Kisautó fétis: Majorette és Siku autószállítók

Minden modellautósnak megvan a maga fétise, ami nem feltétlenül a gyűjtői stílusának fő csapásvonalával egyezik meg. Kis csapatunk, az Anonim Modellfüggők tagjainál  is jól felismerhetők ezek a fétisek; van, aki eredetileg a kombikra és a régi autókra vetődik rá, míg más a nyolcvanas évek olasz szögleteiért rajong, vagy éppen az amerikai izomautók, esetleg a japán hot hatchek vannak fókuszban. Emellett azonban legtöbbünknek megvannak a fétisei, melyekre kisautó istenségként tekint; egyikőjük a szolgálati járműveket gyűjti szenvedélyesen, más pedig éppen a ritka pre-production példányokra vadászik az ebayen. A lényeg, hogy a szerelem és a fétis ritkán fedi egymást.
Az én szívszerelmem a Skyline-sor, a Prince fura kupéjától a Szörnyetegig; ezek az autók a vágyódás minden tünetét előhozzák; kitágulnak az erek, a szív gyorsabban ver, endorfin szabadul fel a testben. És hogy mellettük mi a fétisem? Nos, az autószállító tehergépek és trélerek...
Ennek részben tudom is az okát; néhány éve az M7-es érdi emelkedőjénél adta meg magát a céges Opel Combo, amelyet öröm volt teli autópályán a belső sávból 140-ről 130-ról lassítva félregurítani a leállósávba. Miután a a szervizlámpa kitartó pislogásán kívül más életjel nem jött a kisbakancsből, keríteni kellett egy autómentőt, amely szerződésénél fogva természetesen a cég telephelyétől nem messze lévő garázsából indult - vagyis jó két óra vidám várakozásnak néztem elébe. Kb. két vödörnyi kávét ittam meg a közeli pihenőben, mire csörgött a telefon, s visszaballaghattam hűtlenül pislogó kisautómhoz. Képzelni lehet; a beguruló sárga vontatót valóban szabadító angyalként vártam, noha az őt vezető szimpatikus kopasz fiatalember kissé illúziórombolónak tűnik. De azóta felkerültek a listámra a mindenféle hordozójárművek, s ha időnként elém kerül egy-egy példány, gondolkodás nélkül csapok le rá.

Ahogyan tettem ezt jelen írásom alanyaival, melyek az autószállítók első blikkre hasonló, ám a valóságban eléggé eltérő változatait képviselik, s élesen elkülönülnek korban és stílusban is.

Siku Mercedes Abschleppwagen No. 2712
Régóta szemeztem már a platóján Wiesmann GT-t cipelő 1/55-ös sárga angyallal, mire rávettem magam, hogy megvásároljam a nem éppen olcsó kisautót. Persze a már-már 1/43-as Minichampsokat idéző vételár is rögtön érthetővé válik, ha megtudja az ember, hogy a márka bliszteres járgányaival szemben ez a portéka bizony még  Európában készül. A Siku nagyméretű (1/50 - 1/55 arányú) kamionjainak és munkagépeinek gyártását nem telepítette Kínába, hanem megtartotta saját gyárában, jónéhány munkahelyet megmentve ezzel.  Ezt a hozzáállást mindenféleképpen dicséretesnek tartom, még akkor is, ha egyébként nem is vagyok túl nagy rajongója a német cég termékeinek.

Az ADAC (vagyis Allgemeiner Deutscher Automobil Club, vagyis Általános Német Autóklub) Straßendienst / Utcai szolgálatos kötelékébe tartozó Mercedes Atego fenemód jól mutatott a dobozában, s még vonzóbbá tette számomra az általa cipelt kék sportkocsi. Bár a Siku Hummer utánzatával is elérhető volt, inkább ezt választottam - a Hulkzöld autókból kissé besokalltam az utóbbi időben...
A dobozból kivéve először összehúztam a szemöldököm; az Atego fekete műanyag orra első pillantásra rettentő gagyinak hat. Érthető, hogy csökkenteni kellett a költségeket, de egy lámpatampózás talán még belefért volna a keretbe, meine Herren! Plusz pont viszont a rendszámtáblát mintázó bepattintó pöcökért - klasszikus megoldás de sosem tudom megunni.

Az orra nem túl szép

A kocsi az aláakasztós, platóra húzós kialakítást követi - a csörlő itt valódi, a szíjat egy duplán fűzött fehér zsineg helyettesíti. A plató hátrabillenthető - ezen állapotában láthatóvá válnak a hidraulikus munkahengerek élethű másai, melyek itt is a mozgatást biztosítják - majd lecsúsztatható. Fantasztikus fícsör, többször is szélesen mosolyogva játszottam el a fel -és leemelést. Nem tudom, mit bírhat a szerkezet - masszívnak tűnik ugyan, de láthatóan hajlik, s egy kellően felhergelt kölyökcsapat valószínűleg hamar véget vetne a működésének. A kampót kifejezetten ehhez az autóhoz találták ki, az 1/57 körüli HW BMW 2002-es (ami arányában nagyjából megfelel a Wiesmannak) kereke alá már kínosan nehezen akasztható be.

Így engedi le terhét az ADAC Sárga Angyala

Látszik, hogy a Mercedes és a hordozott autó méretaránya nem passzol össze pontosan - de semmi sem lehet tökéletes. Az alváz szépen és élethűen van kialakítva, a teherautós lemezkerekek pedig egyszerűen szenzációsak! A visszapillantók az élethűség kedvéért ezüstszínű matricát kaptak, ami sokat javít a nagyon műanyagérzetű fekete részek hitelességén. Velük szemben a belsőtér visszafogottabban kidolgozott; a kormánykerék és az ülések szépek, de ennél több részlet nem megfigyelhető a szürke műanyagban.
A butának tűnő orrot leszámítva (sokadik ránézésre már nem olyan vészes a dolog) a Siku sárga angyala kiváló játék, példaértékűnek mondanám, ha nem tudnám, hogy ára miatt kishazánkban nem sok gyerek fog ilyet a szőnyegen tologatni. Részletes, kiváló megoldásokkal és egy-két szépséghibával, amiért valószínűleg a szűkös büdzsé okolható.



Majorette Transport Plateau
Bár ez a Tommitól vett 1/60-as csőrös szörnyeteg is Európában, pontosabban Franciaországban készült, mégis teljesen más világ, mint a Siku Ategója. Egyrészt, mert ő a nyolcvanas évek gyermeke, amikor az itteni gyártás még nem volt kuriózum. Másrészt pedig, ez az autó nem mentésre készült, hanem szállításra - ahogyan a neve is mondja: platós transzporter. Hogy mi lehettt az eredetije? Nos, bár az egyik ebayes eladó szerint, aki eredeti készletével (egy Unimog hókotróval) kínál egy ugyanilyent, Peterbilt tehergépről van szó, a neten nem találtam meg  az 1:1-es változatát. Talán valamelyik másik gyártó a sok közül (Mack, Kenworth, International, Freightliner, stb.) kínálatából előbukkanhat, de előttem rejtély maradt - valaki Kedves Olvasók közül sejti, mi lehet ez? Köszönöm, az infót, a teherautó eredetije egy 1978-1988 között gyártott Chevrolet Bruin / GMC Brigadier volt.
Az amcsi döghöz egy amcsi vas kellett, így az eredeti Unimog híján egy Hot Wheels Treasure Huntot pattintottam a platóra - igaz az autó keskeny nyomtávja miatt nem illeszkedett tökéletesen a pozícionáló pöckökhöz.

Így árulták eredetileg (Forrás)

Kicsit görbe kályhacsővel, kicsit kopott rámpával, de működik

Szóval itt van ez a fura monstrum - olyan, amilyennek lennie kell drabális, baltával faragott. Ami nem tetszett a Sikuban, itt elfogadható - a karosszéria színére festett lámpák jól láthatóak, még foncsorozást is kaptak. A TP Enterprises logójával ellátott ajtókhoz vezető jókora lépcsők a teherhordó váz fémjét kapták meg, míg az én példányomon kissé görbe kipufogócsövek a visszapillantókkal együtt ezüstszínűre festett műanyagból lettek kialakítva. A hord tért a Sikuéhoz hasonlóan csúszásgátló bordázatot kapott; csörlőnek itt nyoma nincs, az autónak maga erejéből kell felgurulni a pozicionáló pöckökig. A szürkeséget a függőlegesig felhajtható rámpa pirosa töri meg hátul.

Nincs túlbonyolítva

Az alváz műanyagból készült, elsődleges célja a Majorettesen hmm... egyszerű kerekek megtartása, de minimális díszítő funkciót is ellát; a menetiránynak baloldalt olajtartály, jobboldalt pedig szerszámos doboz kapott helyet.

A belsőtér nem sokkal rosszabb a Sikuénál - a korszakra jellemző piros szín és a tepsi - de legalább kormányforma - kormány mutatnak kevéssé tetszetős képet a német teherautóéhoz képest.

Egymás mellé téve a régi franciát és az új németet, nem látok egetverő különbséget a két autó közt. A Siku Mercedese egy pontosan, akkurátusan kivitelezett járgány, amit a hozzáadott apró plusz, a csörlős, lehajtható és csúsztatható rámpa tesz különlegessé. A Majorette vele szemben egy gall hányavetiséggel, de a maga darabos módján szeretetreméltón összerakott darab. Valahogy könnyebben elhiszem róla, hogy gyermekszemmel valódi munkaeszköz, s még inkább azt, hogy felnőttszemmel valódi játék mint a német verdáról.
De fétisek közt nem rangsorol az ember, úgyhogy a nekik kijáró tiszteletteljes gyermekmosollyal teszem vissza őket jól megérdemelt polcukra.

Hot Wheels Angry Birds

Mindenekelőtt szeretnék elnézést kérni a hosszas távollétért. Nem személyes lustaságom, hanem fényképezőgép hiány miatt nem tudtam néhány hétig bejegyzést írni a blogra. De az akadályt végre sikerült elgördíteni, úgyhogy most már nyugodt szívvel kívánok további kellemes használatot egykori jó kis Fuji S1500-asom szerencsés "megtalálójának".

Az Angry Birds őrület jó ideig elkerült; részben mert távol tartom magam az okos telefonoktól - igen, félek a konkurenciától :) -, illetve a nagy hype-ok is el szoktak kerülni. Ez így ki is tartott, egészen... mostanáig.
Mindennek a még szeptemberben vett Hot Wheels Angry Birds Red Bird az oka. A játékot ugyan közelebbről nem ismertem, azért el-eljutott hozzám néhány kép, vagy 9gag poszt a disznókra vadászó kamikáze madarakról. Így értelemszerűen ugrott a kosaramba a morcos tekintetű, négykerekű csipogó. S bár nem vagyok oda a HW fantázia autóitól, újra és újra mosolyra fakasztott a valószerűtlen gömbölyűség. Így a következő alkalommal már céltudatosan kerestem a verdát - egy kibontható másodpéldányra vadászva. Sikerült is találnom, hazaérve azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ez a madárka sem repül ki a bliszteréből.

2012-es és 2013-as Angry Birds

Az újabb darab ugyanis már a 2013-as eresztésből való, kék-fehér hátteres csomagolásban volt, míg az előbb vásárolt példány narancssárga-zöld 2012 HW Premiere kiadás. Közelebbről megnézve kiderült, nemcsak a csomagolása különböző a két autónak; a minőségellenőr piros pöttye a régebbi autón az első, míg az újabbon a hátsó szegecset jelölte meg, s különböző, E26 / E34 jelölés van az aljára nyomtatva (Tudja valaki, mit jelent ez?)

Más nyomtatás, jelölés és szín az alvázon

Az alváz színe is különbözik némileg, a 2012-es kiadás hajszálnyival sötétebb; valószínűleg a felhasznált műanyag granulátum eltérő beszállításokból származott.
Persze a madarakhoz csatlakozott ellenfelük, a szintén 2013-as kiadású, kifejezetten bárgyú képű, rikítőzöld Minion malacka, amelyet a HW szerint nagy, amerikai V8-as vas hajt meg. Ennek az alján is az E34 jelzés olvasható, így az valamilyen gyártási sorozat, vagy batch / charge szám lesz. Minion már ismerősebb hatású volt, a Matchbox egyik legbrutálisabban degenerált fantáziaautóját, a Rhino Rodot idézi kialakítása; igaz a HW sokkal szerethetőbb karakter.

Matchbox Rhino Rod (Forrás)

És a sokkal aranyosabb Minion

Szóval, három Angry Birddel a garázsomban, még mindig nem ismertem a játékot - ezt a hiányosságot egy agyzsibbasztó munkanap után hazaérve pótoltam be. A Facebookon futó Angry Birds Friends játékra kattintva elnyelt a sötétség. Bár eleinte "Gagyi Worms-koppintás!" mordulással kezeltem magamban, néhány perc múlva már barátaim eredményeivel küzdve pusztítottam a fizikai lehetőségeket alaposan kihasználó játékmezőn gúnyosan röfögő malacokat. Egy óra elteltével már személyes ügynek kijáró elszántsággal igyekeztem még több pontot elérni egy-egy pályán, s a Hot Wheels kisautója által megformált Minionok immár ádáz ellenségeim lettek, különösen a bukott pályákat követő horkantásaikkal. Végül a nehéz nap utáni kikapcsolódásom hajnal kettőkor ért véget, hogy aznap este ismét a képernyő elé telepedjek.
Köszönöm nektek Hot Wheels és Mattel, legújabb káros szenvedélyem!

Variációk egy témára

A legutóbbi börzén ismét sikerült beszerválni két ritka Lancia Beta-alapú kisautót (és jövő héten itt az újabb bolhapiac >sóhaj<). Remélem nem unjátok nagyon túlságosan a Beta-filiámat - amelyről már szóltam néhányszor lelkesen -, mert még fog jönni egy-két poszt ezekről a csodásan őrült nyolcvanas évekbéli rakétákról.
A mostani vételek amellett, hogy különleges és viszonylag ritka modellek, rávilágítanak a két gyökeresen eltérő variáns - a rallira szánt 037-es és a hosszútávú versenyeken feltűnő Beta Montecarlo - közti legnagyobb különbségekre. Nézzük is meg őket közelebbről!

Bburago Lancia Beta Montecarlo és Hot Wheels Lancia Rallye 037

Hot Wheels Lancia Rally 037

Az, hogy a HW elkészített egy ilyen legendát, önmagában még nem túl meglepő dolog. Az viszont, hogy 1/43-ban tette mindezt, és a nem túlcizellált alvázon Made in Italy felirat szerepel, már magyarázatot érdemel.
A Mattel még 1969-ben vásárolta be magát a Besana család kisautógyárába, a Mebetoysba, ahonnan a hetvenes években piacra dobta az 1/43-as Gran Toros szériát az USA-ban, míg a Mebetoys márkanév megmaradt egészen 1983-ig. Az 1/24-es, 1/25-ös és 1/18-as modellek gyártását részben a Bburago vette át,  míg az 1/43-asokat (és részben 1/24-eseket is) a nyolcvanas években Hot Wheels néven készítetták, köztük a magam Rallye 037-esét is.

A Hot Wheels 037-es nos, finoman fogalmazva is meglehetősen rusztikus darab. A karosszéria formája egyértelműen felismerhető, ám a kialakítás finomsága nagyjából az életlen baltával faragott ajtóéket idézi. Az ablakok akriljából kialakított első -és hátsó lámpák tulajdonképp egészen tetszetősek, bár értelemszerűen jókora illesztési hézagok vannak köztük és a karosszéria közt (főképpen hátul, ahová még egy sávnyi lámpa simán befért volna. Ami megintcsak hiba, hiszen a 037 versenyautónak körlámpái és nem téglalapjai voltak hátul. Az utcai verziónak viszont valóban téglalap alakú hátsó lámpái voltak ). Persze ez a technológia miatt van így, hiszen a lámpákat be kellett pattintani a helyükre, lehetőleg törés nélkül, ami egy tized-milliméteres pontossággal és szoros illesztéssel elkészített lámpapárnál elég esélytelen volt. A hűtőmaszk a belsőtér szürke műanyagját kapta meg, minőségében kissé alulmúlja a lámpákat. Az autó legdurvábban elhanyagolt területe az alváz, ami illeszkedni sem nagyon illeszkedik a karosszériához, s az első légterelő és a hátsó lökhárító kivételével pusztán funkcionális szerepet tölt be: tartja a kerekeket és a belsőtér műanyagját. A kerekek elhelyezése a lehető legegyszerűbb módon, fülekre akasztva történt, elől teljes tengellyel, hátul két féltengellyel. A szegecselés kritikán aluli, ennyire bénán elütött fejeket még a hongkongi illegális másolatok sem kaptak.

Érdekes módon a kerekek egészen jól mutatnak, noha nem is hasonlítanak az eredeti autóéra és a nyolcvanas évek modellautó gyártásának alsó minőségi szegmensét képviselik csak.
A HW 037-es természetesen a jól ismert Martini Racing matricázást kapta meg - merthogy tamponnyomásról ekkoriban ebben a méretarányban és árkategóriában még csak szó sem eshetett. Sajnos a gyártása óta eltelt közel harminc év alatt a matrica ragasztója lassan megadta magát és a Martini-csíkok már kezdenek leválni. Ettől eltekintve azonban kiváló állapotban vészelte át a kisautó az évtizedeket, és egy pillanatot sem gondolkodtam megvételén. Gyerekjátékként elég messze áll a modellautóktól elvárt minőségtől - az összehasonlítás kedvéért melléraktam az átalakításra előkészített, szintén messze nem high-end Altaya 037-esem. Itt látszik, hogy a méretarány sem egészen stimmel. Mégis, minden hibájával együtt egy letűnt kor, az európai modell -és játékautó gyártás utolsó éveinek mementójaként és az egyik legelfuseráltabb Béta-klónként kapott helyet kis gyűjteményemben.

Mintha nem ugyanarról az autóról mintázták volna az Altaya 037-esét

Bburago Lancia Beta Montecarlo

Ő sem gyakori darab, ezért örömmel vettem észre régi jó dílerem, Péter standján árválkodva, igen kedvező áron. A Beta Montecarlo a 037-essel ellentétben nem murvát gyúrni született, hanem hosszútávot futni, s ez meg is látszik rajta. A 037 a Beta Montecarlo műszaki alapjaira épült, a ralliversenyek elvárásainak megfelelően átalakítva; így a két verda között keresni kell a hasonlóságot. Míg a Beta Montecarlo a nagyobb végsebesség elérése érdekében nyújtott, alacsonyabb légellenállású karosszériát kapott, addig a 037 egy igen kompakt felépítményt, hátul a sarkokra tolt kerekekkel, igen fordulékonyra kialakítva.
Ahogyan a két mintaadó autónál, úgy a Bburago-Hot Wheelsnél is fennáll, legalább egy mostohatestvéri rokonság, a Mebetoys gyökerekben. A HW-hez képest viszont az olasz gyártó, amely rányomta bélyegét nemzedékünk autógyűjtésére (nem nagyon ismerek olyan kollégát, akinek gyűjtőszenvedélyében ne lett volna jelen a Bburago) minőségi szintet lépett.

A karosszéria hűen követi a Montecarlo vonalait, minden légbeömlő és él - van belőlük jónéhány - a helyén van és arányos. Az első lámpák a Hot Wheelshez hasonlóan az ablak anyagából készültek - mennyivel szebben mutat ez a zöldeskék árnyalat a HW színtelenjénél. A hátsó lámpákat nemes egyszerűséggel "leszegecselt" fedőlappal tüntették el, alattuk viszont az alváz bepattintási pontjai kaptak helyet - mivel a Bburago alváza nem szegecseléssel illeszkedik a karosszériához.
A hűtőmaszk érdekes módon a belsőtértől és alváztól függetlenül, saját szürke műanyagból készült - eléggé költséghatékonyság-verő megoldás, annak ellenére, hogy tetszetős.
Az alváz a HW-hez hasonlóan funkcionális, noha itt azért már megjelenik díszítőelemként némi futómű imitáció, hátsó kipufogódob és dupla kipufogó is.

A matricázása a Polistil 1/25-ös nagytesóéhoz hasonlóan a 698-as rajtszámot kapta meg, de számos ponton eltér tőle. Mindenesetre nagyon részletes és szép, e téren is mérföldekkel megelőzi az amcsi-olasz féltestvért.
A Bburago Beta Montecarlo egyetlen kirívó hibája talán a hátsó szárny alatti szerszámzárás nagyon csúnya sorjája - a készítő / karbantartó maestrók mintha sziesztázni mentek volna e részlet kialakítása és finomra csiszolása helyett.

Egymás mellé rakva látszik, hogy az elméleti méretarány azonosság mellett korántsem egyforma a két autó mérete. Az elméletileg jóval rövidebb HW 037-es ugyanis pont akkora, mint a jóval hosszabb BB Beta Montecarlo, miközben tengelytávja vagy egy centivel nagyobb. Úgy tűnik, a Bburago kisautója valahol 1/45 körül lehet (erre olvastam utalást másutt is), míg a HW talán az 1/41 - 1/42 méretarányt tartja.
A két kis játékautó egymás mellé állítva mutatja meg, milyen a tisztes iparosmunka és az összecsapott félbóvli. Igaz, ritkaságánál fogva manapság már az utóbbi is egész meglepő árkategóriában mozog.

A kedélyeket megnyugtatandó, még korántsem végeztem a Beta derivatívák kivesézésével - a következő bemutatandó autók viszont már kategóriájuk felső szegmensébe tartoznak.

Olaszok japánból

Az autórajongók kevés százalékát hagyja hidegen a Lancia szupermacsó ralli klaszzikusa, a Delta HF Integrale. Manapság, a kétezres évekeleje- közepének rettent' fura pszichedelikus formavilága csitulásával az autó újra felbukkant a kollektív emlékezetből. Az egyszerű tégla/trapéz forma és az alá rejtett értékek maradandóbbnak tűnnek, mint a modern szupersportkocsik négydimenziós téridő görbületei.
A mi kis Anonim Modelkoholista körünkben is egyetértés uralkodik a Delta szentségét illetően, így én sem hagyhatom ki, hogy ne mutassam meg az 1/64 méretarány legjobbjait a témában.

Izmos Hófehérke vs. Sportos Piroska

Bár nem vagyok a versenyfestés ellensége, valamiért a Deltákból igyekeztem az utcai kiviteleket beszerválni - a szponzormatricák inkább elfedik, mint feltárják az autó különleges karakterét.
A parányok természetesen két japán cég termékei: a már megérdemelten sokat dicsért Kyosho és a gyűjtők látókörének közepére mostanában érkező, alapból versenyautókkal foglalkozó CM's is elkészítette a maga változatát.

Kyosho 1/64 Lancia Delta HF Integrale Evoluzione II

A tokióiak nem tököltek sokat és egyből a Delta "végső", legerősebb változatát küldték harcba olasz autós sorukban. Ez a verda volt minden idők legdurvább utcai Deltája; az új Marelli motorelektronikával 215 lovasra pumpált kétliteres négyhengeres motor hangja bemelegítés után szimfonikus zenekar muzsikájaként szól az autórajongóknak a mai napig.

Az igazi Lancia Delta HF Integrale Evoluzione II 1993 (Forrás)

Az Evo és Evo II verziókból Japánban is került néhány - ahonnan az utóbbi években sorra hozták vissza őket, pótolandó az európai "tunerek" és "utcai versenyzők" által szétbombázott járgányokat. Nos, az egyik hófehér Evo II a legenda szerint as Kyosho vezetőjénél (vagy vezető tervezőjénél) kötött ki.  Az ő javaslatára került bele az utcai változat a cég 1/64-esei közé, aminek pedig őszintén örülök...

A kis fehér szépség hűen hozza a Kyo minőségi színvonalát, az autó lélegzetelállítóan élethű. A hűtőmaszk vörös festése precízen, hiba nélkül a helyén van a ezüst kereten belül, akárcsak a HF logó, az irányjelzők narancssárgája és a kilincsek, valamint a tanksapka fekete pöttyjei. A tamponnyomás precizitásánál csak az Evo II 16 collos könnyűfém kerekeinek másolata hátborzongatóbb. A nem éppen egyszerű formát olyan pontossággal sikerült kialakítani a fröccsöntő szerszámban, hogy mind a tervezője, mind a kivitelezője elismerést érdemelne - ha Magyarországon járna a két sensei, szívesen látom egy túróscsuszára mindkettejüket!

Az még hagyján, hogy a tized-milliméteres lyukak és küllők torzulás, vagy éppen anyaghiány / felesleg nélkül a helyükön vannak, de a kerék térhatása is tökéletes - erre még lentebb visszatérek.
Bár a szín megfogott, az már kevésbé, hogy a fehér inkább takar, mint díszít. Ferkó szerint a festék nagyobb méretaránynál alkalmazott beállításával volt a baj, amit nem adoptáltak 1/64-hez; ehhez nem tudok hozzászólni. Viszont tény, hogy az élek helyenként gömbölyűbbek a kelleténél, ami számomra a túlzott festékvastagság jele.

Megfogva a kis verdát, az első gondolatom az volt: "De szívesen mecsiznék vele!" - amit persze felülír a felnőtt tudat, miszerint itt nem játékról, hanem gyűjtői autóról van szó. De ahogyan a valódi Delta Evo, úgy a kisautó változata is inkább játékra buzdít, mint hűvös távolságtartásra. Így egy gurítás után a biztonságos íróasztalon, már csak azon tűnődöm: vajon miért nem készítette el senki ezt az autót gyufás skatulya méretarányban, játékként?

CM's Lancia Delta HF Integrale

Az olcsóbb, s ár / érték arányban időnként a Kyoshónál is jobbnak bizonyuló CM's a Lancia-Fiat Rallye sorában már ellőtt egy-két nagyágyút - piacra dobták az S4 és a Beta Montecarlo 1/64-es változatát, akárcsak a lehető legtöbb Delta és 037-es versenygépeket.

Lancia Delta HF Integrale (Forrás)

A CM's doboza mindent visz

Nekem mégis ez a vörös utcai változat volt a legáhítottabb vágyam tőlük. A régi Delta formája kevésbé agresszív a Kyoshoénál, híján van mind a szélesítéseknek, mind az Evo II-re jellemző túltengő motorháztető púpnak. Ez az atléta még nincs kigyúrva, csak szálkás. Precizitásban azonban már-már odaver a nagy etalonnak: az autó orra gyönyörűen van kialakítva. Igaz, hogy a lámpák műanyagja fátyolosabb a Kyoshóéhoz képest, viszont a maszk nem ül olyan mélyen, mint a tokiói olaszé, s így nincs is olyan enyhén mélabús bulldog tekintete.Külön kiemelném a ködfényszórók extra műanyagját, a hátsó rendszámkeret kiemelését, valamint a kipufogó ezüst festését, amely ziccert a Kyosho csúnyán kihagyott.

A hátsó lámpák, akárcsak a Kyonál, itt is műanyagból vannak, ám velük ellentétben nem kapott narancssárga tamponnyomást az index. Pedig azzal látványosan kiemelkedne az így a karosszéria színébe olvadó lámpatest.
A jól eltalált fekete festések, amelyből jutott például a visszapillantó tövére, további pluszt jelentenek. Kicsit sajnálom, hogy egyik gyártónak sem jutott eszébe az élethűség kedvéért némi ezüstöt feltenni a tükröket kihangsúlyozandó.

Egyetlen pontot találtam, ahol a konkurencia jobban teljesített: a kerekeknél. A CM's kerekei egyrészt túl nagyok - a HF-nek az Evo II-nél kisebb, 15 collos felnijei voltak, a Kyosho mellé téve mégis ez a verzió tűnik hajszálnyival nagyobbnak. Ráadásul a kerekek tulajdonképpen csak mintás tepsik, térbeli forma nélkül. Látszik a szándék és messziről hihető is, de közelről  A Kyosho kereke a CM's-éhez viszonyítva olyan, mintha a kuglóf formát tennénk a tésztaszaggató mellé. Kár ezért; kialakításában és részletességében bizony verné a tokiói szuper-Deltát a piros; már csak azért is, mert az első ülések mögött jól látható helyet kapott egy pótkerék is.

A belsőtér kidolgozását nehéz kritizálni bármelyik autónál; a CM's ülései egy fokkal hitelesebbnek tűnnek, de a Kyosho belsőterének finom részletei mint a kormány, vagy a műszerfal, pontosabban vannak kidolgozva.
Furcsamód, bár hivatalosan mindkét autó 1/64-es, a CM's tengelytávja majdnem két milliméterrel rövidebb a Kyoshóénál, miközben hossza talán néhány tizeddel marad el tőle. Ezek a furcsa aránytorzulások persze megszokottak ebben a méretben, mégis feltűnő a különbség a két autó közt.
A CM's piroskája veszélyesen jó lett a Kyoshófehérkére nézve - mégis, valamiért az utóbbi az értékesebb és ritkább darab.

A Kyosho blisztert, a CM's vitrint kapott

Szuperdög és egyszerűen szép. Egyikük sem tökéletes.

Akárhogy is, a két kis Japánból jött Olasz megtestesíti mindazt, amiért rajongtak húsz éve, s ami napjainkra is a modellautó gyűjtők féltett kincsévé teszi a parányi Deltákat.

Börzei szerzemény: Norev Peugeot Concept-Car Onyx

Jellemzően nem vagyok céltudatos modellautó vásárló - ha Ebayen, vagy akár a japán Yahoon / Amazonon nézelődöm, rendszerint azokra a verdákra csapok le, amik abban a pillanatban megpendítik bennem a "Te kellesz nekem!" húrt. Ennek köszönhetően a gyűjteményemben viszonylag kevés igazán nagy értékű modell található, ráadásul sok régóta figyelt autó maradt talonban. Másrészt azonban, nem igazán van olyan parányom, amitől könnyedén megválnék - némileg értetlenül is figyelem, milyen könnyedén áldozzák be a gyűjtők saját darabjaikat egy "Új kedvencért"...

Ma a börzén azonban a ritka alkalmak egyike jött el, amikor egyesül a tudatos beszerzés a személyes örömmel. Amellett, hogy sikerült két újabb Beta-derivatívára szert tennem (ők is jönnek a blogra hamarosan), egy igazi nagyvad akadt horgomra - cserébe én is az eladója horgára, dehát ilyen játék ez.

Szóval az egész a Peugeot párizsi tanulmányautójával, az Onyxszal kezdődött. Valamiért megfogott a klasszikus és hipermodern anyagok szinergiájával kerékre álmodott csoda, ahol a rézlemezből kalapált oldalfal ráfeszül a karbonvázra, vagy éppen a papír belsőtérből lehet irányítani a le mansi hibrid versenymotort. S mindez egy lenyűgözően franciás formatervbe csomagolva, amiről egyértelműen, kérdőjel nélkül megállapítható a származása, a hűtőmaszk zombi-oroszlánját nem is látva. (Az utóbbit is csak azért pécéztem ki magamnak, mert nem igazán jön be a Peugeot aktuális, gúnyosan somolygó szája - de ez abszolút szubjektív).

Peugeot Concept-Car Onyx (Forrás)

A börzén szinte csak megszokásból túrtam át az egyik kevéssé preferált eladó készletét, amikor a kezembe akadt a kék Norev doboz és a benne lapító Onyx, ami magányosan gubbasztott a tucat Norevek (és néhány kevéssé tucat kékdobozos egyéb Peugeot-különlegesség) közt. Totális ledöbbenésemet látva mosolyogva közölte, hogy a párizsi autószalonon volt repitermék a valódi autó mellett, s már ott is szétkapkodták, mint floki a lábtörlőt. Természetesen ettől kezdve már szinte mindegy volt, mekkora árat mond a kis háromhüvelykesre - úgyhogy pár perccel később jónéhány Ft-al könnyebben, s egy Concept-Car Onyx Peugeottal súlyosabban távoztam a helyszínről. Idehaza az Ebayre pillantva derült ki azután, hogy egyáltalán nem volt rossz vétel a kis réz-fekete - s ennek a lelkem mélyén kezeit dörzsölő sóher felettébb örült, bármennyire is nem kedvelem a fickót.

Idehaza óvatosan bontottam ki a kis szépséget, s széles mosollyal tettem le a fényképezés alapjául szolgáló papírlapra. Az autó gyönyörűen visszaadja eredetijének roppant bonyolultnak tűnő, ám a valóságban csupán néhány, egymástól különböző szögben futó egyenesre feszített ívekből álló karosszériáját.
Itt-ott azért érződik, bizony kapkodva készült ez a szerszám, hogy meglegyenek a kisautók a párizsi bemutatóra. A menetirány szerinti bal oldali szerszámzárás gyönyörű és határozott vonal, a jobb oldali viszont kétségbeesetten elcsiszolt, ami megtöri karosszéria hátsó részének selyemfényű feketeségét. A tamponnyomás is kétarcú - hátul a japánokat idéző pontosságú csíklámpák, Peugeot logó és tized-milliméteres felírat, elől pedig a hűtőmaszkon hiányzó ezüstcsík, a rácsozaton téglalappá egyszerűsített oroszlánszerűség és a visszapillantóra folyt rézfesték.

És mégis, az apró hibákkal együtt is élmény volt felfedezni a kisautó szépségeit; az ablak tetővonalát és púpjait, a tűdőt formázó hátsó kopoltyúkat, a turbinalapát-kerekeket. A tökéletesség nem mindig egyenlő a részletek tökéletességével - inkább az összhang egysége dominál számomra. A Norev Onyxa pontosan ezt a hatást érte el, így került pillanatok alatt kedvenceim közé.

Hot Wheels Mazda RX-7 by Jun Imai

Mekkora hülyeség - nevettem magamon ma délután, mikor kibontottam a papírdobozt. Puerto Ricóból, egészen pontosan Guayamából repült ide az autó. De nem ám egy különlegesség, ami sehol nem beszerezhető. Csak egy szimpla Hot Wheels, ami mellesleg a 2011 / 12-es év egyik legnagyobb dobása: a Jun Imai tervezte Mazda RX-7-es.

S hogy miért repülte körbe a fél világot a kis fekete szépség? Két oka van:
- Egyrészt türelmetlen vagyok és már hónapok óta vadászok sikertelenül a kis ékre. Jellemző, hogy a hozzá hasonlóan keresett autók jókora késéssel érkeznek meg hozzánk. Valószínűleg először a hazai piacon osztja szét zsákjából a jót Mattel bácsi.
- Másrészt, mert szeretem az autót, s RX-7-es mini-gyűjteményemnek kihagyhatatlan darabjának ígérkezett már az első képek óta.

Szóval kicsengetem a bolti ár háromszorosát, vártam három hetet, s ma végre  boldog balekként ollóztam a csomagom. Amit benne találtam jóváhagyta totálisan észerűtlen döntésem; a klasszikus Matchbox IMSA RX-7 után 18 évvel a Hot Wheels is remekelt a saját verziójával.
A tengerentúlon hatalmas kultusza lett a kis Mazdának; olyannyira, hogy a nemrég lezajlott Japanese Classic Car Show-n bemutatták a JDM Legends csapata által épített, a HW RX-7-esét 1:1-ben megmintázó autót. Nem sokszor fordult még elő, hogy egy játékautóból lett valóság, méghozzá milyen állatira jól sikerült darab!

JDM Legends Mazda RX-7 (Forrás)

Közelebbről megnézve, az autó gyökereit bizony nem a Mattelnél találjuk meg, sokkal inkább a távol-keleti konkurenciánál. Mégpedig a Tomicánál. A japók a regular és Limited szériájukban is megénekelték, Savanna RX-7 Racing néven a daytonai 24 óráson indult versenyautót, 1/60-as méretarányban, zöld-fehér fényezéssel.

A HW autója le sem tagadhatja, honnan jött az ihlet, bár a részletekben van némi eltérés. Először, az amcsi gép vagy két milliméterel rövidebb a Tomicáénál, viszont ugyanolyan szélesek a sárvédők - tehát masszívabbnak tűnik mellette. A japán gép kifinomultabb darab, saját kerekekkel, nyitható ajtókkal, rugózással és hihetetlen részletességgel kidolgozva - de az amerikai vasnak sincs miért szégyenkeznie! Sőt, mestermunka a maga szintjén, hiszen már-már modellautó színvonalat sikerült kihozni egy játékautó árából; nem kis teljesítmény ez! Különösen pikáns részlet, hogy a Mattel Mazdája jobbkormányos verzió, míg a Tomica a balkormányos amerikai kivitelt mintázta meg. Ráadásul a belsőtér tekintetében a Hot Wheels jócskán rávert a Tomicára; a becsövezést, a sportüléseket, de még az ajtókat is felismerhetően kialakították, míg a Tomica spártai versenyautó belsőt kapott.

A fekete-arany kisautó és a JDM RX-7-ese a valóságban is párhuzamosan készültek; Jun Imai és a JDM Legends vezetője, Mike Garret közösen alakították ki az autó formavilágát, természetesen az IMSA versenygépre (és személyes megérzésem szerint a jó kis Tomicára) alapozva. Az egyszerű, mégis feltűnő fekete-arany-vörös külső Brandon Ozaki műve, akinek nevét hálából az autó pilótájaként tüntették fel.
A csíkokon kívül - melyek kialakítása színüket kivéve szintén a Tomicáét és a daytonai autót idézi - egy 20-as rajtszám, NGK "szponzormatricák", a JDM Legends logója, valamint a B-oszlopra a Japanese Nostalgic Car webmagazin logója került a kasztnira. Sajnos a tamponnyomás még mindig nem tökéletes, mivel a jobb oldalon szépen olvasható JDM logó a másik oldalra már csak egy aranyszínű téglatestként került fel - ismét a nem középtengelyre helyezett autó / nem egyenlő nyomás hibája.

Bár örültem volna a tampózott hátsó lámpáknak, sajnos be kell látni: ebből az árból ez a maximum, amit ki lehetett hozni.

A krómszínű alváz alá - amelyből a kipufogót is kialakították - a standard MC5 kerékgarnitúra került, ami szinte minden autón jól mutat. Remélem lesz extra verziója a járgánynak, ahol autentikus(abb) kerekekkel - itt a HW kínálatból az SSO5SP, vagy a BFG5SP ugrott be, melyek jól idézik fel a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának versenyfelnijeit - illetve részletesebb tamponnyomással kedveskednek a gyűjtőknek.

A Mazda RX-7 kollekcióm kedves darabja lett a szerény keretekből legtöbbet kihozó Hot Wheels. Csak egy kérdés mocorog bennem; nem akarja esetleg a Mattel kölcsönadni Imai sant a Matchboxnak pár hónapra?