Az őserő - CM's 1/64 Toyota Celica 4WD teszt

A rally történelem egyik ikonikus autójáról sem lehet úgy beszélni, írni, hogy közben az ember előtt gondolatban ne jelenjenek meg az adott példány elődei, utódai, illetve egykori vetélytársai. Ezután pedig azonnal sikerül elkalandozni a még távolabbi múltba és onnan újra előrehaladva az időben képek, videók formájában megemlékezni az összes többi autóról. Ezért sem könnyű a rallyautók esetében mindig csak egyről írni. Mindig úgy érzem, hogy nem illik csak egyet említeni. Ha már egyről beszélek, akkor az összes többiről is kellene, mert mind megérdemli, hogy szóba kerüljön. 

A rally világa egy különleges dimenzióban működik. Leginkább a gladiátorok harcához tudnám hasonlítani a versenyeit, ahol a gladiátorok az autó-pilóta-navigátor hármasai, az oroszlánok pedig maga a természet annak minden szeszélyével, kegyetlen erejével. A gladiátorok itt csak közvetve harcolnak egymással. Az összecsapások végén pedig inkább egyfajta bajtársiasságra jellemző módon vitatják meg az aktuális küzdelem legjelentősebb periódusait. Mai teszt a Toyota Celica 4WD kicsinyített másáról szól. Gyártó a CM's, méretarány pedig megközelítőleg 1/64. Gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt látni ezt az autót nem kevésbé legendás ellenfeleivel harcolva a televízióban és olvasni pár cikket róla az újságokban. A formája, színösszeállítása, dekorációja a mai napig meg-megvillan lelki szemeim előtt, melyet jóleső hidegrázás követ. 

Ha nevezhető egy autó dekorációja klasszikusnak, akkor
a Toyota Castrol-festése egyértelműen az.

Nem tehetek róla. Van hibám nekem is bőven. Nem elég az Alitalia és Martini színösszeállítások cirógatta olasz szépségek látványa. Nem lehet elég, mert ezeknek az autóknak együtt van igazán fantasztikus varázsuk. Egyenként mindegyik egy igazi, ütős karakter, egy szuperhős a rally képregényéből akár sikeres volt, akár nem. Külön-külön is lehet értük rajongani, de amikor egymás mellett látjuk mindet valamelyik Parc Ferméé-ben egy korabeli fotón, akkor érezzük csak igazán, mennyire is összetett, élménydús világ a rallyé. 

Bevetésre készen.

Ami a konkrét példányt illeti, a CM's az 1993-as Monte Carlo rallyt megnyert Celicát készítette el. Ez még szerencsére a bukólámpás kiadás. Nekem kifejezetten ez, vagyis az ötödik generációs Celica a nagy kedvencem ebből a típusból, de elnézve az elsőtől a legutóbbi, hetedik sorozatig az összeset, azt látom, hogy ez a típus egészen elképesztő módon emelkedik ki a Toyota családjából. Minden márkának megvan a vagány típusa, de a Celica minden szériája magában hordoz valamiféle mélyről jövő magabiztosságot és kellemes önteltséget. Rendkívül érdekes autó. Masszív, erőt sugárzó, ugyanakkor extravagáns, tetszetős vonalvezetésű. És ezt mind a hét széria tagja tudja is magáról. Az ötödik generációsnál azonban a lehető legjobban érződik a rally-vonal. 

Minden porcikája hasznos erőtől duzzad.

Ez a Celica egy serdülőként még szálkás, felnőtt sportolói korára viszont hasznos izmokkal bőségesen megpakolt triatlonosra emlékeztet. Elvétve ugyan, de lehet még látni az utakon ebből az autóból. És akármilyen állapotban is van, mindegyik ugyanazt az erőt, vagányságot sugározza magából, mint a rallyra felkészített darab. Hiába kopott a lökhárító, netán rohad itt-ott a kaszni és hólyagos a fényezés, még így is aszfaltot akar lapítani, vízbe övvonalig belerongyolni és két hajtűkanyar között métereket repülni a murva felett. 

Rallyra született.

Őserőt pumpáltak bele hatalmas mennyiségben a japánok. Az óvodában talán úthenger volt a jele, sokat nézhette gyerekkorában a Monster truckok parádéit és altatódala pedig a B csoportos rally autóinak együttes hangorgiája lehetett. És mégis mit tud mindebből a CM's átadni nekünk e parányi méretben? Nos, majdnem mindent. 

Szenzációs formavilág, meseszép
dekoráció. Ez a Celica! Ez a CM's!.

A forma kitűnő, a fényezés és egyéb dekorációk csodálatosak. Egyedül az autó orránál tapasztalható pici elcsúszása a piros "hullámnak" az indexre hajolva. A kerekek jobbak a CM's átlagánál. A lámpatestek pedig magukért beszélnek. Minden a helyén van. 

Látható rögzítési pontok a lámpáknál, nem túl részletes
kipufogó. Ezek is a CM's ismertetőjegyei. Zavarhatnak-e
ezek bántó módon, vagy eltompulnak a többi mellett?

Első pillantásra azt hihetné az ember, hogy a gyártó biztonsági játékkal újból erős színvonalat hozott ezen az autón, de semmi több nem történt. 

Az első 1/64-esem, amit nem zavar különösebben a
vaku. Sőt, még jól is érzi magát a nagy fényben.

Itt viszont megint csak az a helyzet, hogy nem elég 30-40 cm-ről bámulgatni, hanem közelebbről is érdemes szemügyre venni. A bukólámpák precízen a karosszériába illesztett különálló egységek. A dekoráció feliratai pontosak, nincsenek elmosódva. Az utastér egységei is jól kivehetők még a szélvédőn keresztül is. 

"One night in Monte Carlo". 

Ez a Toyota Celica is a CM's elitjébe tartozó aprócska csoda. Örülök annak, hogy a gyerekkori emlékeim felszínre törésének köszönhetően újra felfedeztem magamnak és legalább ilyen formában itt lehet hozzám közel minden idők legbelevalóbb és egyben legszebb Toyotája.

Felújítás előtti Tomica-tanulmány - Tomica Honda Beat (és a többiek)

​Miután nemrég enyhe érzelmi túlfűtöttséggel számoltam be a felújításra váró Tomica Honda Beatről, pár napra rá szét is szedtem és elkezdtem ötletelni azon, hogy hogyan nézzen majd ki az újjászületés után. Persze túl egyszerű lett volna csak egy autóval foglalkozni egyszerre, úgyhogy a vele együtt öt autóból álló csomag második darabját is szétszedtem. Szintén Tomica, szintén Honda. Viszont ez egy Odyssey, abból is az első generációs. Ebből a típusból nem ez a nagy kedvencem, de ez nem okoz különösebb problémát. Jut hely nálam neki is. A szétszedésről érdemes pár szót szólnom, hiszen nem túl gyakori, hogy Tomica kisautókat fúrok-faragok. 

Szétesett ritmus.

Odüsszeia darabokban.

A Beat és az Odyssey szegecsei is engedtek már annyit, hogy egyrészt az általuk összefogott karosszéria és alváz lötyögjön, másrészt könnyen szét lehessen szedni. Mindkét autónak fém az alváza. A legnagyobb különbség mégis itt található. A Beat japán, az Odyssey kínai gyártású. 

Közelebbről megnézve az Odyssey alvázának
festése eléggé silány. Vagy "csak" az  öntvény
kelt életre.

Ebből persze semmiféle előérzetnek nem kellene támadnia. A szétszerelés során azonban egyértelművé vált, hogy sajnos nem mind arany, ami Tomica. Főleg ami taiwani. Az Odyssey alvázából a szegecs helyénél ugyanis lepattant egy igen nagy darab. Odafigyeltem  és még féltem is a szétszedés közben, elvégre nem voltak eddig Tomicával kapcsolatos ilyen jellegű tapasztalataim. Az öntvény mégis elmorzsolódott. Hiába a márkanév, ez az öntvény nem japán minőségű. 

Íme az omlós kínai, és a kifogásolhatatlan.japán.

Egyébként szinte teljesen megegyeznek az összeszerelési módszerek. Mindkét autónál különálló, krómos műanyag egységek a lámpatestek. Mintha az Odyssey műanyaga és annak krómozása is gyengébb, silányabb lenne. De lehet, hogy ezt már csak a lepattant öntvény által okozott lelki trauma mondatja velem. 

A lámpatestek rögzítési módszere ötletes. 

Az Odyssey lámpájának krómozása igencsak megkopott.

A Beat utastere zseniális. Ugyan a róla szóló tesztemben külön kitértem rá, egyszerűen most sem tudom kihagyni, hogy ebben a kis játékautóban bizony megjelenítette a gyártó a pedálokat. A szétszedésnek köszönhetően még jobban meg lehet csodálni ezeket a parányi finomságokat. Így viszont nem is tűnnek annyira apróknak. Inkább mintha el is lennének túlozva. 

Az utastér '"kibontva". Némileg ellentmondásos a
sivár műszerfal és a mintázott pedálok kettőse.

Talán a Tomica mérnökei ezeket a részleteket valóban úgy készítették volna el, hogy ugyan nem nyílik semmi, de mégis legyen valami érdekes plusz., Ezek mellett még a szélvédőre hívnám fel a figyelmet. Vagyis arra a leleményes megoldásra, ahogy rögzítve van a karosszériában. 

Nyitott játékautó esetében talán ez a legjobb rögzítési
módja a szélvédőnek.

A szélvédő anyaga enged annyit, hogy
be- és kipattintsuk a helyéről. Emellett
egy pillanatig sem érezhető, hogy
el akarna deformálódni, vagy törni,

Az Odyssey utastere sokkal egyszerűbb. Szinte bele van gyárilag marva a költségcsökkentés szükségszerűsége. Amíg nem láttam, addig tervben volt egy izgalmas kipingálási ötlet, de ezután elvetettem. Így vagy marad eredeti színében, vagy pont még jobban eltakarom majd, hogy ne bántsa a szemeket. 

Fekete színben jobb lesz ez. Esetleg piros ülések
még, ha már Honda.

Ezek után pedig nem is kérdés, hogy ha már ennyire gagyi az utastér, akkor valamilyen extra funkciónak lennie kell. Ez nem más, mint a nyitható csomagtérajtó. A Tomica itt nem szórakozott külön beépített picike ablakkal, de egy lyukas csomagtérajtót sem szeretett volna. Így lett tömör fém ez a nyíló alkatrész az ablakot festékkel imitálva. 

Nekem annyira nem nyerő a festett hátsó ablak.

Azért itt sem vették félvállról a fontosabb részletek
masszív kidolgozását.

Nem tudom van-e egyáltalán olyan Tomica, amelynél az Odysseyétől eltérő a csomagtérajtó kialakítása. Erről Sanyi egészen biztosan pontosabban tudna nyilatkozni. Hirtelen azt sem tudom eldönteni mi a legjobb megoldás:

- nyitható csomagtérajtó ablak nélkül

- nyitható csomagtérajtó tömötten, az ablakot a karosszéria elem színétől eltérő festékkel jelezve

- nem nyitható csomagtérajtó (legyen mondjuk a motorháztető nyitható) 

Vajon jobb lenne-e nyitható ajtókkal?

A kerekek sajnos az Odysseynél is hasonló állapotban vannak. Úgyhogy legalább a kerékpróbálgatást el lehet kezdeni a felújítás korai szakaszában. 

A Datsun volt az egyik első átalakításom.
Azok az MB-kerekek minden idők legszebbjei
közt vannak. Talán a Beat-nek is ilyenek kellenének.

Ahogy a képeken látszik, bizony akad még más Honda-projekt is. A Hot Wheels Civic például rengeteg témát ad még majd nekem. Mindössze arra kell várnom, hogy az öltetek kellő módon kiforrjanak. 

Egy rögtönzött autós találkozóvá vált a felújítási
procedúra. Elkalandoztam...

Továbbá a Tomica Prelude elkészítése is várat magára. Nála még az utasteret kell lefestenem és szereznem megfelelő festéket a karosszériához. Na meg a sárga, Welly-féle Integra sincs 100%-os állapotban... A Majorette 4Runner-t is el kellene kezdeni valamikor... 

És hogy mikor kerül sor a felújításokra? Költői kérdés. Nálam ugyanis tipikusan a hangulat a meghatározó. Csak azért nem tudok belefogni egyik autó elkészítésébe sem, mert éppenséggel lassan ellepik a szétszedett apróságok a lakás minden vízszintes felületét. Bár erről barátaim is tudnának mesélni. Mindegyiküknek készültek (és készülnek is) már hosszú hónapokon keresztül autók. De ez még mindig a szerencsésebb eset, mert a saját magamnak szántak jóval hosszabb ideig rostokolnak félkész állapotban. A képen láthatóak csak egy nagyon kicsi része a teljes autó(roncs)telepnek. Szóval lesz itt még feladat bőven. De legalább már egyre szebb az idő. Lehet végre a friss levegőn kisautóról festéket marni focizni, biciklizni.

Egy csinos 1/64-es - Tomica Limited Vintage Neo Toyota Carina 1600 GT-R teszt

Aranyos, kellemes, kedves, csinos, könnyed, mutatós, szemrevaló, takaros. Az olasz carino szó nőnemű megfelelője a carina, amely kellően kifejező és hangzatos ahhoz, hogy a Toyota 1970-ben megszületett új típusának ezt a nevet adja. 

A Carina típuscsalád mindössze 7 generációt és 31 évet élt meg. Életútja során volt tüzes kupé, karakteres szedán, és majdnem elvesző útkereső. A mai tesztben a harmadik generációs lépcsős hátú kicsinyített másáról lesz szó, a Tomica exkluzív Limited Vintage Neo elnevezésű sorából. Ezt a típust 1981-től 1988-ig gyártották. a Tomicáé egészen pontosan az 1600 GT-R verzió, mely 1984-ben látta meg a napvilágot. Ezzel a kiadással már kifejezetten a sportos vonalat célozta meg a Toyota. 4 hengeres, 16 szelepes DOHC motorral, némileg áttervezett lámpatestekkel és színre fújt lökhárítókkal izgalmas kis csendes vadóc volt az akkoriak között. 

A Tomica a Limited Vintage Neo soraiban nem nagyon szokott spórolni a kidolgozottságot illetően. Minden bravúros megoldást képesek egy modellen is elkövetni azért, hogy elhiggyük: többet kaptunk a pénzünkért. Ezért is voltam és vagyok is azóta gondban vele, hiszen rengeteg olyan modellt adott már ki, amely a kidolgozottsága miatt vonzott elsősorban és nem a megmintázott autó ejtett kábulatba. Éppen emiatt még a napokban is előfordul, hogy felpattintom az összes webáruházat és elkezdek merengeni azon, hogy melyik drágaságot vegyem meg. Végül a több tíz darabból álló, percek alatt összeírt lista összeomlik, mert még sorrendet sem tudok kialakítani. Így aztán felhagyok ezekkel a tervekkel és visszaszállingózom teljes életnagyságban a való világba. A Carina azonban képes volt feltörni döntésképtelenségem gátját és eszeveszett határozottsággal követelte magának az elsőbbséget. Nem is tudom pontosan mely tényezők döntették el velem a kérdést, de a totál szögletes formaterv, az izgalmas, sárga szín és a kedvező ár közöttük voltak. Mit is lehetne első benyomásként írni? Elismerem, hogy a jellegzetes Limited Vintage Neo doboza, rajta az autóval azonnal elbűvölt. 

Mi van a dobozban?

Ez egy olyan elágazás, amelyből két út nyílik. Az egyik esetében maga a csomagolás többet sejtet, mint ami a modell maga, így ha nem is őszintén kimondva, de csalódás lesz a vége. A másik út a kellemesebb. Azon ugyanis a doboz csak a kellemes előfutár, a modell rádob még egy hatalmas lapáttal. Így már kétség sem fér ahhoz, hogy a vásárlás nemhogy megérte, de a modell sem fog egyhamar belesüppedni a gyűjteménybe, hanem minden egyes alkalommal vonzza majd a gyűjtőt egy újabb megtekintésre. A Carina pontosan a második úton szerepel. Bár ezt nyugodtam mondhatom az összes többi LVN modellre is. 

A doboz hátoldala is ad némi izgalmat. Kedvelem ezeket
a rajzokat.

A kibontás után szinte képen vág a csodálatos apróság. Hihetetlen frissesség, precizitás árad belőle. Már ebben a pillanatban megfogalmazódik bennem, hogy ezt a modellt nem is emberek készítették, hanem egy magasabb szinten lévő faj, mely egy távoli bolygóról jött azzal a nemes céllal, hogy a Föld lakóinak megmutassa milyen a kompromisszumok nélküli, tökéletes élményt adó modellautó. 

Ha lehetne külön elnevezést adni a színkódnak, akkor
ez nálam a "kicsattanóan vidám sárga" lenne.

Ezután felülkerekedik racionális, kritikus énem és megpróbálom úgy vizsgálni ezt az autót, hogy azért valamennyire objektív legyen a teszt és legalább egyszer sikerüljön magamat megerőszakolva úgy belerúgnom a Tomicába, ahogy az zsigerből, őszintén, egyáltalán nem mesterkélten ment a Minichampsnél számtalanszor. Igen, az első "siker" hamar érkezett, ugyanis a dobozon lévő rajz ellenére a modellen nincsenek tükrök. Egyszerűen borzasztó, elviselhetetlen kínt érzek. Engem becsaptak! Már a japánok is! Kedvem lenne levelet írni a Tomicának, hogy mégis mi az, hogy lehagyják a külső tükröket? Bezzeg a Minichamps... A vicc az egészben az, hogy itt nem hiányoznak nekem a külső tükrök szemben a Minichamps Alfa 8C belső tükrével. 

Mit is lehet mondani? Akinek ezen a csodán
hiányzik a tükör, az gyűjtsön inkább üdítős flakonokat.

Na, de haladjunk tovább. Most nincs idő a magyarázatra. Majd a végén. A díszcsíkok mindenütt tökéletesek. Nem tudom felfogni ép ésszel sem, hogy miért nincs egy pici megfolyás, egy pici pontatlanság valahol. Szinte vágynám itt a hibát és az esélyt a fröcsögésre, de a Tomica tenyerét felém fordítva, baráti mosollyal állít meg engem ebben. 

Hajszálvékony fekete csík karolja át két oldalról az
övvonalnál a Toyotát. Hibátlanul.

A lámpatestek elől fantasztikusak. Nem szeretem a látható rögzítési pontokat, mert sok esetben teljesen elferdítik az autó "tekintetét", ezáltal nem engedi magát kellő mértékben azonosítani az eredetivel. Itt viszont nem tudom negatívumként felhozni, hiszen a lámpatest nem is egy, de nem is kettő különálló egység ötletes festéssel szétválasztva egymástól, hanem összesen négy apróság beleillesztve a karosszériába hihetetlen pontossággal. 

Igéző, japán szemecskék. Kell ennél több?

A hátsó lámpáknál már nevezhetem zavarónak a rögzítési pont láthatóságát, de itt meg a bura megfelelő színösszeállítása parancsol megálljt. Egyszerűen szemet gyönyörködtető ahogy a borostyán, piros és fehér színek egy egységet teremtve is képesek különválni egymástól. 

Fantasztikusak a lámpák. Nem lehet betelni velük eléggé.

A szélvédő nem karcos, és nincs is zavaró szinten a torzítás. Így könnyedén sikerül betekintést nyerni az utastérbe, amelynél a nagy, fekete szürkeség ellenére is inkább az egészen finoman kidolgozott alkatrészek vonzzák a figyelmünket, mintsem a mindössze két szín jelenléte. 

Az ülések mintázata egy dolog, de hogy a kárpitozás
színkombinációját is lekövette a gyártó, az egyszerűen mesteri.

Ilyenkor mindig kényszert érzek arra, hogy szétszedjem
az autót és megtapogassak minden anyagot az utastérben.

A hátsó ablakon és az autó oldalán is büszkén elterülő Twin Cam 16 felirat pedig egyenesen szenzációs. Úgy érzem ennél az autónál, hogy muszáj minden apró részletről beszámolnom, mert nincs egy olyan sem, amit kihagyva nyugodtan le tudnám zárni ezt a cikket. 

A feliratok sokat számíthatnak, ha az illető nem
elégszik meg a négyessel és kitűzte céljául a csillagos ötöst.

A kipufogó rendszer igazán sosem tartozott a Tomica kedvenc egységei közé. Itt is látszik, hogy annyira komolyan nem foglalkozott vele a gyártó, amennyire egy magamfajta gyűjtőnek megfelelne, de ennek ellenére sem feszít szét a hiányérzet miatta. Ha már az autó fenekéhez értem újra, akkor az itt található márka- és típusjelzést megint csak a megsüvegelendő részletek közé kell sorolnom. 

Minden halovány krikszkraksz olvasható, precíz
felirat nagyító alatt. 

A lökhárító pedig nem csak itt, hanem elől is kiemelkedő minőségű. Ezek az egységek is csak akkor vonzzák az ember szemeit, ha nincsenek is, vagy ha átlag feletti a minőségük.  

Eddig nem fordult elő velem, hogy egy szimpla
lökhárítót bámuljak hosszú percekig, de a Tomica ezt is elérte.

Az autó hasát is érdemes pár pillanatig szemlélni. Egy-két fontosabb alkatrészt megjelenített a Tomica a szükséges feliratokon kívül, de ennél több itt nem is kell. 

Talán valamelyest javítja a kipufogó megítélését, hogy
fémből van. 

A végére hagytam a Tomica egyik legklasszabb jellemzőjét, a rugózást. Modellautó, de mégis játékautósan rugózik. Önfeledt élvezetet nyújt ennek kipróbálása és az elmélkedés azon, hogy ebben a méretarányban más gyártó miért nem próbálkozott meg még ehhez hasonló megoldással. 

Óóó, igen! Ül a kicsike! A precíz "tappancsok" pedig
még vagányabban feszítenek alatta. 

Ez a kis Tomica is remekül bizonyítja, hogy nem feltétlenül kell egy modellnek a végtelenségig precíznek lennie, hiszen a külső tükrök nélkül is annyira tömény modellautós élményt kapunk, aminél 1/64-ben nem akarunk még többet. A rugózással a Tomica még közelebb hozza az ember gyerekkori és felnőtt lényét egymáshoz. Gyakorlatilag majdnem tökéletes egyveleget alkot a gyűjtő régi és aktuális énjének. Csupán azért "majdnem", mert ez mégsem játék. Mégis komoly pénzt kell érte kiadni. De modelles tekintetben talán még kevés is az az összeg, amelybe ez a kincs kerül. A Tomica Limited Vintage Neo autók tipikusan azok az  "érinthetetlen játékautók" modellköntösben, amelyeket képesek lennénk kilóra vásárolni ugyanúgy, mint az olcsó játékautókat, mert itt már nem is maga az autómárka, típus az elsődleges, hanem az a fajta misztikum amitől igazán izgalmassá válik minden darabjuk. Éles határmezsgyéi két külön kategóriának úgy, hogy az egyik oldal erőteljesen dominál, a másik viszont pont annyira van jelen, hogy a hibákat, hiányosságokat lepergesse a kritikát megfogalmazni akaró ajkakról. Örömet adnak, mosolyt csalnak az arcunkra. Ezekkel az autókkal egészen elképesztő módon lehetünk egyszerre egy nagyon picit gyerekek és szenvedélyes gyűjtők. Általuk válik kerekké a mi kis tökéletességet kereső, ámde valahol mégis játékos 1/64-es világunk. 

A japános báj és tökéletességre
törekvés szerelemgyermeke.

"Az illatod, akár az autód"

"Megbízható, sportos, férfias!"

Ez a szlogen illene az alábbi, első pillantásra meglepő képhez.

A Solido Celicákról cikkel készülök, azonban a Toyota kölni és bőrápoló némi magyarázatot igényelnek. 

A Toyota, akárcsak a legtöbb, általunk autógyártóként ismert japán cég, egykor családi, vagy több család által birtokolt konzorcium részeként jött létre a második világháború után, amikor a törvények ezeknek a zajbacuknak nevezett vállalatok feldarabolását írták elő.

Manapság ezek az egykori nagyvállalatok a gazdasági nehézségek miatt éppen egykori társcégüktől kapnak segítséget - így volt ez a régen egybe tartozó Panasonic és Sanyo újraegyesülésével.

Hogy a Toyotánál is ez a helyzet, arról nincsen túl sok elérhető információ; a ma is létező Toyota Company / Japanese cosmetics szerint itt inkább a hagyományokat követő módon (ti.: több lábon állás) 1980-ban alapított leányvállalatról van szó. Mindenesetre a nyolcvanas években még az autógyártó márkajelével gyártott kozmetikumok jelentek meg, melyeket most Apáthi Gábor adott oda a kelenvölgyi börzén, hogy méltó helyre kerüljön egy "Japánautó mániás" gyűjteményében.

Miket nem hozhat a modellautó gyűjtés... :)

Korszakok - Tomica és Hot Wheels Toyota 2000 GT

A Toyota 2000 GT egyike azon japán autóknak, melyek születésük pillanatában beírták magukat nemcsak az autó történetének lapjaira, de az egyetemes autós vágylista élmezőnyébe is.
A klasszikus, nagy túraautó stílusban (hosszú motorháztető, ívelt vonalvezetés, hátsókerék hajtás) megépített járgány történetének egy érdekes részletét - a Datsun Fairlady Z-vel való féltestvéri viszonyát - megírtam már másutt, így most a kisautó verziói segítségével mutatom be a modellautó gyártás napjainkban végbemenő technológiai / filozófiai korszakváltását.

Világnézeti különbségek

A klasszikus: Tomica Toyota 2000 GT
A japán gyártó több okból tiszteletet érdemlő. Egyrészt, ha akar, olyan high-tech modellecskéket farag, melyek például szolgálhatnak sok csúcsra hype-olt, de sok esetben inkább csak presztízsben, mint minőségben nagyot nyújtó cégnek. Itt a Limited Vintage Neo sorozatra gondolok, amely 1/64-ben lazán lepöcköli az Autoart és a Minichamps hasonló méretű próbálkozásait. Hogy lássuk, miről beszélek:

Tomica Limited Vintage Neo Mercedes-Benz 190 2.3

Igen, ez 1/64-es! A tamponnyomások tökéletesek, a lámpák élnek, a tükrök követik a valódi autó asszimetrikus kialakítását. Az utóbbi évek egyik legszebb kisautója - mondom ezt úgy, hogy nem vagyok a 190-es rajongója.

Persze ez a Tomica presztízs sorozata, a játék kategórián messze túlmutat, a Museum Collection darabjaként megjelent Toyota 2000 GT elég viccesen festene mellette. Viszont a sárga spiáter mindent tud, ami húsz éve még egyértelmű volt, mára viszont már eltűnt: rugózás, nyitható ajtók, fém alváz.

A karosszéria vonalai határozottak, kiváló megoldás az alváz anyagából megformált első lámpák + hűtőmaszk, hátsó lámpák és a középen kivezetett dupla kipufogó. Az autó Kamm profeszor elvei szerint kialakított hátsója hihetetlenül szép, legalább kétszer annyi fotót lőttem rá, mint a többi részére. A zöld motorháztetős sárga festés valódi autót utánoz; hasonló színű versenygéppel állítottak fel 72 órás megbízhatósági / sebességi futam alatt 16 rekordot 1966-ban a Yatabe pályán. (Bővebben itt)

Ritkán látni ilyen ropogós hátsót

A festés szerencsére nem túl vastag, hagyja élni a karosszéria vonalait. A napfény tükröződését tompító selymes zöld szín fenemód jól mutat, a részben az ajtóra, részbe elé tampózott Toyota 2000 GT feliratok japánosan precíz mód a helyükön vannak.

A belső tér is Tomicás; egyszerű, de a kormánykerék legalább nem tepsi, az ülések pedig hozzák a hatvanas évek versenylócáinak érzetét. A kis japán (vagyis kínai) a kisautógyártás klasszikus vonalát képviseli: szép, de nem high-tech érzetű kialakítás, itt-ott egyszerűsítésekkel (az orra meglehetősen együgyű, viszont pontosan illeszkedik, rések nélkül), szerethető összhatással. Olyan játék, amellyel gyerekként is szívesen játszottam volna, s a gyermekeimnek is büszkén fogom mutatni.

A modern: Hot Wheels Toyota 2000 GT
Az amcsik egyik legjobban várt autója volt ez a piros verda, annál is inkább, mivel ez is a lassan legendává váló Jun Imai értő alkotása. Nehéz volt kivárni, mire kibonthattam a másodpéldányom bliszterét, de az aktus után széles mosolyra húzott a szám. Az autó orra Imai san védjegyévé vált megoldással lett kialakítva: a hűtőmaszkot az alvázból, a lámpákat pedig a szélvédő anyagából alakították ki, akárcsak a Celicánál. Zseniális megoldás, és a kivitelezés is ragyogó; nincsenek illesztési hézagok, minden a helyén van, már-már japánosan. Az autó karosszériája szépen, határozott vonalakkal van megrajzolva; nagy adu a visszapillantó tükrök odabiggyesztése és a motorháztető hűtőbordáinak szerszámba tömbszikrázása.

Nagyot villant a Hot Wheels

Hátrébb már csökken a lelkesedés; a hátsó ablak formája kicsit bizonytalan, noha méretét tekintve közelebb áll a Tomicáénál a valósághoz. A pici hátsó légterelőnél csúf szerszámzárási sorja van - ez eléggé illetlen dolog egy vadiúj kisautótól. A fenekét nem sikerült olyan vonzóvá tenni, mint a japán autónál, szinte láthatatlanok a lámpák a vörös festék alatt. Itt sokat segített volna a tamponnyomás - bár a Hot Wheels minőséget ismervén ebben nem vagyok teljesen biztos... A középre vezetett dupla kipufogó viszont kellően hangsúlyos lett; ezért könnyű megbocsátani az előbbi ballépéseket.

Csak a kilincseket tudnám feledni...

A karosszéria alatt a jól bevált, fekete küllőjű MC5-ösök lapulnak. A legtöbb autón jól mutató kerekek itt sem okoztak csalódást, illenek a vörös-fekete színkombinációhoz.
Az autó festését hátul picit vastagnak éreztem, mivel a lámpák jelenlétét majdnem nullára redukálta. A fekete oldalsó díszcsík nagyon szép, akárcsak a cirádás Hot Wheels logó a visszapillantók alatt. Mellette azonban nem tudom megbocsájtani a sacc/kb. "odaplöttyintett" kilincseket, amelyek egy kiadós tarkónbaszástcsapást adnak a pozitív összképnek. Küldjétek már el a tamponyomós szerszámosokat a Kyoshohoz, vagy Tomicához egy szakmai továbbképzésre!

A HW orra a nyerő

A belsőtér, ha lehet, még a Tomicáénál is puritánabb; igaz valódi kormány és ülések vannak itt is szerencsére. Nagy plusz a hátsó ablakon keresztül látható bukókeret imitáció!

Szóval itt van ez a remekül és ötletes részletekkel megformált, ám Hot Wheelses szokás szerint apróságokon, pontosabban minőségi hibákon elvérző modern szépség. Ha az öntőszerszámon és a kilincsek tamponnyomó szerszámán - vagy az ezüst festék sűrűségén - kicsit tovább reszelnek, zseniális autó született volna. Persze gyűjtői darab lesz belőle is - Jun Imai nem nagyon nyúlt még mellé. De a klasszikusok finomsága és lelke bizony nagyon hiányzik a költséghatékony előállítás oltárán feláldozott modern kisautóból.