Parányi ékek - Tomica Limited és Kyosho 1/100 Mazda RX-7

Az első generációs Mazda RX-7 SA22C bevallottan az egyik kedvenc Japán autóm. Olaszoktól, illetve németektől átvett és tökéletesített ékforma, már-már perverzmód különc kéttárcsás Wankel-motor, mitől ne lenne vonzó?

A szélesített versenyverziók még közelebb állnak hozzám, így nem hagyhattam ki a Tomica Limited fehér-zöld Savanna RX-7 Racingjét sem. Mégis volt bennem némi hiányérzet, amit nem elégített ki a kissé kopott regular változat beszerzése sem. Ezt egyébként eredetileg felújítani vettem meg, de annyira patinás, hihetően viharvert autó, hogy meghagytam eredeti állapotában. Végül az 1/100-as Kyosho RX-7-esek láttán vigyorodtam el; ők is átrepülték a fél világot, hogy gajdzsin kezeim szabadítsák kis kis tasakjaikból a parányi ék-szereket.

A modell mintájául a Mazda Technical Center által a daytonai 24 órás versenyen 1979-ben indított fehér-zöld 7-es rajtszámú autó szolgált, melyet a régi motorosnak számító Yoshimi Katayama és csapattársai, Yojiro Terada és Takashi Yorino vezettek. Az autó a GTU kategória első, az összetett ötödik helyét szerezte meg, míg a 77-es rajtszámú, W. Bohren, J. Downing és R. Mandeville fehér-piros autó utánuk a kategória második és összetett hatodik helyet szerezte meg.
Katayama a következő évben a Roger Mandeville irányításába került ex-gyári csapatban versenyzett tovább, majd Ausztráliában folytatta az RX-7-esek idomítását.
Az autókról itt és itt találtok bővebb, eredeti képsort.

A daytonai diadalt megörökítette mind a Tomica, mind a Kyosho, és ebbe szemmel láthatóan mindkét cég beleadott apait, anyait.

A Tomica a klasszikus háromincses tartományban dobbantott, ami az RX-7-esnél 1/60-as méretarányt jelent. A Limited kiadás a regular verzió igényesebben kifestett, saját kerekekkel ellátott kivitelét takarja. Mivel azonban a normál változat is rendre nagyon aprólékosan kidolgozott volt a Tomicánál (az aktuális autóikra ez egyre kevésbé jellemző, megindult az ő el-Matchboxosodásuk is sajnos), ez nem jelentett minőségi hátralépést.

A karosszéria hihetetlenül precíz, a kerékjárat szélesítések minden csavarját / vagy szegecsét látni engedi, akárcsak az éleket, hátsó ajtó zsanérokat, lökhárítókat, mindent. Még a kipufogócsövet is kialakították, nem csak egy telibevert rudat kapott az autó, hanem valódi, kifestett csövet! A Matchbox méretarányú játékautók közt számomra ez a Mazda lett az etalon, s nem(csak) azért, mert szeretem. Persze ennek a részletességnek ára is van: a tamponnyomás sötétzöld-világoszöld csíkjai nem fednek 100%-osan a mélyedésekben és a bukólámpáknál. Ez esetben meg tudom bocsájtani a hibát; a technológia még nem jutott el arra a szintre, hogy ilyen részleteket is fedni tudjon. Egyúttal megkövetem a Pekingi kecskét is, amelynél felróttam ugyanezt a hibát.
Afelett már kicsit nehezebb szemet hunynom, hogy a hátsó lámpa pirosa bepermetezte a lámpatest alatti teret is...
Az autó természetesen rugózik, ajtajai nyílnak - a belsőtérről ne várjatok fotókat, képtelen voltam lekapni...
A kerekei nagyon jól visszaadják a hetvenes évek végének stílusát, és az eredeti autóét is. Példaértékű verda ez!

Szóval, mi okozhatna nagyobb örömet, mint egy 1/60-as spiáterbe öntött majdnem tökéletesség? Nos, az 1/100-as testvérei! A Kyosho miniatűrjei bizony fityiszt intettek az európai H0-ás, másnéven 1/87-es műanyag autóknak, és a nagyobb méretarányban megszokott részletességet mentették át ujjpercnyi méretbe, fémből kiöntve!
A daytonai duó mindkét autóját megmintázó pakk alig elnagyoltabb, mint a Tomica. A karosszéria vonalai, az ajtók, a motorháztető, a lámpák, a szélesítések mind határozottan felismerhetők. Egyetlen baki az aránytalanul, szinte karikatúraszerűen nagy hátsó légterelő; itt csak sejtésem lehet a miértről, de arra tippelnék, hogy az eredeti spoiler tömbszikrázásánál hibázhattak a készítők. Hogy ne kelljen a bonyolult szerszámgyártási folyamatot újrakezdeni, új tömbbel szikrázva, némileg mélyítették a formaadó üreget - ezáltal növelve a szárny méretét. Persze ez csak személyes vélemény.

A tamponnyomások némileg egyszerűbbek a Tomicáénál, de panasz nem lehet rájuk: a vonalak pontosan a helyükön vannak, az 1 mm alatti felíratok is olvashatóak, még a pilóták tetőre varrt, alig 0,5 mm magasságú nevei is!

A kerekek a hátsó szárnyhoz hasonlóan picit nagynak tűnnek, itt azonban nem tudom mivel indokolni a dolgot - vagy egyen-kerékformát használtak, vagy az én szemem kezdi már feladni a harcot. Akárhogy is, ha nagyobb bátorságom lenne, bizony alkalmaznám a Csabi barátom által gyakorolt szárazecsetelési technikát a felni középső részének kifestésére. Így viszont egyelőre hagyom eredetiben a kisautókat. Az ék-szerek úgyis eredeti formájukban a legszebbek.

Hétvégi újratöltés - GL és HW Dodge Charger

Úgy sejtem, mindenkivel előfordult már az életében, hogy legszívesebben ledobta volna magáról a civilizáció álcáját és az asszonyát maga után húzó (szigorúan háttal, hisz tudjátok...) ősember módjára reagálna le egy-egy helyzetet az életben. Bunkósbottal a közepébe vágva... Ilyenkor az ember nem igazán vágyik kifinomult társalgásra, tökéletes részletek elemzésére.

Nem, ilyenkor az ember bevágna maga után egy vastag acéllemez-ajtót, kipattintana egy dobozos sört, gyújtást adna és bő gázzal elporolna.

Az ilyen álmaimban sosem kifinomult Skyline-ok, GT-R-ek szerepeltek. Ó, nem, azok nem ide valók. Hanem ósdi amerikai böszmék, Challengerek, és Chargerek, benzintemető V8-asokkal, hordónyi kerekekkel.

Nos, a Dodge Charger bizony nem a technokraták és a finom lelkek autója. Az a gép, amely néhány év óta Dízel Vinné varázsol bárkit - na jó, én speciel röhejesen festenék fehér atlétában a volánja mögött - illik mostani hangulatomhoz.

Nagy öröm volt, hogy nemrég hozzájutottam Balázs kis sárga Greenlightjához; a lapos, tepsiforma izomverda egy narancsszínű Challengerrel kiegészítve került hozzám. Így a korszak nagyágyúinak férfias és nőies változata is a garázsban van - ez személyes vélemény, de a Charger nagyon maszkulin autó, míg a Challenger mellette valósággal nőiesnek hat.

Naná, hogy überférfias. hiszen minden vonala széles, feszített, akár a testépítők izomzata. Vagy legalábbis egy olyan testépítőé, akin keresztül ment a nevadai sivatagban egy úthenger és mumifikálódott a napsütésben.
A Greenlight nagyon jól visszaadja a Charger karakterét; a krómkereten belül ívelt hűtőmaszk alól várja az ember a rejtett lámpák előbukkanását, miközben az 1 milliméter alatti betűk is tökéletesen olvashatók. Az ablakok keretei szépen kivitelezettek, akárcsak a karosszéria anyagából formázott és festéssel kiemelt ablaktörlők. Minden pötty, sík és vonal a helyén van, a feliratok olvashatók - az amerikai gyártók közül a GL teljesítménye előtt őszintén meg tudom hajtani a fejem. Ezek a srácok már-már elérték a japán tamponnyomó művészek - hú ez kicsit perverz így leírva :) - színvonalát. Külön öröm a nyíló motorháztető, ami alatt kicsit szégyenlősen, de szépen kialakítva, a hűtő mögött elhelyezve bújik meg a 440-es Hemi.

Az autó leggyengébb pontjai a kerekek - nem szenvedhetem ezt a csicsás stílust, a karosszéria színére fényezett peremű krómozott hordókat. Persze divat, értem én, de... Mondjuk úgy, hogy meg kellett barátkoznom velük. A kivitelezésük azonban példaértékű, bármennyire is bántják a szemem, akárcsak a rajtuk feszülő gumiké. Az alváz anyaga spiáter, kialakítása méltó az autóhoz. Igazi kis kincs az 1/64-es izomparány.

Természetesen nem hagyhattam magában sárgulni a Greenlightot, így gyorsan beszerző körútra indultam. Hot Wheels Chargert találni talán a legegyszerűbb feladatok egyike, így kapásból két példányt szerváltam be: egy osztott hűtőmaszkos piros '69-est, és a Halálos Iramban moziból jól ismert '70-es nagyhűtőmaszkos, diszkrét Superchargeres fekete dögöt.

Kivételesen most nem fogom fikázni a Hot Wheelst - igaz, hogy Diesel mester Chargerén a festés egy alkoholista maszek fényezőére emlékeztet, aki a nyolcvanas évekből maradt kalapácslakkal keni le a jobb sorsra érdemes autót, amelyen diszkrét buborékok jelzik a nem megfelelő alapozást. Igaz, hogy a tamponnyomás itt-ott lecsúszik a kilincsekről, de valahogy ezek a prosztó gagyiságok jól állnak a dürhő amcsi verdának. A HW igazán ebben az érában érzi jól magát, s bevallom, szélesen vigyorogva tologattam a két kisautót, rögtönzött gyorsulási versenyt játszva az íróasztalon.

A faék egyszerűségű verdák újratöltötték a jókedv szintemet - hasonlóan kellemes hétvégét kívánok mindenkinek! Búcsúzóul a különbség a menőző és az oldschool vagány közt! (Kösz a klippet, Balázs, és Gábor!)

Korszakok - Tomica és Hot Wheels Toyota 2000 GT

A Toyota 2000 GT egyike azon japán autóknak, melyek születésük pillanatában beírták magukat nemcsak az autó történetének lapjaira, de az egyetemes autós vágylista élmezőnyébe is.
A klasszikus, nagy túraautó stílusban (hosszú motorháztető, ívelt vonalvezetés, hátsókerék hajtás) megépített járgány történetének egy érdekes részletét - a Datsun Fairlady Z-vel való féltestvéri viszonyát - megírtam már másutt, így most a kisautó verziói segítségével mutatom be a modellautó gyártás napjainkban végbemenő technológiai / filozófiai korszakváltását.

Világnézeti különbségek

A klasszikus: Tomica Toyota 2000 GT
A japán gyártó több okból tiszteletet érdemlő. Egyrészt, ha akar, olyan high-tech modellecskéket farag, melyek például szolgálhatnak sok csúcsra hype-olt, de sok esetben inkább csak presztízsben, mint minőségben nagyot nyújtó cégnek. Itt a Limited Vintage Neo sorozatra gondolok, amely 1/64-ben lazán lepöcköli az Autoart és a Minichamps hasonló méretű próbálkozásait. Hogy lássuk, miről beszélek:

Tomica Limited Vintage Neo Mercedes-Benz 190 2.3

Igen, ez 1/64-es! A tamponnyomások tökéletesek, a lámpák élnek, a tükrök követik a valódi autó asszimetrikus kialakítását. Az utóbbi évek egyik legszebb kisautója - mondom ezt úgy, hogy nem vagyok a 190-es rajongója.

Persze ez a Tomica presztízs sorozata, a játék kategórián messze túlmutat, a Museum Collection darabjaként megjelent Toyota 2000 GT elég viccesen festene mellette. Viszont a sárga spiáter mindent tud, ami húsz éve még egyértelmű volt, mára viszont már eltűnt: rugózás, nyitható ajtók, fém alváz.

A karosszéria vonalai határozottak, kiváló megoldás az alváz anyagából megformált első lámpák + hűtőmaszk, hátsó lámpák és a középen kivezetett dupla kipufogó. Az autó Kamm profeszor elvei szerint kialakított hátsója hihetetlenül szép, legalább kétszer annyi fotót lőttem rá, mint a többi részére. A zöld motorháztetős sárga festés valódi autót utánoz; hasonló színű versenygéppel állítottak fel 72 órás megbízhatósági / sebességi futam alatt 16 rekordot 1966-ban a Yatabe pályán. (Bővebben itt)

Ritkán látni ilyen ropogós hátsót

A festés szerencsére nem túl vastag, hagyja élni a karosszéria vonalait. A napfény tükröződését tompító selymes zöld szín fenemód jól mutat, a részben az ajtóra, részbe elé tampózott Toyota 2000 GT feliratok japánosan precíz mód a helyükön vannak.

A belső tér is Tomicás; egyszerű, de a kormánykerék legalább nem tepsi, az ülések pedig hozzák a hatvanas évek versenylócáinak érzetét. A kis japán (vagyis kínai) a kisautógyártás klasszikus vonalát képviseli: szép, de nem high-tech érzetű kialakítás, itt-ott egyszerűsítésekkel (az orra meglehetősen együgyű, viszont pontosan illeszkedik, rések nélkül), szerethető összhatással. Olyan játék, amellyel gyerekként is szívesen játszottam volna, s a gyermekeimnek is büszkén fogom mutatni.

A modern: Hot Wheels Toyota 2000 GT
Az amcsik egyik legjobban várt autója volt ez a piros verda, annál is inkább, mivel ez is a lassan legendává váló Jun Imai értő alkotása. Nehéz volt kivárni, mire kibonthattam a másodpéldányom bliszterét, de az aktus után széles mosolyra húzott a szám. Az autó orra Imai san védjegyévé vált megoldással lett kialakítva: a hűtőmaszkot az alvázból, a lámpákat pedig a szélvédő anyagából alakították ki, akárcsak a Celicánál. Zseniális megoldás, és a kivitelezés is ragyogó; nincsenek illesztési hézagok, minden a helyén van, már-már japánosan. Az autó karosszériája szépen, határozott vonalakkal van megrajzolva; nagy adu a visszapillantó tükrök odabiggyesztése és a motorháztető hűtőbordáinak szerszámba tömbszikrázása.

Nagyot villant a Hot Wheels

Hátrébb már csökken a lelkesedés; a hátsó ablak formája kicsit bizonytalan, noha méretét tekintve közelebb áll a Tomicáénál a valósághoz. A pici hátsó légterelőnél csúf szerszámzárási sorja van - ez eléggé illetlen dolog egy vadiúj kisautótól. A fenekét nem sikerült olyan vonzóvá tenni, mint a japán autónál, szinte láthatatlanok a lámpák a vörös festék alatt. Itt sokat segített volna a tamponnyomás - bár a Hot Wheels minőséget ismervén ebben nem vagyok teljesen biztos... A középre vezetett dupla kipufogó viszont kellően hangsúlyos lett; ezért könnyű megbocsátani az előbbi ballépéseket.

Csak a kilincseket tudnám feledni...

A karosszéria alatt a jól bevált, fekete küllőjű MC5-ösök lapulnak. A legtöbb autón jól mutató kerekek itt sem okoztak csalódást, illenek a vörös-fekete színkombinációhoz.
Az autó festését hátul picit vastagnak éreztem, mivel a lámpák jelenlétét majdnem nullára redukálta. A fekete oldalsó díszcsík nagyon szép, akárcsak a cirádás Hot Wheels logó a visszapillantók alatt. Mellette azonban nem tudom megbocsájtani a sacc/kb. "odaplöttyintett" kilincseket, amelyek egy kiadós tarkónbaszástcsapást adnak a pozitív összképnek. Küldjétek már el a tamponyomós szerszámosokat a Kyoshohoz, vagy Tomicához egy szakmai továbbképzésre!

A HW orra a nyerő

A belsőtér, ha lehet, még a Tomicáénál is puritánabb; igaz valódi kormány és ülések vannak itt is szerencsére. Nagy plusz a hátsó ablakon keresztül látható bukókeret imitáció!

Szóval itt van ez a remekül és ötletes részletekkel megformált, ám Hot Wheelses szokás szerint apróságokon, pontosabban minőségi hibákon elvérző modern szépség. Ha az öntőszerszámon és a kilincsek tamponnyomó szerszámán - vagy az ezüst festék sűrűségén - kicsit tovább reszelnek, zseniális autó született volna. Persze gyűjtői darab lesz belőle is - Jun Imai nem nagyon nyúlt még mellé. De a klasszikusok finomsága és lelke bizony nagyon hiányzik a költséghatékony előállítás oltárán feláldozott modern kisautóból.

Egy autó története

A mostani bejegyzés ötletét wmormo Corgi Ford Consuljáról szóló írása adta a Matchboxmemorieson. A cikkhez hozzászólók mindegyike megegyezett abban, hogy a kisautó története fontos részét képezi a modellgyűjtésnek.
Magam is hasonlóan gondolom ezt; néhány autóm inkább a hozzám kerülésének története miatt fontos, mint valós anyagi értéke miatt. Ez utóbbi nézőpontot - vagyis az autó forintosított értékének lobogtatását -, amely széles körben jellemzővé vált, sosem tettem magamévá hál'Istennek.

Corgi 151a Lotus Mark 11 Le Mans csúcsformájában (Forrás)

Ami hozzám került, már nem az anyagi érték kategóriája

Gyűjteményem egyik "mesélő" autója, a kis kopottas Corgi Lotus Mark 11 Le Mans; jelen állapotában, hiányzó szélvédővel és sofőr figura nélkül az 1-2 dolláros felújítandó kategóriás vackok közt található az Ebayen. Csakhogy az én autóm nem az Ebayről származik, noha Nagy-Britanniából került hozzám.

Tavaly kaptam e-mailt az angolos visszafogottsággal író Davidtől, aki a Modelfreaksen már többször megénekelt Lancia Beta-imádatom melléktermékeként a Diecast Lovers-re került kis Majorette Betám hatására keresett meg. David ugyanis egy Betát újít fel és a megfelelő festés és matricázás érdekében kért néhány képet a kisautóról. Természetesen küldtem neki tucatnyi képet, és a Beta Montecarlo versenyverziójának interneten fellelhető képeiről is egy csokorra valót. Megköszönte, s abban maradtunk, hogyha elkészül az autója, dob néhány képet róla.
Ezután több hónapos csend következett, azután idén tavasszal újra jelentkezett; néhány képet mellékelt egy kis Corgiról, melyet egy barátja házfelújítása során találtak. Ez volt a kis kék Lotus, "as found"-ahogy a jól nevelt francia mondja. Megkérdezte, érdekel-e, cserébe a neki tett szívességért? Vagyis a néhány átküldött képért. Naná, hogy érdekelt!

Ahogyan előkerült

Sajnálkozva jegyezte meg, hogy mire odaért, már vagy negyven kisautó ment a kukába, mivel barátja ezeket az édesapja értéktelen játékainak tartotta... Így lett a kék Lotus egy régi gyermekjáték gyűjtemény egyetlen menekült darabja, míg David egy régi elektroncsöves rádiót mentett meg az enyészettől.

Hiányos, kopott, mit sem érő autó. Mégis szép.

Az Angliában kidobásra ítélt kisautó, amely a Corgi legszebb időszakából, a hatvanas évekből (egészen pontosan 1961 és 1965 közt készült a 151 / 151a jelzésű kisautók sora) származik, végül a vitrinembe került, néhány Corgi Marcos, valamint Politoys, Mercury és Western Models társa közé.

Új helyén, jó társaságban a kis Corgi

Pekingi kecske - Beijing BJ212

Kretén autós bevásárlásaim ismertek kis körünk tagjai közt. Most azonban az Európában szinte senki által nem keresett kisautók közt is különlegesnek számító kincset találtam - talán a Go!Go! Tomica Facebook oldalán, amely a távol-keleti kisautógyűjtők egyik szentélyévé nőtte ki magát mára. Mostanra azonban nem lelem a bejegyzést, ha megveszekedek sem...
Akárhogy is, egy egzotikus autó érkezett nemrégiben, a modellgyűjtők egy meglehetősen homályos területéről, amely terület azonban az utóbbi években látványos expanzióba kezdett mind a rajongók, mind a gyártók oldaláról. Ez a terület Kína, és az ő autógyártása.

Az oroszországban Kecskének becézett UAZ 469-as a legtöbb modellgyűjtő számára ismerős lehet. Valószínűleg legtöbbünknek van / fogott már kezébe / akart venni a klasszikus szovjet Агат-М gyár nehéz vasaiból, vagy éppen a Delprado kisebb súlyú, ám hozzá képest kifejezetten jól kidolgozott Retróautós sorából.
Az már kevéssé ismert, hogy a 469-es gyártása nem a Szovjetúnióban, hanem Kínában indult be a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, a Beijing (vagyis Peking) autógyár sorain. Hogy hogyan kerültek az orosz Bakkecske tervei az akkoriban nem olyan baráti országba - nos arról halovány dunsztom sincs. Azonban tény, hogy a Beijing BJ 212 névre keresztelt katonai terepjáró korábban rendszerbe került Ázsiában, mint az UAZ-nál.

Nihao Tovaris! Hogy ityeg?

A lassan (újra)éledő kínai nemzeti büszkeség jegyében természetesen megjelent az autó a hazai modellgyártók kínálatában is a legnagyobbaktól a kisebb méretarányokig számos verzióban. Nem hagyhatta ki ezt a ziccert a számomra kiolvashatatlan pinyin írásjelekkel meghatározott gyártó sem, aki kegyesen a Carfansclub weboldalát latin betűkkel elérhetővé tette a dobozán. Innen a Google-fordító segedelmével kiderült, hogy a Guanghzhou Dongxiao Klasszikus Hazai Könnyűfém Autómodellek sorozatába tartozik. 

Az 1/60-as méretarányú autó az eladója - és Ferkó barátom szerint is Tomica stílusú. Számomra ebből nem sok jött át; a doboza arányaiban ugyan a japán gyártóét idézi, de nagyobb annál, s a minősége is jóval gyengébb. A dizájn annyiban Tomicás, hogy a főszerepet itt is a megformált autó és mellette a céglogó játssza.

Carfansclub Beijing BJ212 doboza - a zöld katonai verzióra még pályázom

A puha papíros dobozból a kínai rendőrség kék-fehérjét magán viselő autót kivéve azonban Japánból hamar a hetvenes-nyolcvanas évek k-európai szocializmusába csöppenünk, ahol a gyermekek kisautók iránti növekvő igényét a legújabb ötéves terv direktívái szerint igyekezett kielégíteni a bázakuruttyi Vörös Hajnal Mezőgazdasági Termelőszövetkezet második fröccsöntő üzemága - az első üzletág a falu Zokogó Majom kocsmája volt, a dolgozó nép javulására.

Egyszerű mint a faék - a festés és tampózás hibái feltűnőek, de nem vészesek

Szóval eléggé baltával faragott a kis spiáter, s emiatt roppant bájos is a maga módján. A kialakítása nagyon rendben van, látszik, hogy modern technológiával készült a kisautó szerszámozása; a Beijing jellemzői kiválóan láthatóak, az élek és a karosszéria bordái határozottak. Némi gikszert a szélvédőnél látok, ami deformáltnak tűnik. Sérülés híján ez gyártási sajátosság lehet, valószínűleg az öntőszerszámban nem tudták másként megoldani a forma nyitását, mint egy kis "hajlítással". Egye kavics, nem rovom fel nekik. Mint ahogyan nem rovom fel a szélvédő hiányát sem - ugyanis műanyagot a kisautón csak a kerekeknél látni. Nemcsak a karosszéria, de az alvázzal együtt elkészített belsőtér, beleértve a bukókeretet, a meglepően szép formájú üléseket, a pizzaforma kormányt, de még a csomagtérbe dobott bólyákat is.

A kerekek kivételével minden fémből készült

A terepgumikba szerelt kerekek a 8-dot Matchbox kerék teherautó verziójára hajaznak, feketére fújva kifejezetten jól mutatnak. Némi mozgástere is van a keréknek, de arra nem mernék megesküdni, hogy valóban rugózik-e, vagy csak a tengelyt görbítem lelkesen. Nem is próbálgatom túl sokat.

A karosszéria megvalósítását tehát 8/10-re osztályoznám, amit a tamponnyomásról már nem mondhatunk el. Az első lámpák ezüst, a hátsó lámpák piros plecsnit kaptak, amelyeket hotwheelses pontossággal pozicionáltak. A festésével túl nagy gond egyébként nincs, bár a kék sáv nem mindenhol fed tökéletesen.

Az UAZ mellett valósággal kifinomultnak hat a kis Beijing

Konklúzió: Messze van még a Tomica színvonaltól a Pekingi kecske, igaz látszik az igyekezet a japán minőség elérésében. A kis Beijing minden bájos furcsaságával együtt felkerült orosz féltestvérei közé a polcra. S az olvasók biztosra vehetik, hogy nem ő lesz az egyetlen kínai domestic kisautó a Modelfreaks lapján - a következő bemutató egy jóval impozánsabb példánnyal fog jelentkezni a vörös sárkányok fészkéből.