8C-je méretaránytól függetlenül. Régóta kellett már ebből a típusból egy darab a gyűjteményembe. Végül a Minichamps "szpiderre" esett a  választásom. Az ok egyszerű: olcsó volt. 

Exkluzív hatás.

A modell fényes kartonban, plexi vitrinben pózol. A vitrin tetején a "Paul's Model Art" és Minichamps felirat található pici matricán. 

Felülnézetből is modellnek tűnik. Eddig jó!

Magát a Minichamps feliratot annyiszor látjuk ezen a csomagoláson, hogy a negyedik észrevétel után el is kezdünk kételkedni a szimpla magamutogatás tényén. 

Ide még felfért volna párszor a nevük. 

A kigúvadó szemű júzer csak ront az összképen. Ha én modellgyártásba kezdenék, biztosan nem idiótákkal akarnám reklámozni az autóimat, de nem is írnám fel a csomagolás minden oldalára a nevemet. Eleve mit lehetne idiótákkal reklámozni? Melyik az a termék, ami csak akkor lesz sikeres, ha félnótás emberekkel hirdetik? Nem olyan ez, mintha a gyártó maga nézné le azt, aki egy ilyen méretű modellt vásárol? "Hülye vagy, de legalább a miénket veszed. S ez nekünk jó." 

"Mert hülye azért nem...de, de nagyon is!"

Kibontás után végre el lehet időzni a lényegen is. Az Alfát két apró csavar rögzíti a talapzathoz, melyen baloldalon az autó neve, alatta a szín gyári elnevezése látható. Jobb oldalon pedig a limitált kiadásra utaló felirat. 

Tetszik a színkód feltüntetése. Nagyon tud ez a Minichamps!

A fényezés túl vastag. Kár érte, de azt megszokhattuk, hogy ebben a méretarányban ez egy általános probléma és kevesebbszer fordul elő gyártótól függetlenül a megfelelő rétegvastagság. A fényezési hibák viszont már egyenesen az elfogadhatatlan kategóriába tartoznak. 

Ilyen a narancsbőrös kígyó.

A tamponnyomásokra esik ezután rögtön a tekintetem. Nem rosszak, de nem is annyira jók. Már e két vizsgálat után rájövök, hogy a Minichampsnek ez az Alfája nem a legjobbjai közül való. A hűtőmaszk tömött rácsa csak azért zavaró, mert a mintázat nem elég hangsúlyos, ezért egy összeolvadó masszaként hat még közeli szemrevételezés során is. 

Még közelebbről nézve pedig teljesen "szétesik" a
hűtőrács. Aránytalan, hatalmas barázdák.

A krómozások fénye nagyon jó. Látszik, hogy ez nem az a maistos, hot wheelses giccses krómozás, hanem a míves, patinás változat. Sajnálom, hogy a kipufogó végekre nem fektettek kellő hangsúlyt. Pedig ha az az egység jól sikerül, akkor nagyon sok más megbocsájtható lenne ennek a modellnek. 

A lámpatestek a díszgyűrűkkel igényesek. Nagyon nagy kár
a kipufogó végekért.

A kerekek ezüstje egyik pillanatban soknak tűnik, a másikban viszont pont jó. Az Alfa emblémás erőltetés a felnik közepében inkább nevetséges, mintsem dicsérendő. 

A felni még nem is annyira vészes. Na de a fényezés...

Az abroncsok ellenben már teljes mértékben kiverik nálam a biztosítékot. Merevebb gumianyag, semmi barázda a futófelületen. 

Amatőr, összecsapott munka. 

Az utasteret hagytam a végére, bízva abban, hogy itt egy kicsivel több dicséret jut a gyártónak és a végszó előtt még kellően fel tudom magasztalni. Az ülések nagyon szépek. Imádni lehet a formájukat, mintázatukat. 

Jól kidolgozott formák. Egyáltalán nem keltenek
műanyagos érzetet annak ellenére, hogy azok és még feketék is. 

A műszerfal a kifestett műszerekkel és az ezüst kerettel szintén kellemes hatást nyújt. Valójában ebben a méretben ez így nagyon rendben van egy átlagos kidolgozottságú autó esetében. 

A műszerfallal mutat valamit a Minichamps. Ez már
1:43-as szint.

De mivel ez egy Minichamps és Paul Model Art-ja, na meg Minichamps és Minichamps és Minichamps...ja, és Minichamps, ezért vártam volna még egy kifestett szőnyegkárpitot, vagy napellenzőket, netán belső visszapillantó tükröt is (!!!). Ezek elmaradtak, úgyhogy én sem nagyon erőltetem tovább ezt a tesztet, mert nincs értelme. 

A Minichampset csak dicsérni tudom amiért kipróbálta magát az 1:64-es méretben. Ért a modellgyártáshoz és jó összeállítású kínálattal egészen magasra tudna törni a konkurenciával szemben. Nagyon sajnálom viszont, hogy immár több évtizedes múltra visszatekintő, felettébb öntelt modellgyártóként egy olyan szent őrült tervezője sincs, mint például a Hot Wheelsnek a japán autók terén, s mint amilyen a Kyoshonak az olaszok esetében. Mert az egyedüli igazán nagy hibája ennek az autónak, hogy nem odaadó szeretettel, hanem kiszámított szakértelemmel készítették olyanok, akik egy része tán még soha nem vezetett autót. Erekciójuk pedig tízből tízszer nyilván a bérpapírjukra lehet egy autóval szemben. Ezen az Alfán spórolt Paul bácsi és bandája más autók miatt. Alapvetően ezzel nem lenne gond, hiszen a Kyosho sorait ismerve ott is jelen van a pár "muszáj-autó" és mellettük az igazi ászok. De a Kyosho nem hagy le és nem gagyizik el fontos - a kisautót MODELLKÉNT beazonosító -  alkatrészeket. A hiányosságok és hibák nem elnézhetőek, hanem fájóak. A jó megoldásokat pedig a rosszak mértéke miatt nem tudom oly könnyedén dalba foglalva hirdetni. Aki igazán klassz 1/64-es Minichampset szeretne magának, az válassza a Bentley-k bármelyikét, vagy azt a kis zöld 911-est, amire a doboz oldalán a ret... reklámarc rácsodálkozik. Ez az Alfa így egy erős közepes az 1/64-es modellek mezőnyében. Az autó minden porcikája mutat valami félbehagyott zseniálisat. De talán nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy ebből a szemszögből tökéletesen reprezentálja a Minichamps mindenkori modellgyártási filozófiáját. Minden remek megoldásra képes, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem akarja őszintén megjutalmazni azokkal a gyűjtőt. Sajnos egyre nagyobb a verseny a modell- és játékgyártók között a gyűjtők hülyének nézése kategóriájában. Ezzel a modellel a Minichamps pedig határozottan bejelentkezett a bajnoki címre.