Szusi majonézzel

Érdekes látni, amikor a Tomica nem japán autókat formáz meg. Olyan bájos esetlenséggel tudnak hozzálátni a számukra idegen formáknak, amiből vagy zseniális dolog születik, vagy... nos valami kevéssé tetszetős. Éppen ezért vártam fokozott izgalommal a februári japán pakkomat; abban ugyanis csak európai vonatkozású autók jöttek. Közülük számomra a legvonzóbb a 2012-es sorban napvilágot látott Renault Megane RS volt, amelynek életnagyságú verziója az egyik legklasszabb modern Hot hatch a piacon.

2012 Tomica Renault Megane RS 

Az eredeti Renault Megane RS (csak az oldalablakokat ne látnám...) (Forrás)

Jól ismert piros-fehér dobozából kivéve a kisautót, az elmúlt évek alatt megkedvelt és megszokott Tomica minőség köszönt vissza: a sárga Megane műanyagzsákban védve várta kibontását, míg mellőle a tavalyi év újdonságait bemutató mini-prospektus hullott ki az akkurátus csomagolásból.

A 44-es számot viselő Megane szinte harapnivalón ropogósnak tűnik - vadiúj szerszámról beszélünk, minden él határozottan és majdnem hűen követi mintájának vonalait.  Az ajtók szinte nyílni látszanak - sajnos most nem nyílnak. A küszöbök és a hátsó légterelő nagyon valóságosnak hat, akárcsak a dühösen biggyesztett hűtőmaszk méhsejt-rácsozata, ami az egyik legfinomabb részlet az autón.
Az első és hátsó lámpák tamponnyomottak, precízen a helyükön, ahogyan az elvárható. A hátsó, alig 1 mm-es MEGANE-felirat tökéletesen olvasható - felette viszont a Renault jel kissé vaskos. Az orr-logóhoz képest ez még viszonylag karcsú is, na ott aztán egy vaskos p.... izé, ezüst rombusz díszeleg! Ezt kissé benézték a tervezők.

Az autó alatt a Tomica versenykerekei vannak - természetesen rugók alá ültetve -, amelyek a maguk egyszerűségében megkapóan visszaadják az autó könnyűfémfelnijeinek hangulatát, mégha kevéssé is hasonlítanak.

Nem tekinthetek viszont el egy jókora mellényúlástól, ami nem válik a japán rajzolók dicsőségére: az oldalablakok nagyon szűkre lettek húzva, majdnem az eredeti felére. Ezáltal a hátsó fertály jóval vaskosabb, mint lennie kellene, ami a kelleténél jobban kihangsúlyozza a Renault tervezők segg-fétisét. Ennyire ferde szemmel néztek volna barátaink a Nissant birtokló márka modelljére? Vagy csak a bevezetőben már sugallt kultúrális távolság okozta esetlenség jelent meg itt? Ki tudja...

Bburago Renault Megane Trophy vs. Tomica Megane RS

...mert nem lehetett kihagyni (Forrás)

Akárhogy is, a Vietnámban gyártott gép különös egyvelege a stílusnak, a szenvedélynek és a tömegtermelésnek. Ínyenceknek való multikulti hibrid, ami vagy ízlik  vagy nem - akár a legjobb szusi, a legfinomabb francia majonézzel tálalva. Tartok tőle, a kisautóhoz hasonlóan, az sem adná ki teljesen... Mindettől függetlenül a maga hibáival is szerethető verda a kis játékjapán, mégha nem is ő lesz gyűjteményem legkedveltebb darabja.

Az utolsó téli csapatás

Sehol egy nyom az elhagyatott régi országúton. Az utolsó havazás a szezonban, az utolsó lehetőség egy jót csapatni. Lábam a gázon, középre húzódom, 70-80-90, majd némi tétovázás után, túlröppen a mutató ezen is. Velem párhuzamosan, az élő országúton a többi autó komótosan, szabályosan egymás mögé sorakozva gurul uticélja felé. Én pedig kiélvezem az utolsó hóesést, a kerekeim alól felcsapó vizet - hiszen fagypont körüli hőmérséklet van, s a hó sem marad meg sokáig. Ritka alkalom ez, csak a vezetés élményéért menni. No és persze néhány fényképért.
Itt jó lesz, megállok. Míg a hűtőm pattog, kiveszem dobozából a fotósorozat tárgyát. Kartonlapot teszek a térdem és a fényképezőgép alá, beállítom a fényeket, lesütöm az expozíció gombját és egy másik világba repülök. Ide:

Az 1/18 nem az én világom. Soha nem is volt, ajándékba kaptam ugyan kedvesemtől ilyen autókat, de magamtól nem vettem. Két okból kerültem ezt a méretarányt. Egyrészt praktikumból; már az 1/64-eseim is elárasztották lakásomat, amely gyakorlatilag már 100%-os töltöttségen áll. Nem szeretem dobozokba rejteni az autóim, hiszen azért vannak, hogy az ember gyönyörködhessen bennük. Mégis, nagyjából egy éve már, hogy dobozokba gyűjtök. S nagyjából mostanra jutottam el odáig, hogy már a dobozok is túl sok helyet foglalnak.
Másrészt, az 1/18-as autók nem igazán fogtak meg. Kevéssé játékok ezek, mint inkább szobrok, melyet a technológia isteneinek emeltek, eképpen is kell hódolni nekik. Én viszont nem szívlelem a teremtett isteneket.
A jég egy SunStar TVR Tuscannal tört meg. Szerencsémre. Az az autó távol tartott továbbra is a méretaránytól. Jó vétel volt, árban. Minőségben és érzetben viszont távol állt mindentől, ami számomra vonzó lehetne. Még egy nyomorult képsorozatot sem sikerült róla lőnöm, amihez értelmes írást fűzhettem volna. Abszolút nulla vonzás. Akkor jött az Impreza. Ismeritek azt az érzést, amikor már valamire / valakire elsőként rápillantva tudjátok, hogy kell? Nos ez is ilyen volt. Nem alkudoztam, csak rácsaptam a lehetőségre. Mikor a postás meghozta, jó ideig csak a dobozában nézegettem. Nem tudtam kibontani sem, mint ahogyan megremeg az ember keze akkor is, amikor álmai nőjének melltartóját kapcsolja ki.
Ekkor ültem autóba - jó kis szürke Swiftembe - és indultam neki az országútnak. Először Dobogókőre mentem volna, szokott erdészutamhoz, ám ekkor kaptam a telefont, hogy egy kamion balesete miatt nincs értelme odamenni. Így a második lehetőség, az új országút miatt használaton kívülivé vált régi táti út maradt.
És a SunStar Impreza életre kelt az olvadó havas aszfaltra téve. Nem érdekelt, hogy lóg a hátsó ajtó, nem érdekel a motorháztető kevéssé pontos illesztése, nem érdekel a nagyon műanyag hatású hátsó lámpa.
Egy valódi, lélegző Imprezát látok magam előtt, sajnálom, hogy nem jutott eszembe Ferkó barátom ötlete, amivel a gőzölgő motor érzetét kelthettem volna. A tökéletesség illúziója így csak illúzió maradt. De vannak jó illúziók is.

A hazaúton már egyre azon járnak a gondolataim - kell az AutoArt Imprezája is mellé. Kell még néhány ikon, melyet a polcon kiállíthatok. Talán megvilágosodás volt az utolsó téli csapatás. Zen pillanatok sora. Technológiai bálványok helyett az autók iránti szenvedély oltárai az 1/18-asok. Így kezelve elfogadom gyűjtésüket. Már csak egy újabb polcot kell nyitnom - valahol :)

Ez nem szerelem - DISM Top Secret Nissan S15 Silvia 2003

Nemrégiben szerelembe estem a DISM Nissan Skyline-jával - hasonlóképpen, ahogyan az ember sok év után találkozik az osztály szürke kisegérkéjével, aki időközben szolid, ámde gyönyörű nővé érett, s amit a hálószobában művel... Nos az már oda is tartozik.
Eme szerelem hozományaként szerváltam be japán díleremtől egy másik kedvencemet, a Nissan Silvia drift verzióját, szintén a DISM alomból.
Az előbbi hasonlatot folytatva, Silvia olyan, mint az osztály titkos favoritja - nem a kötelező szexbomba, hanem a kedves lány, aki okos, szép, majdnem tökéletes, de - mondhatni szerencsére - hiányzik belőle az, ami kiemelkedővé tenné. Akárcsak a DISM autóját.
A szürke Skyline kiütötte a biztosítékot, így felfokozott elvárásokkal bontottam ki az autót dobozából. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, jött a pofára esés. Nem durva, de meglepő butaságokon vérzett el az autó, lássuk csak!

DISM Top Secret Nissan S15 Silvia

És a megmintázott autó egy évvel későbbi driftbajnok verziója (Forrás)

A kocsi a 2004-es japán D1 bajnokság győztes Ryuji Miki egy évvel korábbi autóját (az úriember rajongói kártyája is a készlethez tartozik), egy Nissan Silvia S15-öst mintázta meg a Top Secret csapat arany-fekete színeiben - márpedig ez a típus hét bajnokságot nyert meg különböző sofőrökkel 2001 - 2011 közt, nem kispályás verda. Egy tünemény, amely az általam inkább favorizált Honda Integrához hasonlatosan nem agresszív kiállásával, sokkal inkább karcsú vonalai alatt megbújó fejlett technikai részleteivel hódított. A DISM első blikkre tökéletesen visszaadta ezt az érzetet; a sötét aranyszínű felnik alatt felismerhető féknyereggel ellátott tárcsák lapulnak, a belsőtér bukókerete hibátlan, a kék sportülések látványosak, a karosszéria kialakítása, fényezése és tampózása japános precizitással kivitelezett.
Távolról. Közelebbről azért már látszik, hogy a féktárcsák egyszerű korongok, s a féknyergek inkább jelzésértékű, sötét narancssárgára festett mezomorf dudorok. Viszont cserébe az első kerekek, akárcsak a Skyline-on, itt is kormányozhatóak. Legalábbis egy kicsit elmozdíthatók.

Jó csomagolás

A vitrin és a talapzat hozza a kategória sztenderdet, az autó jól mutat

Az első lámpák kialakítása egyszerű, de tetszetős, a prizmák láthatóak. Viszont a lámpák illesztése inkább az újságmelléklet Altayákat idézi, mint egy felső-középkategóriás modellautóét. Persze nem egyszerű dolog az S15-ös Silvia szigorúan felvont szemeket idéző lámpáit spiáterből és műanyagból megformázni és a kettőt pontosan összeilleszteni, de... De nem is kivitelezhetetlen. További szisszenés volt a motorháztető mattfekete festésének elcsúszása; kb. 0,3 mm-el balra tolódott a középvonaltól, ami egy Hot Wheelsnél dícséretes lenne, de ennél az autónál fájdalmas látvány.

Pontosan kidolgozott karosszéria, szép festés és tamponnyomások

A végső csapás még hátra volt: a visszapillantó tükrökre nézve először azt hittem balra is egy jobb oldali került, annyira asszimetrikusak voltak. Közelebbről megnézve kiderült, hogy nem lett pontosan a helyére ragasztva a tükör, ezért tűnt annyira kajlának.

Itt már bajok vannak: nem illeszkedő lámpák, elcsúszott tampó, kajla visszapillantók

A hátsó lámpák sem passzolnak, a kipufogó kaphatott volna egy pöttyöt a közepére

Különös kettőssége miatt nem lett szerelem Silviával - a gyönyörű alapokat, mint a karosszéria kidolgozottsága, a fotomaratott(nak tűnő) ezüst hátsó szellőzőrostélyok, lerontják olyan bumfordiságok, mint az első légbeömlők rostélyokat mintázó fekete műanyag tömbje. Érthetőek a költséghatékonysági szempontok, de nem jó dolog ennyire látványosan találkozni velük. Különösen nem egy eredetileg 3000 jen fölötti áron árult - azóta viszont, bizonyára az előbbiek miatt jócskán olcsóbbá vált - autónál.
Sajnos Silviának mezítelenül bizony teli volt pörsenéssel a hátsója. Így végül marad a barátság biztonságos távolból, s időnként egy-egy pillantás a rég vágyott, de csalódást keltő szépségre...

A budget-Kyosho J-Collection NISMO Z-je is hasonló hibákkal küzd. Csak jobb.

Minititánok háborúja: Matchbox vs. Hot Wheels Peugeot 205 T16

Bár nem vagyok nagy rallye rajongó, a nyolcvanas évek királykategóriája, vagyis a legendás B-csoport modelljei mindig megfogtak. Úgy tűnik valamilyen tudatalatti vonzalom működik bennem a szélesített, de formájukban még az utcai kiviteleket idéző versenygépek iránt, hiszen egyaránt vonzanak a korszak japán Silhouette gépei, az amerikai IMSA bajnoksági verdák, vagy éppen a fent említett járgányok.

Hot Wheels és Matchbox Peugeot 205 T16

Közülük személyes kedvenceim a már sokszor emlegetett Lancia 037-esek, és a mostani anyag főszereplői, a Peugeot 205 T16-osok. A két autó közti legfőbb különbség számomra, hogy míg az olasz gépeket szinte isteni elérhetetlenség lengte körül mindig is (ki látott utcai 037-est életében?), a francia kisautó első blikkre nem tűnik sokkal többnek, mint egy versenyre felkészített mezei 205 GTI-nek.
A látszat azonban csalt: a Heulieznél gyártott autóba a hátsó tengely fölé keresztirányban egy 1.8 literes, 500 - 550 lóerős négyhengerest építettek be, az addigra már megbízható 16 szelepes hengerfejjel és egy Garrett T31-es turbófeltöltővel. Ezt állítható nyomatékelosztású összkerékhajtás továbbította ZF LSD-n (limited slip differential, vagyis korlátozott zárású differenciálmű) és ötgangos váltón keresztül. Ez minden volt, csak nem utcai GTI technika!
Az 1984-ben homologizált autóval Ari Vatanen, Timo Salonen és Juha Kankunnen végigvert mindenkit, egészen 1986-ig; 26 VB versenyből 16-ot a Talbot-Peugeot csapata nyert. A kisautó versenyeredményeiről bővebben itt olvashattok.
A homologizációhoz szükséges 200 autóról a mai napig vitáznak a szakemberek, elkészültek-e - mindenesetre az utcai gépek egy jóval emberibb, 200 lóerősre butított motort kaptak.

Versenyautó utcára: Peugeot 205 T16 (Forrás)

Gyerekkorom óta az egyik kedvenc Matchboxom volt a kis Peugeot, annak ellenére, hogy sosem tudhattam magaménak, mindig másokét tologattam, ha engedték. Sokmindenre hivatkozhatnék, ami tetszett benne már akkor is - az eredetileg teherautóknak szánt 8-spoke Industrial kerék szenzációsan illik hozzá, a formai hűsége nagyon jó, a kialakítása is kellemes. De az igazi aduász az a nyitható hátsó motorháztető volt! Mosolyra fakasztott és birtoklási vágyat gerjesztett, akárhányszor megláttam - ami nem volt túl gyakori alkalom.
Ez a lemaradás felnőtt kisautógyűjtőként sem lett igazán pótolva - az egzotikus beszerzéseim közül valahogy mindig kimaradt a kis Pug.

Ez a Matchbox 205-ös jutott. Nem a legszebb festésű darab

Persze közben sikerült hozzájutnom egy doboz nélküli, narancssárga Bilstein / Pioneer / 48-as rajtszám matricás darabhoz, de az szégyenlősen elbújt a többi autóm közt. A lökést az egyik Váci úti börze adta meg, ahol kezeim közé került egy eléggé harmatos Peugeot 205 T16, furcsa kerekekkel. Alig hittem a szememnek, egy sosem látott Hot Wheels verziót sodort elém a vakszerencse!
Természetesen azonnal beszerváltam, s hazaérve már a kis vacak felújításán tűnődtem. Igenám, de nem szokásom olyan autót szétberhelni, amiből nincsen másodpéldányom! Ráadásul, ha már egy HW-t upgradelek, akkor illenék a Matchbox ellenlábasával is így tennem.
Megindult a hajtóvadászat a lehetséges felújítási alap MB és a jó állapotú HW után. Az előbbi hamarabb sikerült - a netes bolhapiacra kitett keresésemre Seti kolléga jelentkezett percek alatt, s nemsokára el is hoztam tőle a project cart, ami egy viseletes festésű, de szerkezetileg tökéletesen ép MB Peugeot volt. Minden tiszteletem a gesztusáért, ugyanis a kisautót ajándékba adta! - nagyon köszönöm Neked, jó helyre került a Peugeot!

A Hot Wheels már keményebb diónak bizonyult. Az ebayen javarészt az irritáló színű lila-kék-fekete verziót találtam, ami már ránézésre egy másnapos délelőtt érzését hordozta magával. Végül Franciaországból sikerült beszerválnom a nekem tetsző, valódi versenyfestést imitáló darabot, ami gyorsan és egészen kellemes áron jött hozzám - Merci beaucoup, Cristophe!

A jelenlegi Peugeot állomány. Elöl a közel gyári állapotúak, a magyar MB és a francia HW, míg a hátsó sorban a felújításra várók: balra a börzei HW, jobbra pedig Seti Matchboxa. 

Összehasonlítva a két egykori vetélytárs autóját, faramuci helyzet állt elő.
A Matchbox mind arányait, mind kidolgozottságát tekintve általánosságban fényévekkel veri a Hot Wheels.  A hűtőmaszk rácsozása, az orrán díszelgő zombioroszlán sokkal szebb az angol-kínai autón.

Matchbox Peugeot 205 T16 - pontosak az arányai, csak ez a festés...

Az amcsik az MB-énél jóval hosszabb tengelytávval és keskenyebb karosszériával valósággal kecsessé változtatták az egyébként igen morcos kis zsömleforma autót. Mintha nem is ugyanarról a verdról lenne szó. Csakhogy, a HW kihangsúlyozott valamit, amit az MB nem eléggé: a Peugeot 205 T16 versenyautó mivoltát.  Az élek és a karosszériaszélesítések határozottak és hangsúlyosak; a Matchboxnál csak mélyedésként létező orr - és oldalkopoltyú az amerikai-maláj verdán valódiak. Akárcsak az oldalablakba munkált, letolt csúszóablakot imitáló nyitott négyszög, valamint a már-már túlzás értékű ablakkeret szegecselés - amivel nem igazán értem, mit akartak kifejezni - illetve az alvázból (méghozzá spiáter alvázból!) kialakított rallye ködlámpa sor. A hátsó lámpák és a köztük lévő díszredőny érdekes módon szebb kialakítású, mint az MB-é. Mintha a két gyárnak csak egy oldal precíz kialakítására jutott volna pénze; az MB az orrát rajzolta meg szebben a HW pedig a seggét...

Hot Wheels Peugeot 205 T16 - nem túl precíz, viszont állati jól néz ki

A legkevésbé tetsző része az amcsi vasnak a kerekei - pontosabban a kerék / kerékjárat aránya. Ide bizony elfért volna egy mérettel nagyobb, az egyébként szép formájú HW felnikből.
Az egész kisautóra végül egyetlen szakkifejezést találtam: állat! A Matchbox hiteles, a HW állat - hümmögöm többszöri átnézés után is.
További plusz pont a motorházajtó rejtett zsanérjaiért, ami jóval elegánsabb a Matchboxénál, illetve a motor elé helyezett merevítő / bukókeret imitációért, ami azért még a mai játékautó szegmensben sem mindennapi dolog - az 1/64-es rally modellautókat most ne soroljuk ide.

A Matchbox mellett szinte légies a Hot Wheels Peugeot

Az orrát a Matchbox, a farát a HW dolgozta ki részletesebben

Az eredmény így nagyon szubjektív, de legalább részben objektív tényeken alapul:
A Hot Wheels aránytalan, itt-ott elnagyolt részletekkel de nagyon menő kiállással és a hitelességét növelő apróságokkal bizony üti az arányos és nagyjából szépen kivitelezett, de a HW-hoz képest szinte sótlanul megformált karosszériával ellátott Matchboxot.

Most, hogy megvan mindkét autó tökéletes és felújítani való példánya, már csak egy dolog van hátra: az utóbbiak szétfúrása, kromofágfürdetése és újraélesztése. Ha megtörtént, természetesen őket is bemutatom! :)

Matchbox 60th Anniversary '68 Mustang GT/CS

A Matchbox megjelenések közül már csak viszonylag kevés hoz lázba - az utóbbi évek Mattel-stratégiája és modelljei eléggé eltérítettek a gyufásskatulya kisautóktól. Szerencsére azért időnként belebotlom olyan darabokba, amelyek érdemesek a figyelemre és kiváltják a birtoklásai vágyat.
Különösen szeretem a régi idők stílusát felidéző, hosszú bliszteres-dobozos autókat, melyek még mindig vissza tudják adni számomra az "igazi" Matchbox érzést - tehát a Streakers. Superfast és Lesney szériák prioritást élveznek a vásárlási célpontjaim közt.
Így boldog mosollyal tettem ma kosaramba a jubileumi 60th Anniversary sor 01-es számú tagját, a '68-as Mustang GT/CS-t. Az alapul szolgáló Matchboxról már született részletes cikk a Matchboxaddikton, így most csak arra koncentrálok, miért is különleges ez a kiadás.

Nos, a kisautógyár hatvanadik évfordulójára valóban különleges dobással készül - gondolhattuk... volna. Ehhez képest sajnos ismét egy bőrlehúzós széria jelent meg. Mini, Mustang, traktor, Mitsu Evo - mind-mind ismert autók, melyek más színt, módosított tamponnyomást és dobozt kaptak. Ennyi. Ja, és persze majdnem háromszoros áron kerülnek a polcokra. Érthető, hogy az MB hivatalos nagykövetének kinevezett Lamley blogon heves morgolódással reagáltak a rajongók az autók fényképei láttán.

A magam részéről igyekszem a morgolódást takarékra állítani és tárgyilagosan szemrevételezni a kis Mustangot. Az autó fehér alapszínt, fekete, "Matchbox 60 Anniversary" logóval ellátott motorháztetőt és piros díszcsíkokat kapott. Extraként a hátsó lámpák és a kilincsek is tamponnyomottak. Slusszpassz.
A színösszeállítás jól sikerült, a tamponnyomások nemcsak a Mattelhez, de az etalon japán modellgyártókhoz képest is pontosak; az ajtó előtti "Mustang" és a hátsó "California Special" feliratok jól olvashatók és nincsenek elcsúszva. Ugyanígy a piros díszcsík is jól pozícionált, olvasható GT CS betűkkel - igaz kicsit vicces a telibe öntött hátsó kopoltyú elvileg üreges részén futó csík, de ez már csak kötözködés.

A központi anyás kerekek szinte bármelyik hatvanas évekbéli autón jól állnak, így a Mustangon is tetszetősek. A krómbelső megosztó dolog, engem annyira nem zavart, az ülések és a verseny sebváltó kar kifejezetten tetszetősek; annál gagyibb a műszerfal teljes hiánya, melyet csupán két hólapát forma jelképezi.

A rajzolt doboz kifejezetten szép, ezzel nem szoktak felsülni a Matchboxnál. Menő a papírlap "szegecselt" narancssárga felülete és a jobb oldali sáv szellemképes grafikája - az egyik legjobban eltalált dizájn az utóbbi időben. Viszont ugyanez nem mondható el a modellsor emblémájáról - az erőltetetten retró stílus, a pajzs alakú jelvény és a jókora 60-as szám ezüst színátmenete inkább egy Disney / Verdák sorhoz illenék, mint a Matchbox neves jubileumához.

Hogy megéri-e mindezért jó 1290 magyar forinttal támogatni a Mattelt? A józan ész fityiszt formázna, s a gyűjtői oldal sem feltétlenül ért egyet a dologgal, mivel az autó különleges mivolta csak évek múltán fog kiderülni. Tehát nem marad más, mint a pillanatnyi elmezavarra hivatkozni. Erre még mindig jó a Matchbox - erősíti a bennünk lévő gyereket, aki időnként le tudja győzni a racionális felnőtt gondolkodást. 

Fekete csábítás - Vitesse Porsche 904 GTS

Éjfekete és gyönyörű, mégha kicsit szöszös is

A Porsche 904-es, vagyis az első modern (középmotoros, könnyű aerodinamikus karosszériával ellátott) stuttgarti versenyautó mindig is az egyik kedvenc Porschém volt - közelítve az aller Zeiten favorit 911-est.
A kétliteres, négy vezérműtengelyes kétliteres boxermotor a maga 180 - 198 lóerejével kategóriájának egyik legerősebb és legbonyolultabb konstrukciója volt. Mindezt a hátsó tengely elé, egy segédkerettel merevítve építették be a pehelykönnyű üvegszálas műanyag karosszériába. Az autó tarolt mindenhol, ahol rajthoz állt, bár hamar kiderült, hogy a kasztni nem túl merev, és a teljesítményen is hamarosan javítottak a 911-es hathengeresének beépítésével.

Korszakalkotó járgány volt: Porsche 904 GTS (Forrás)

Egyik kedvenc és sokszor megnézett videómban mint főellenség szerepel a németek verdája - az örök Skyline-Porsche harc kirobbantója, az 1964-es Suzuka GP emblémája lehetne a nagy négyajtósok elől riadtan menekülő lapos kupé.



 A Porsche itt is diadalmaskodott, bár Japánban a Prince csapatára tekintettek erkölcsi győztesként, akik szériaközei családi autókkal szorongatták a stuttgartiak versenyre tenyésztett járgányát.


 Paradox módon sosem rendelkeztem igazán jó minőségű nagy modelljével; az apróságok közt persze van egy kiváló 1/64-es Kyoshóm, de a nagyobb kategóriában csakegy nagyon belépőszintű Cararama és nála egy fokkal jobb Schuco Junior 1/43-as által képviseltette magát gyűjteményemben a 904-es. A helyzet múlt héten változott meg, amikor egy, a gyűjteményét felszámoló úriember heti körlevelében megkaptam a Vitesse Porsche 904 GTS fotóját is. Azonnal lecsaptam az éjfekete szépségre, amely AGabor segítségével jutott el hozzám.

Méretes portéka

A portugál -hoppá, bocsánat, immár kínai SunStar érdekeltségbe tartozó - cég kisautóit jobbára csak érdekes kuriózumként nézegettem, a gyűjteményemben pedig mindössze egy taggal képviseltette magát. A Porsche megvétele után azonban ez a helyzet változni fog!

A limitált, 2500 darabos széria 685. példánya ugyanis rabul ejtett. Mezítelen hátsóját órákig el tudnám nézni, még arra sem tudtam rávenni magam, hogy a motorháztető szoknyáját rápróbáljam. Így szép a kis verda, ahogy van, alul semmiben.

A bizonyíték

A festése csodálatos - talán sejthető a képeken is, a takarítás ellenére rászálló szöszhalom alatt. A részletessége tökéletesen kielégítő, sőt, túlmutat árkategóriáján. Gyönyörű, mégha kicsit elcsúszott is a fotomaratott motorhűtő rostély, ez a második legfinomabb részlet az autón.

Le a szoknyával!

A legtetszetősebb azonban egyértelműen a motortér; a segédváz, a futómű, a lapos négyhengeres és a rajta trónoló léghűtő, valamint az akkumulátor szép és részletes kidolgozást kapott.Nem high-end szinten persze, de párezer forintért még nem fertőz meg a sznobéria bacilusa. Igaz a terjedését elősegíti a pulpitusra szerelt tükör - az egyik kedvenc Vitesse fícsöröm -, amellyel már bele lehetne magyarázni a felső kategóriát - ha nem tudná az ember, hogy valójában egy kedvező ár-érték arányú közepes modellről van szó.

Rabul ejtő részletek

A gyönyörű Porsche lemezfelnik és a rajtuk feszülő, korhűn ballonos gumik szintén tekintetvonzók, akárcsak a pontos tampon nyomott feliratok a motorháztetőn és a jelvény az orron. Megkapó a fa kormánykarima, amely szintén a hatvanas évek világába röpít, ahol még a versenyautókba is jutott egy leheletnyi elegancia. Apró hiba a ferdén illesztett ködfényszóró - az autó átvételekor vettük górcső alá AGabor Neo Cadillacjét, ahol hasonlóan rosszul illesztett és pozícionált részletekkel lehetett találkozni. Úgy tűnik az olcsó kínai tömegtermelés átka egyformán nem kíméli a közép -és magasabb árkategóriájú autókat sem - hiszen hibás CMC-vel is lehet ugyanígy találkozni.

Minden szögből gyönyörű

Igaz elölről kicsit kapafogú

A szigorú minőségügyi vizslatás persze csak pillanatokra akasztja meg az önfeledt örömet. Igazándiból régen örültem ennyire kisautónak, mint a Vitesse 904-esének - és ez a lényeg.