A bestia elszabadul

Életem első 1/18-as műgyanta modellje vagy. Annyian írtak, oly sokat a gyártód termékeiről, hogy azt ismételni fölösleges lenne. Nem is azért adtam le rád előrendelést tavaly december elején, és vártam türelmesen kifizetésed után a megérkeztedre, mert birtokolni akartam volna egy Otto Modellt.
Azért választottalak, mert csak a franciák (irányította szorgos kínai kezek) készítik az R33-as Skyline utolsó csúcsverzióját, a Nismo 400R-t. Egészen pontosan 2000 darabot, ami bődületes mennyiség az eredetiben gyártott 44 példányhoz képest.

Sokat nem ígér a csomagolás

Sss, nyugalom, nyugalom!

Most pedig itt vagy, kibontva porladó hungarocell börtönödből, odasimulsz az irodai fénymásoló tetejére, mint egy ijedt félvad-macska, amely még nem tudja, ugorjon és karmoljon-e, vagy dorombolva simuljon az ember tenyerébe.
Masszív dög vagy, meglepően nehéz, mintha még ezzel is a megjelenésedet akarnád súlyozni. A sárga fényezést rajtad kívül talán csak a BMW E36 M3-asán nem találom bazárinak. Nem az introvertáltak autója vagy, dehát a Skyline sem az.
Szerencsére téged elkerültek az Otto autókra oly jellemző minőségi nyűgök, beesett szélvédők és lejáró alkatrészek. Úgy tűnik, a 1218-as számú 400R-t hasonló odafigyeléssel szerelték össze, mint eredetidet a Nismo Omori üzemében.

Szépséges szörnyeteg

Egyetlen szépséghibát találtam rajtad, amit nehéz költségcsökkentéssel magyarázni, mint inkább valamilyen buta kihagyással; kerekeid hófehér küllői alatt lélektelen ezüst platnik rejtőznek az eredeti hűtött, bordázott féktárcsái helyett.

A tökéletesség érintője

Azonban, miképp a szerelmes férfi a szeretett nő arcán a pörsenéseket is bájos gödröcskéknek látja, engem sem tántoríthat el ez a hiányosságod, mégha bosszant is.
(U.I.: Miután ezeket a szavakat leírtam, csak hogy ne bízzam el magam, az autó rendszámtáblája egyszerűen leesett, megerősítve az Ottóval kapcsolatos negatív sztereotípiákat...)

Vadállati szépség vagy, de mint kiderült, törékeny is egyúttal. Mint egy szobor, melyet kordon mögül szabad csak nézegetni, mindkettőnk védelmében.
Nem hinném, hogy választanék még Ottót - mégha az Alpine modelljeiktől megremegek is - de annak örülök, hogy ezt a bestiát elszabadították a franciák!

Az első - Tomica Limited Vintage Neo 1/64 Nissan Pathfinder/Terrano teszt

Tomica terén jelenleg a legrosszabbak a mutatóim: túl sok "like", túl kevés "have". Ugyanakkor az is igaz, hogy e gyártó a legkiegyensúlyozottabb az egy autóra jutó nyálcseppek száma tekintetében nálam. Ami van, az tocsog is rendesen. Ez a pici Nissan volt az első Tomica Limited Vintage Neo autóm. Joggal tehető fel a kérdés, hogy akkor ezen a blogon miért nem vele kezdtem Tomica LVN autóim bemutatását? 

Az első.

A válasz a vártnál egyszerűbb: a Nissan érkezése idején kihagyhatatlan modell volt, azonban akkor már piszkozataim között tornyosultak a félkész bejegyzések, melyek nagy részének adott főszereplői jóval erősebb impulzusokkal bombázták elmémet. A Toyota Carina viszont már az első pillanatban átvette a hatalmat akaratom felett, s nem hagyott addig békén, amíg meg nem írtam róla a tesztet. Az én hibám vajon, vagy jogos a két autó közötti különbségek általi eltérő viselkedésem? 

A kibontás meghitt másodpercei.

Ha a bliszter egy ilyen gyöngyszemet óv, nagy csalódás
nem érhet.

Most úgy érzem magam e kis citromos bevezető után, mint az életunt filmkritikus, aki sok jó és rossz filmmel a háta mögött megnéz egy hibátlant, és mivel túl sok kritikát nem tud a filmről gondolni, mondani, írni (mert a tökéletesről mit lehet egyáltalán bővebben?), így marad a filmvégi stáblista megjelenítési módjának földbe tiprása, mert túl kicsik a karakterek, mert túl gyorsan fut a szöveg, és mert túl sivár a háttér. Na igen. Tökéletes ugyebár nem létezik. Ez a Tomica Nissan sem az, mégis képes elhitetni az emberrel, hogy ennél a szintnél már nincs feljebb. 

Imádom azokat a gyári kiszélesítéseket a Terranon.

Hogy sorrendben haladjak az élményáradattal, először engem a színe fogott meg (egyre jobban szeretem a piros, vagyis meggypiros, cseresznyepiros színeket az autókon...), másodszor a szememet kiégetni akaró króm felnik, harmadszor a szélvédők, ablakkeretek, negyedszer az utastér. 

Nehéz bármire is fókuszálni, mert nincs olyan részlete
a modellnek, amely ne vonzaná a tekintetet.

A lámpák, jelzések, felfestések alaposabb vizsgálatát direkt a fotózásra hagytam, így csupán enyhe csodálkozásra hajlított, tátott szájjal nyugtáztam, hogy ennek az autónak lámpái is vannak, méghozzá néhol tökéletesnek látszók. Ötödik és egyben legnagyobb megdöbbenésem már itthon történt, amikor perverz módon a visszapillantó tükrökön akadt meg a szemem. Soha nem fordult elő velem ilyen csúfság, hogy egy autó ezen részeitől olvadok el. Ez most vajon a minimalista "drágám, nem kell főznöd vacsorát, nekem az is elég, ha küldesz e-mailben fotót valami finom kajáról"-szemlélet, vagyis a modellt már akkor is szeretjük, ha találunk egy jelentéktelen, de nagyszerűen kivitelezett egységet benne/rajta, vagy az a csekély kis apróság mindent elárul a valódi képességekről és általa még teljesebb lesz az élmény? 

Arányos, precíz, pontos. És még csak a visszapillantóról
van szó.

Voltam én már kipufogómániás, vonószemfétisiszta is, és a mai napig sem gyógyultam ki legfrissebb betegségemből, az ablaktörlő-kórból. Szinte törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb rákattanok egyéb olyan részletekre is, amelyek magát az autót nem igazán határozzák meg. Minden apró szépet és jót értékelni kell, és örülni neki minden esetben. 

A tükrök is határozottan bizonyítják a Tomica képességeit.
Az ablakkeret nem különben.

Na, de haladjunk szépen, sorban. Az első lámpáknál egy igazi Terrano-tekintet jólesett volna. Nehéz elvonatkoztatnom ettől az egységtől. Ha a modell legsúlyosabb hibáját kell meghatároznom, akkor bizony ez az. 

Mit ér az igényesség mindenütt, ha a "tekintet", az autó
karakterét erősen meghatározó jellemző hibádzik?

Ezt az elszántságot nagyon hiányolom a
Tomica Nissanjának pofijából (forrás).

A hátsó lámpák valamelyest már el is feledtetik az elsők gyengeségeit. Virít a borostyán, pompázik a piros. 

Még a lámpakeret is ki lett festve. Inkább elől kellett
volna ennyire brillírozni. 

Na és akkor a feliratokat is meg kell említeni. Elől nem igazán jött össze, bár én kétszer is ki tudtam olvasni a hűtőrácsból a Nissant, hátul és a tető peremén viszont első osztályú munkák vannak. 

Ha furának is tűnik közelről, nem kis technikai bravúr kellett
ahhoz, hogy megfolyásmentesen felkerüljön a felirat.

Csak a porszemcsék zavarnak bele a képbe.

Csodás minőségű felirat és remek
ablakkeretek az autó ezen pontján is.

A bal hátsó felirat az autón először megtévesztett. Mintha elcsúszott, hiányos, hibás lenne, csak akkor állt össze a kép, amikor nagyító alatt néztem meg és rájöttem, hogy nincs is itt semmi probléma. 

Minden ami nagyító nélkül hibásnak látszik, alatta
mérhetetlen precizitásban pompázik. Ugyanakkor bizonyos
egységekre ez fordítva is igaz.

Sajnos a szélvédőről nem sikerültek igazán jó fotók, mert néhol túl karcosnak tűnik. Nos, ez nem így van. Szabad szemmel nézve a karcok nem is látszanak, valamint gyakorlatilag torzítás mentesek szinte minden oldalon. 

Minden látszik, ami belül van. 

Némi túlzással azt is mondhatom, hogy ennél kevesebbet egy 1/43-as ablakai sem torzítanak. A kerekek esetében én őszintén nem tudom eldönteni, hogy a csillogó króm felni jó-e, vagy sem. 

Egyik pillanatban sok...

...a másikban pont elég a króm fénye.

Hiába akarnék gyorsan keresni valamiféle "más színben, árnyalatban jobb lenne" című indokot, nem vagyok biztos abban, hogy valóban így igaz és ez a virító króm nem áll jól az autónak. 

Döntésképtelen vagyok itt a krómozást illetően.

Az utastér már egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen dicséretet érdemel. Egyszerűen zseniális az anyagminőség és a megmunkálás is. Minden apró bemarás, forma letisztult, jól látható, az ember teljes mértékben bele tudja élni magát annak ellenére, hogy a "bordóból matt pirossá fakult F Astra-szín" mellett csupán a fekete van jelen a kormánykerék mögötti műszeregységben. A műszerfal, kormánykerék és a kormányrúd is lenyűgözött. 

Nem vitás, 1/64-ben a legtöbbet kaptuk meg ezzel a
Tomicával a Terranoból.

Valahol itt is olyan hangulat ébred bennem, mint a tükrök esetében. Amit még megemlítenék a teszt végéhez közeledve, az a karosszérián található apróságokkal kapcsolatos. A pici zsanérok a hátsó ajtón, az apró pöckök a hátsó lökhárítón és a többi hasonló alkatrész is mind-mind a modell dicséretére válnak. 

Egy modellgyártó nagysága tán abban rejlik, hogy az ilyen
elhanyagolható apróságok hibátlan jelenléte is szerez
akkora örömet, mint a jóval fontosabb egységeké.

Összességében elmondhatom, hogy remek kis modell érkezett hozzám annak idején. Messze felülmúlta akkori elképzeléseimet az LVN verziókról. Olyan pluszokat szolgáltat a jelentékteleneknek nevezhető precíz alkatrészeivel, amelyeket addig más 1/64-esen vagy nem fedeztem fel, vagy egyszerűen nem tudtam annyira értékelni, mert kidolgozottságban elmaradtak tőle. 

A Tomica "csapása találó".

A hibák azonban mégis az autó legjelentősebb pontjain jelentek meg. Ezzel valamelyest elrontották az élményt és a Pathfinder/Terrano elszántságtól rideggé vált, ösvénygyártó tekintete sem jött át kellő mértékben. 

Az LVN sorra jellemző, hogy a hibák ellenére is jóval 
magasabb színvonalon állnak autói, mint a konkurensek darabjai.

A Toyota Carinával összevetve látszik, hogy a Tomica nem ül a babérjain és ha nem is hatalmas léptekkel fejlődik, mégis látványos eredményt ér el egyes technológiáinak finomhangolásával és minden aktuális újdonságához hozzátesz valamit ezekből a javakból.

Nehéz ügy a Tomicát úgy gyűjteni, hogy elképzeléseinkhez
folyamatosan ragaszkodjunk. Az ember egy idő után
még többet akar márkától, típustól függetlenül.

Ez a Nissan kötelező darab volt, de a Toyota "kedveskéje" például jobbnak, többnek, megindítóbbnak bizonyult számomra. 

A préri fogságában 2. - Rietze 1/87 Nissan Prairie teszt

Nem gondoltam volna, hogy a Tomica 1/43-as Nissanja olyasféle motivációt ad, aminek köszönhetően még jobban szétnézek a valaha legyártott darabok között és folytatom ennek a típusnak a gyűjtését. Általa az a jellemző törekvés új színezetet is kapott, mely szerint egy kedvenc autóból idővel mindenki a lehető legjobban kidolgozott modellt, játékot akarja megszerezni. Elvégre akárhogy is nézem, a Tomica szépsége az 1/43-as méretarányban jelenleg a legjobb modell, amellett, hogy a játékok között is verhetetlen. Nehéz lenne bárkinek is túlszárnyalnia ezt a színvonalat, bármilyen irányból is közelíti meg az autót. Feltehetően kellene 1/43-ban egy Ebbro, esetleg Kyosho, Minichamps kivitel, vagy a Hi-Story kimagasló produkciója. Játékautók terén valószínűleg nem is túlzok azzal, ha azt mondom, ennél jobbat nem lehet összehozni és senki nem is fog vállalkozni rá. Így mivel a Praire-varázs tovább kering egyre sűrűbb köd formájában a látómezőmben, de a kínálat leginkább a Tomicánál egyszerűbb kivitelekből áll, nem tehetek mást, mint szépen, lassan összeállítani egy hiánytalan Prairie-sort, bármilyen kidolgozottságú autókról is legyen szó. 

Már ketten vannak.

Nyilvánvaló tény, hogy a második részek filmek esetében többnyire rosszabbak az elsőknél. Éppen ezért már azzal a nyugodt tudattal ragadtam billentyűzetet, hogy minden érzés, amit átadtam az olvasóknak az első rész folyamán újra elsütve hiteltelenné, unalmassá válna. Persze abban is van valami, hogy a Rietze aprósága nem ad oly sok okot arra, hogy önfeledt örömtáncot járjak, de a maga módján mégis mutat valamennyit az igazi Prairie értékeiből és maga a gyártó is szépen prezentálja tehetségét ezen a furcsa színű terepasztal tölteléken. 

A szín ellenére sem lehetett elállni a vételtől.

Sajnos inkább nevezhető diorámák kitöltő anyagának, mint önálló modellnek, de ettől függetlenül néhány kellemes részlet felett érdemes elidőzni. 

Egyszerű kidolgozottság, mégsem nevezhető
reménytelen esetnek.

A karosszéria színére nem lehet mit mondani. Annyira hihetetlen, hogy nem is szabad átfesteni. A bemarások kellően mélyek, valamint az arányok is egész jók. 

Hálásak lehetünk a Rietzének, amiért az 1/87-ben
tevékenykedő német gyártók között elsőként kezdte
nagyobb számban feldolgozni a japán autókat. 

Bár a kerekek ballonossága sok, a felnik kicsik és az autó orrának magasságánál valamint az első kerékjárati ívnél érezhető némi túlzás.

Túl bumfordi a nózi.

Az első lámpatestek mestermunkák. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy manapság sem készülnek sokkal jobbak átlagban ebben a méretben. Persze az illesztéseket, hézagokat itt még szó szerint és átvitt értelemben is lazábban kezelték.

Kicsit megszeppent, de ilyen színű ruhában ki nem lenne az?

A hátsó lámpatestek már a karosszériából kiálló egységek. Nem rendelkeznek attól eltérő színnel. Túl darabosaknak is tűnnek. 

A feneke egy kis pingálásért kiált. 

Az utastér még többnek is nevezhető az elegendőnél, hiszen újra és újra eszembe kell juttatnom, hogy ez a picike több évtizeddel ezelőtt látta meg a napvilágot. 

Azért rá lehet csodálkozni arra, hogy bármennyire is
egyszerű az utastér, a formák szépen utánozzák az
eredeti egységeket.

Bizony, évtizedekről van szó, ugyanis ez a Prairie még a németek "nyugati vadja". 

"W. Germany"! Aki nem hinné el, az vegye
szemügyre a ma is újaknak tűnő rozsdamentes tengelyeket.

Érdemes még a szélvédőről megemlékezni, ugyanis számomra meglepő volt, hogy torzítás, mint olyan, szinte nem is létezik ebben az esetben. Kristálytisztán be lehet látni az utastérbe minden oldalról. 

A Rietze még csupán pár éve létező (1983-ban alapították)
családi vállalkozásként is tudott olyat alkotni, amire 30
év távlatából is elismerően tekinthetünk.

Összességében az öröm megvan, hiszen immár ebben a méretben is birtokolhatom egyik régi kedvencemet. Ha ebből a Rietze-kiadásból lenne még legalább egy darabom, talán neki is állnék az egyiket feljavítani. Szebb színnel, kidekorált utastérrel és jobb kerekekkel nem is akármilyen kis 1/87-es cukorfalat válhatna belőle. Így azonban még várnom kell ezzel a folyamattal egy kicsit. 

Szálkás tégla - CM's 1/64 Nissan 240 RS

Erről az autóról nem lehet egyszerűen írni. Itt kalapáccsal kell ütni a betűket minden mondatnál, s közben az asztalt rugdosni mindkét lábunkkal. Ennyire brutális acéltéglát még az olaszok sem készítettek soha, pedig ők igazán jól érezték magukat a derékszöges nyolcvanas években. A 240 RS-re nézve úgy érzem, mintha az etalon maga a FIAT 131 Abarth lett volna, de a japánoknak az a kevés ív sem kellett, amivel Bertone megáldotta a FIAT legsikeresebb rallyikonját. Ők mindenből kockát, téglát, trapézt faragtak. "Jó a dupla lámpa elől, de akkor inkább tégla formában. A lágy ívű kiszélesítések tökéletessé varázsolják a 131-est, de mi ezt kizárólag vonalzóval akarjuk megcsinálni." Az eredmény egy veszett, dinamikus sokszög lett, melyben a japánokra jellemző közvetlenség, báj csak nyomokban fedezhető fel. Ez persze egyáltalán nem baj. Nagyon szeretem, ha a dizájnerek úgy őrülnek meg a tervezőasztal mellett, hogy az eredmény egy négy keréken guruló ihletett elmezavar lesz. 

1983-ban, Montecarloban a parc fermében... (forrás)

Elnézve a 240 RS versenymúltját egy második és két harmadik helyen kívül nem jutott többre. 1983-tól 1985 végéig szerepelt a B csoportos rally világbajnokságon. 

... majd a bevetésen. Csak a 14. hely jött össze a
Salonen - Harjanne párosnak (forrás).

Utódja, a 200 SX már komolyabb sikereket ért el. De ezek csupán rideg tények. Kit érdekel, hogy milyen eredményei voltak és hány versenyt tudott befejezni műszaki hibák nélkül? Ha csupán a sikeresség alapján választ az ember magának idolokat, akkor nagyon sok fontos élménytől eleshet, mert a győzelem nem minden. Lesz még szó a CM's autók terén kevésbé sikeres, de garantáltan a 240 RS-hez hasonlóan izgalmas gépszörnyekről. Most azonban következzék az a japán szépség, amely 1/18-ban való elkészítését nagy valószínűséggel nem csupán én várom a modellgyártóktól, és amely eredetijét 1/1-ben viszontlátni valamely autós találkozón, hazai historic rally rendezvényen sajnos nem sok esély van. 

Micsoda vonalak! És valóban vonalak! Itt olyanról, hogy
kerékjárati ív, nem beszélhetünk. Gyönyörűséges!

A CM's-nél szerethették ezt az autót, mert az adott rallys sorozatukon belül a "Secret Car" is egy 240 RS volt. Ehhez képest annál a rengeteg igényes részletnél, precíz dekorációnál sokkal többre nem számíthatunk, mint amiket megszokhattunk az eddigi autókon. A kerekek itt inkább az átlagos CM's-szintet ütik meg. Az ezüst színű felniknek jót tett volna, ha a bemart formák mélyebbek, határozottabbak. 

A visszapillantó előtti lyukacskának is van szerepe.
A Safari rally verzió kapott extra szúrófényeket.

A lámpatestek közül csak az apróbbak felfestések, a többi átlátszó műanyag. A Nissan elejénél nagy kár, hogy a kockalámpák túl nagyok és még csak felfestve sincs semmiféle keret körülöttük, ami javíthatna az arányokon. A látható rögzítési pont pedig teljesen más ábrázatot kölcsönöz neki, mint amilyen az igazié.

Itt lehetett volna jobban is csinálni egyet, s mást. A
borostyán indexek valamit ellensúlyoznak azért. 

A tamponnyomás itt is megállja a helyét. Igazából valahol nehéz is úgy lelkesedni az itt fellelhető profi megoldásokért, miután az ember már túl van pár Lancia, Toyota és Suzuki megcsodálásán. 

Tamponnyomások terén ez a CM's sem gyengélkedik.
Bár, másban sem számottevően.

A sárfogó gumik jelenléte azonban mégis ad valami pluszt. Olyasfélét, ami által ez a Nissan is egy külön értékké válik a többi CM's autó között. 

Bár műanyagok a sárfogók, mégis még vagányabbá
teszik az autó megjelenését. Na, nem mintha erre
oly nagy szüksége lenne.

A szépen berendezett utastér is vonzza az autó forgatását abból a célból, hogy minél több izgalmas apróságot felfedezzünk. Az antennát szokásomhoz híven itt sem tettem fel a Nissanra. 

Az ablakkeretek is pontosan lettek lefestve. 

Ez az autó minden szögből nézve bámulatos. A gyengén kivitelezett kipufogó sem tudja annyira megzavarni az összképet, hogy az ember ne kezdjen ezután videókat nézegetni az eredetiről teljes képernyős üzemmódban, jól feltekert hangerővel.

A szélesítések elképesztőek. Nem lehet
nem vágyni a végigsimításukra. 

Természetesen érthető, ha az ember megelégszik a CM's kiadásával. Bőven ér annyit, hogy a hiányérzet csupán az 1/1-es felé maradjon meg, de a többi méretben alábbhagyjon. Mégis mindenkinek megvannak azok a dédelgetett, kedvenc autói, amelyekből soha sem elég. Úgy tűnik, hogy számomra a 240RS is ilyesféle. 

A tökéletes játékautó - Tomica Nissan Skyline GTS-X teszt

Igen, megtaláltam! Itt van! A tökéletes, kompromisszummentes játékautó. 

Tűzpiros, szögletes japán kupé a Tomicától. 

Minden részlete nagy marékkal ad a minőségből, precizitásból. Vele bármelyik játszótéren mi vagyunk a királyok és otthon altatódal helyett őt nézve szenderülünk álomba, ahogy kaján vigyorral a pofikáján feszít a társai között és néz ránk, várva a holnapi közös kalandot. 

Az érdeklődő "régiek" között.

Sajnos azonban van néhány probléma. A kicsike bár játék, az ára mégis magasan a Matchbox-Hot Wheels-Majorette felett van. De még a SIKU árképzését is felülről szemléli. Továbbá annyira szép kis darab, hogy kár volna homokozóban akár csak egy-két percre is belenyomni tappancsait a kézzel kikapart és felépített útra. 

Vörösök egymással szemben. A Matchbox Merci kupéja
megkímélt darab, bár azért akad némi kopás rajta.

Az érinthetetlen, tökéletes játékautók egyik példája ez a Tomica Nissan Skyline. Ráadásul egyértelműsíti is számunkra, hogy ő nem akar a modelles ligában játszani, ahogyan a Tomica Limited sorok autói. Nem. Ő határozottan állítja magáról, hogy ha gyűjtői darab is, akkor sincs szüksége végtelenül precíz kerekekre, kifestett utastérre. 

Már csak a vonalvezetése miatt is nagy-nagy kedvencem.

Az első és hátsó lámpatestek máris az elit kategóriába lövik a játékok között. 

Az indexek tamponnyomásai pontosak. De a fekete
díszcsík és az azon elterülő felirat is megér egy misét.

A precíz feliratok pedig tovább növelik presztízsét. A nyitható ajtóknak lehet mindig örülni. 

Naná, hogy rugózik! És mennyire egyszerűek azok a
kerekek. De mégsem zavarnak. Miért nem??

Itt ráadásul a hézagok sem annyira jelentősek, de kétségkívül visszahúznak a földre minket még mielőtt modellként azonosítanánk ezt az 1/62-est. 

Rám jellemzően csak a fotón vettem észre egy elváltozást:
 a kormány nincs bepöccintve a helyére. 

A karosszéria piros színe megbabonáz. Ennek az autónak el tudom nézni, hogy a színösszeállítás és imádni való szögletesség ellenére nem olasz. 

Nem vitás, ez az autó az én személyes szabványaimnak
 hibamentesen, tökéletesen felel meg.

Nem tudom a Tomica elképzelése mi is ezekkel az autókkal. Talán a Limited Vintage Neo sor mellett e Nissané egy újabb, inkább felnőtteknek szóló kategória. 

Szép feliratok és közelebbről nézve egyszerűen, mégis
izgalmasra kidolgozott lámpatestek. A Skyline felirat
is felkerült a rendszámtáblára

"Most megkapod ezzel az autóval mindazt, amire igazán vágytál gyerekként, és talán már benőtt annyira a fejed lágya, hogy gyűjtői kincsként óvd és tartogasd a többi kedvenceddel együtt". 

Tág pupillákkal, izgatottan várja a következő
bevetést. 

Talán egy kapocs ez a Tomica Nissan. Összeköti a gyerekkor autókkal kapcsolatos felfogását, rengeteg élményét a jelenkor felnőtt, nosztalgiázni szerető, de néha a minél magasabb szintű kidolgozottságot hajszoló gyűjtői szemlélettel. Lehetne még különféle elméleteket gyártani erre vonatkozóan, de egyáltalán nem szükséges. Nem kell mindent megérteni azonnal és az okokat keresni. Csak hagyni, hogy az élmény eluralkodjon felettünk a pillanat varázsában. A kép előbb-utóbb úgyis összeáll. 

A Majorette mostanában közel jár a Tomicához.
Érdemes szemezgetni közülük. 

Ha alternatívát kellene a Tomicának keresnem, akkor elsőként a Majorette jelenlegi autói ugranának be. Az utóbbi években sok kellemes meglepetést szereztek. De azért az is egy más világ és a Tomicáé is. Jól van ez így. Nem is kell minden játékgyártónak folyamatosan nagyot alkotnia. Elég, ha az az egy-kettő megteszi ezt. 

Nem csalás, nem ámítás. Vannak még nagyszerű
játékautók.