Dupla Hulk

Noha nem vagyok nagy híve az amerikai izomautóknak, nem hagynak teljesen hidegen a hatvanas-hetvenes évek fordulójának nagy teljesítményű biztosítós rémálmai. A Matchbox, s még inkább a Hot Wheels gyűjtők szerencsés helyzetben vannak, hiszen a Mattel évről évre bőséggel ontja magából a kategória képviselőit, a póniautóktól a nehézbombázókig. Személyes kedvenceim ebből a korszakból és kínálatból az AMC Javelin, a Dodge Challenger és annak konszernen belüli megfelelője, a Plymouth Barracuda, amely a maga Hulk-zöld fényezésével kifejezetten feltűnő jelenség. Ezt az autót mind a Matchbox, mind a Hot Wheels megformálta, s a legutóbbi börze sikeres beszerzése után végre egymás mellé állíthattam a két izomtesót.

A laposkúszó és a kiemelkedő

A két zöld óriás nem egészen azonos, ez már az első blikkre feltűnik - a Matchbox az 1970-es AAR / Hemi Cudát vette alapul, míg a Hot Wheels az egy évvel későbbi, dupla első lámpás Hemi Cuda alapján lett spiáterbe öntve.

1970 Plymouth AAR / Hemi Cuda (Forrás)

1971 Plymouth Hemi Cuda (Forrás)

Matchbox 1970 Plymouth Hemi Cuda
A zöld-fekete járgány 2005-ben jelent meg a Streakers sorozatban, ami egyfajta Superfast utánérzés volt, klasszikus SF kerekekkel, hosszú bliszterben, dobozzal. Nem futott be túl nagy pályát a széria, de a gyűjtők valószínűleg sleeperként tekintenek rá - tehát olyan kisautóként, ami egyszer sokat fog érni. Magyarországon egy bontatlan Streakers autó ára már most 2000 Ft körül van, így ez a sejtés igazolódni látszik.Szerencsére a börzén sikerült egy bliszter nélkülit beszerválnom, így eredeti állapotú példányom továbbra is biztonságban érezheti magát.

Dobozán a Streakers Cuda (Forrás)

 A karosszériája szépen kidolgozott, ezúttal feltűnő öntési hiba nélkül - igazi, jó értelemben vett Matchboxos stílusú masszívság érződik rajta, mégha kézbe fogva könnyűnek érződik is, részben a műanyag alváz miatt.
A tamponnyomás és festés kiváló minőségű; a lámpák elöl, oldalt és hátul is ki lettek festve, már-már prémiumkategóriás kisautó érzetét keltve - ezt csak parányit zavarja meg a hátsó lámpák pirosából a krómszínű műanyag lökhárítóra is jutó piros csík. A selyemfényű fekete díszcsíkok eszméleltlenül jól mutatnak - van egy kis különbség a jobb -és baloldali csíkok mérete és pozíciója közt, de ezen hamar túljut az ember, mikor eljut az ember szeme a narancssárga HEMI feliratokhoz, amelyek a Mattel termékektől szokatlanul pontosan vannak a helyükön. Azután közelebbről megnézve az is kiderül, hogy ezek matricák - tehát még mindig nem a tampózás a srácok erőssége...

Első blikkre kicsit furcsán hatnak jókora Superfast kerekek a kocsi alatt, szokatlan hasmagasságot kölcsönözve az egyébként aszfalthoz simuló kupénak. Némi szoktatási idő után már nem olyan vészes a dolog, remekül visszaadja a hetvenes évek hangulatát, amit a zsírszegény mogyoróvajszínű belsőtér is tovább erősít.
A Matchbox Streakers 1970 Plymouth Hemi Cudája szívmelengető darab, igazi gyűjtenivaló játékautó. A széria mérsékelt sikere ugyanakkor jelzésértékű: a múltba révedés csak egy viszonylag szűk körnek (a régi MB-k rajongóinak) jön be, a nagy vásárlóerőt képviselő réteg (vagyis a gyerekek, akik szüleik kabátját rángatva mennek a mecsis polcokhoz) már nem vevők erre. Talán erre is reagált - alaposan mellélőve - az utóbbi évek fejfájdító fényezésű, rémgagyi retteneteivel a Mattel...


Hot Wheels 1971 Plymouth Hemi Cuda
Az amerikai izomautók világa mindig is a HW hazai pályájának számított, ahova a 'Cuda is tökéletesen beleillik. A cég az elvileg agresszívabb kiállású, dupla lámpás, vicsorgó maszkos verziót dobta be, a Matchbox hűvösen méregető arcú Cudájával szemben. De ez csak elvileg gaz, ugyanis a mindössze a motorházpúpot és az oldalfal hátsó felét érintő fekete csíkozás jóval visszafogottabb, a rikítózöld alapszín pedig inkább riasztó, mint tiszteletet parancsoló.
Szóval itt némi hátránnyal indul a HW, de nézzük meg közelebbről! A hűtőmaszk kialakítása igen szép, sikerült a rácsozatot kialakító betéteket a megfelelő pozíciókban illeszteni, így az egyébként elég könnyen elbaltázható ívelt, eltérő mélységű osztások tökéletesen kiadják a Cuda orrát. Őszintén gratulálok a cég szerszámtervező mérnökeinek és szerszámkészítőinek!

A tamponnyomást készítőknek viszont nem tudok gratulálni; elképesztően slendrián munkát végeztek az oldalsó helyzetjelzőkkel, melyek hiányosak és félrenyomottak. A krómszínű nyomások viszont jól sikerültek, az ajtó előtti díszítő keresztbordákon és a jócskán kihangsúlyozott kilincseken. Furcsa ez a különbség, csak arra tudok gyanakodni, hogy vagy a narancssárga festék nem tapadt meg jól a zöld fényezésen, vagy a szerszám nem volt megfelelően beállítva. Akárhogy is, blama... Ráadásul a zöld fényezés kicsit túl vastag az autón; az első szélvédő előtti szellőzők élei annyira határozatlannak tűntek, hogy először arra gyanakodtam, kopott szerszámmal lőtték az autót - csak közelebbről megvizsgálva tűnt fel, hogy a a másnapos Hulk hányadékát idéző szín az, amelyik ápol és eltakar...
A színével szemben tetszetős a fűtőszálak jelenléte a hátsó ablakon, illetve az alvázból kialakított dupla oválkipufogó, ami legalább olyan stílusosan néz ki, mint a Matchbox karosszériából kiálló, krómszínűre tampózott dudorai.
Az alap 5SP kerekek jól állnak a Cudának, bár én személy szerint 7SP készlettel jobban el tudtam volna képzelni a kisautót.

A két verdát egymás mellé téve, az a furcsa helyzet állt elő, hogy bár autóként jobban tetszik a marcona '71-es Cuda, kisautóként mégis inkább a Matchbox '70-es verziója jött be. A különleges szériának köszönhető igényes részletmegoldások, mint a kiváló festés és tampózás, nagyot dobtak a járgányon. A hetvenes évek klasszikusait idéző kialakítás és ezek a kellemes részletek jobban hozzák az izomautó-feelinget, mint a kétezres évek második évtizedének költséghatékony Hot Wheelse. Akárhogy is, a két autó együtt korrekt választ mutat a modern játékautó gyártás "Hogyan?" és "Hogyan kellene?" kérdéseire.

Matchbox és Majorette Renault 17

A modellbörzén az egyik kedvenc turkálós árusomnál akadt a kezembe egy autó, amelynek megszerzése látens igényként már régóta mocorgott az agyamban. Nem fősodratú darab, de olyan, amelyre ránézve egyértelműen tudja az ember, hogy kell. Nem lett sikerjárgány egyik játék -vagy modellgyártónál sem; valószínűleg tisztes eladásokat produkálva hozta be az elvárt összeget, s szép csendben lelépett a porondról.
A kisautó ebben is hasonlít a mintaadójára, a Renault 17-re, amely a cég sportautójaként debütált gyengébben motorizált és szerkezetileg is némileg eltérő testvérével, a 15-össel együtt, 1971-ben. A 12-es (alias Dacia 1300) és a 16-ös modellek fő műszaki elemeiből építkező kupék meglepően jó ár/érték aránnyal, és az alsó középkategória korabeli kupéihoz (Ford Capri, Fiat 128 Coupe) hasonlítható motorizáltsággal jelentkeztek. A csúcskivitel, a 17 TS Gordini - az utolsó autó, amely a legendás tuner nevét viselte a Renaultnál, mégha az öreg Amadée-nak már nem is volt sok köze hozzá - egy virgonc kis 1,6 literes, 107 lovas négyhengerest kapott.

Renault 17 TS és TS Gordini (Forrás)(Forrás)

Sikeresnek számított a páros a maga 300 ezres eladott darabszámával, ám a köztudatba  nem nagyon égtek bele - náluk csak utódjuk, a '79-ben bemutatott Fuego törlődött ki jobban az autórajongók kollektív emlékezetéből. Talán még nem érett meg az idő akkoriban egy kompakt, háromajtós sportkupéra...
Hogy a Matchbox mennyit adott el a '74-ben szerszámba öntött, tehát már a Superfastok sorát gazdagító Renault 17 TL-ből, azt nem tudni, de nem olyan húzónév, amelytől összerezzennek a rajongók világszerte. Vele szemben nagyobb ismeretségnek örvend a Renault autók sorából a 11-es és z 5-ös, amelyek halk sóhajra késztetnek bárkit. A 17-es? Ja, ismerem / van olyanom...
Miért alakult ez így? Fene sem tudja, pedig kellemes kis gép, klasszul kialakított részletekkel. Az alvázból kialakított fekete orr -és hátsó lökös nagyon jól visszaadják a hetvenes évek autós dizájnját, a narancssárga  / piros fényezés autentikus és a díszítő csík is csak mai szemmel megmosolyogtató - a 38 évvel ezelőtti gyerekek biztos sebesebben gurították segítségével a járgányt a flaszteron (csak hogy áldozzak Sam.Joe "Gyorsítócsík-elméletének"  :)). Az egyetlen hiányérzet a hátsó negyedablak helyén lévő ál-szellőzőrostély tampózatlansága - annak ugyanis feketének illene lenni, sokkal kontrasztosabbá téve az autót. De ez inkább személyes kötözködés.

Matchbox Renault 17 TL (Forrás)

Ami azt illeti, szegény saját példányom - vagyis példányaim, mivel kettő van belőlük - többszörösen hátrányos helyzetben van(nak), mivel a sárga-kék matrica a kilences rajtszámmal már régen lekopott, s helyét csak a ragasztóanyag rücskös maradványai jelzik. Nem gyors, de legalább csúf. Némi festékhiány is jellemzi a saját darabomat, s a kerekek fémszíne is rég eltűnt - igaz ez utóbbit személy szerint kevéssé bánom, sokkal vagányabb így. Mintha egy Párizs külvárosi vagány srác autója lenne a nyolcvanas évekből, aki kevés pénzéből megvette a pár éve még elérhetetlen, ám hamar feledésbe merült Renault kupét, hogy azzal vigye haza belvárosi kedvesét a randi után. Búcsúcsók elcsattan, a srác integet, majd visszaül, becsukja az ajtót - a kormány jobboldalt van, tehát egy Angliából visszahozott autóról van szó (apró csipkelődés az örök ellenfél Franciaországnak az akkor még nagyon is angol Matchboxtól)  - még egyszer utána néz a leánynak, aki elkapja a pillantását a kék árnyalatú sötétített szélvédő mögül. Aztán, gyújtást ad és Au revoir, mon ami!

Matchbox Renault 17 TL - robusztus angol

Néhány perccel később egy másik autó áll meg a ház előtt. Mintha a srác jött volna vissza a piros Renault-val - ám ez a 17-es nem ugyanaz!
A Majorette bolond lett volna kihagyni az autó megformálását, ám ők sajátos rafinériájukkal láttak neki a feladatnak. Először is, a Mazsi az erősebb TS jelölést véste az alvázat kialakító szerszámba - azonban a különbség nem merül ki ennyiben. A modell hátulján a korszak legnagyobb hármas kipufogója áll ki a lökhárító alól, némiképp megelőlegezve az ötször akkora japán bosozoku auspuffereket. Velük ellentétben azonban a Majorette 17-esén nem tűnik orbitális túlzásnak a dolog. A fekete műanyagkeretbe foglalt orrból festetlenül hagyott spiáter fényszórók villognak, míg hátul az ablakok sárgás műanyagából formálódnak a lámpatestek, ami a Matchbox esetlen kasztnidudoraival összehasonlítva kifejezetten tetszetős.

Majorette Renault 17 TS - a franciák bosozokuja

 Érdekes módon a fedett hátsó negyedháromszög itt ablakplexit kapott. Kicsit utánajárva kiderült, hogy a 17-esnek a rostélya valójában is egy ablakot takart, így vele -és nélküle is hiteles a járgány. Nekem jobban tetszik a rostélyos verzió :). Viszont az őket jelképező sraffok láthatók, ráadásul még a hátsó ablak fűtőszálai is műanyagba vannak öntve, akárcsak az első visszapillantó, az ablaktörlők, az első elefántfül és az ablak hátsó része. A Matchboxon ezek közül csak az első ablaktörlők kaptak formát.
A belső tér vajszínű műanyag, szép formájú ülésekkel. A műszerfal és a kormány fekete műanyagot kaptak.- a két szín kontrasztja nagyot dob a kisautón.
A klasszikus Majorette kerekek nagyon jól állnak a Renault-nak - szerencsére a saját példányom nem a másik, háromszög alakú rondaságokkal lett szerelve. A Matchboxhoz képest a francia kisautó némileg keskenyebb, a hosszuk viszont megegyezik - emiatt filigránabbnak hat, még a szuper-kipufogók ellenére is angol testvérénél.

A belváros ház ajtaja előtt álló vadonatújnak tűnő 17 TS kipufogójából vékony füstoszlop száll fel, ahogyan a volánt markoló bőrkesztyűs fiatalember öblöget a gázzal üresben. Hogy melyiküké lesz a leány szíve: a kicsit lepukkant, semmilyen sikert el nem érő autóval járó külvárosi srácé, vagy a szalonállapotú TS-t hajtó fiatalemberé, ki tudja? A Matchbox-szal jobban szimpatizálok, viszont a sokszor mellétrafáló, sokszor darabos és vicces négykerekűeket gyártó Majorette ezúttal különösen szép autót alkotott a Renault 17 TS személyében. S mivel ez a járgány is egy papírdoboz mélyéről, fillérekért került a magam vidéki külvárosi szerény kezeimbe, nem esik nehezemre a döntés az ő javára. A párizsi lányok úgyis csalfák.

Játszótéri egzotikumok

A csúcskategóriás parányok világából nagy ugrással zökkenünk vissza a valódi játékautók közé. Az ugrás lendületét a szeptember 9.-én megtartott Modellautó Börzén beszervált noname (valószínűleg Maisto / MC Toys), illetve a néhány nappal később átvett Majorette kisautók adták meg.
Pontosabban az az érzet, hogy ezek a használt, öreg játékszerek is milyen különlegesek lehetnek a maguk keretein belül. A vétel oka természetesen saját Lancia Beta-filiám volt - régóta kerestem már a járgány Gyufásdoboz arányú társait, mindhiába. Amilyen látványosak ezek az autók, olyan ritkán készítették el őket ebben a kategóriában. Kivéve persze a japánok 1/64-eseit, ahol a Kyosho és a CM's kínálatában is megtalálható a 037-es; csakhogy azok nem játékautók.

Féltestvérek: Majorette Lancia Beta Monte Carlo és MC Toy Lancia 037

A kusza bevezető oka az, hogy a megszerzésük feletti örömtől csapongó lelkem megnyugodva, értelmes mondatokból összeálló bemutatót tudjon írni a két mit sem érő homokozószökevényről.
Szóval, az első a sorban, a börze előterén árusító, gyanúsan külföldi fiatalembertől egy kóla áráért átvett, meglehetősen viseletes, kék alapon fehér/piros Lancia 037-es kisautó volt.
A kerekei alapján gyaníthatom csak, hogy a nyolcvanas évekből származó MC Toy produktumról van szó, mivel az alján a márkajelzés helyét egy 5-ös átmérőjű marószár eltüntette a műanyag fröccsöntő szerszámról.
A festése gyanúsan rímel egy másik kedvencemére; a Matchbox IMSA RX-7 autón is hasonló mintát látni. Vajon a makaói gyár másolta a népszerű versenyautó dekorációját, vagy csak a nyolcvanas évekre jellemző dekor-mém egyezéséről van szó?

Hasonló stílusban

Akárhogy is, a kis Lancia minőségben nem marad el az Matchboxtól; a meglepően részletes kidolgozásban helyet kaptak a különböző sraffozású légbeömlők, a jól felismerhető Lancia-orr, az első -és hátsó lámpák, a markáns motorházfedél és a nyitható ajtók. Mindez határozott élekkel, láthatatlan szerszám zárási felületekkel - a jelenkor MB és HW autói könnyes fényszórókkal álldogálnak a sarokban... Egyedül az autó fényezésébe lehet belekötni - itt-ott bizony kissé bőrös a felület.

Viseletesen is gyönyörű

 A belső tér alaposan kidolgozott vajszínű műanyag, szép kormány, kifejezetten jól sikerült sportülések és kissé elnagyolt motor a hátsó tengely előtt. Az ablakok alig homályosodtak el a gyermekkezekben töltött évtizedek alatt, noha a festés már igencsak viseletes.

Kis bepillantás

Eredetileg felújítani vettem a kis 037-est, de ahogyan forgattam kezemben, egyre távolabb került a szétfúrás / kromofágfürdő / újrafestés szentháromsága. A Maisto előd Lanciája úgy tökéletes, ahogy van: viharverten, de eredeti állapotában.

A következő alany néhány nappal később került hozzám, némi kalanddal - defektet kapni az átvételi helytől 1 kilométerre, priceless :) - fűszerezve. Matchmates oldalán találtam meg a szépséges kis Majorette Lancia Beta Montecarlo-t, ami ugyebár a 037-es édestestvére. Elsőre meglepődtem a kék-piros Martini stílusú rali festésen, s vele együtt a 6-os Tour de corse rajtszámon és a számomra ismeretlen "Guillaume" nevén a versenyző megjelölésénél, de kicsit utánajárva kiderült, hogy az autót privát versenyzők indították a hetvenes / nyolcvanas évek fordulóján a Gr. 4-es osztályban. A megformázotthoz nagyon hasonló festésű életnagyságú járgányra is elég gyorsan sikerült rálelnem a neten:

Lancia Beta Monte Carlo Gr. 4 (Forrás)

A Majorette paránya a szokott franciás értelmezésben készült, fém alvázzal, fekete műanyag első -és hátsó lökhárítókkal, és frontmaszkkal, valamint hátsó légbeömlővel és hátsó motorhűtéssel. Nagyon egyedi megoldás a borostyánszínű ablakok - a tetőablak örökké nyitva maradt - használata, illetve a festetlenül hagyott spiáter első lámpák, amik egyben a műanyag orr kapaszkodói is. Frappáns, annyi szent!
A műanyagból kiöntött Lancia-pajzs kissé egyszerűbbnek hat a makaói autóénál, s az összbenyomás is darabosabb, játékszerűbb. Ez persze nem jelenti azt, hogy primitív lenne: mind a látható, mind a csak érezni való élek határozottak - az ajtó körül talán kissé túlságosan is - látványos öntési hibát azonban nem találni a felületen.
No és persze rugózik, mintaállat! Gallosan, mélyre dönthetően; könnyű elképzelni, ahogyan előző tulajdonosa versenyzett vele a linóleumon.

A Majorette Bétája is sokat látott darab

Hogy gyerekszobai példány a kisautó, egyértelművé teszik a lámpák tamponnyomását pótló narancssárga és piros festékpöttyök, valamint az évtizedes dobozban porosodás karosszériára ragadt, s finoman eltávolított piszka. Olyan érzés volt megtisztítani a kis Mazsit, mint egy garázsban álló autólegenda óvatos leporolása - s ennél többet nem is tervezek vele tenni.

A csúcsminőség bűvöletéből jól esik időnként visszatérni a kisautó gyűjtés valódi gyökereihez - a gyermekkor varázsát átélni egy-egy pillanatra. Nem gyűjtői darabok sem a Majorette, sem az MC Toy parányai - noha a hibátlan és dobozos példányok ára kezdi megütni a 7-10 eurós értéket - mégis megvan a maguk varázsa. Ugyanolyan fontos és szeretett részei a magam kis gyűjteményének ezek a játszótéri egzotikumok, mint pénzben kifejezve sokkal értékesebb társaik.

Hazai pályán - Matchbox vs. Kyosho Pontiac Firebird

Joggal érhet az a vád, hogy elfogult vagyok a japán kisautókkal szemben; valóban nagyra értékelem a gyártók tökéletességre törekvését, s mérsékelt kompromisszumkészségét. Mégsem lehet teljesen kizárni az engedményeket egy kisautó megformálásakor; a tervezőknek bele kell férniük a megadott költségkeretbe. Ráadásul bizonyos verdákra jobban rááll a dizájnerek keze, mint másokra.

Úgy tapasztaltam, hogy a Kyosho mérnökei a tökéletes japán autóik mellett szinte hibátlanul formázzák meg a német járgányokat, és minimális tévesztésekkel az olasz és angol autókat. Az amerikai izomgépek viszont nem fekszenek nekik; nem igazán érzik az egyébként nem túl bonyolult formákat, s a végeredmény igencsak középszerű. Kultúrális távolságok, meg nem értés? Ki tudja mi az oka.
Akárhogy is, adta magát, hogy összehasonlítsam az utóbbi idők egyik legjobban sikerült Matchboxát a Kyosho egyik legkevésbé eltalált modelljével. Következzen hát az 1971-es Pontiac Firebirdök párharca!

Vetélytársak

1/65 Matchbox Pontiac Firebird Formula 400
A kisautóról részletes elemzés található a Matchbox Memorieson itt és itt, tehát aki nem akar hosszasan belemerülni a személyes véleménybe, nyugodtan lapozhat. :)
Maradtatok? Rendben, ti akartátok! Szóval, a Mattelos srácok alaposan belenyúltak a lecsóba 2010-ben, mikor spiáterbe öntötték a '71-es Pontiac Firebirdöt. Már korábban is említettem, mennyire érezhető, mely autók készülnek valódi törődéssel, s melyek a darabszám kényszer szülöttei. A kis kék Pontiac egyértelműen az első kategórába tartozik.

Matchbox Pontiac Firebird Formula

A karosszéria kialakítása tökéletesen élethű és arányos, apróbb szerszámhibákon kívül - mint például egy leheletnyi beszívódás a bal első sárvédőnél, illetve kétoldalt a hátsó oszlopokon a szerszám zárásánál - ami akár díszítő ív is lehetne, de ezt kétlem, a valódi autón ugyanis nincs ilyen.

Mindenesetre a hibák nem drámaiak és elenyésznek az autó okozta örömfaktor mellett. A tampózott első és hátsó lámpák szívmelengetőek - ez lenne a minimum bármelyik Mecsinél; külön tetszetős a fényszórók és a hűtőmaszk krómkerete, valamint a szintén krómszínű műanyag lökhárítók. A Tri-Spoke felnik egyértelmű telitalálatok, s regular Tomica hmm... rusztikus belteréhez szokott szemeimet sem zavarja annyira a króm belsőtér és a tepsikormány. Nem felejtettek még el ezek a fickók kisautót gyártani, csak ne lenne megkötve a kezük...
Az utóbbi idők egyik legjobb Matchboxával áll szemben a kategória sintó Istenének kijáró tisztelettel övezett japán konkurens, az

1/64 Kyosho Pontiac Firebird Trans Am

1971 Firebird Trans Am (Forrás)(Forrás)

Merészet lépett a tokiói cég, amikor piacra dobta az amerikai sorát néhány évvel ezelőtt. Ezek az autók ugyanis árban nem versenyezhetnek a világot elárasztó, s izomautó témában meglehetősen otthonosan mozgó egy-két dolláros Hot Wheelsekkel - s kisebb mértékben a Matchboxokkal. 500 jenes alapárukkal kb. 3x - 4x annyiba kerülnek, mint amennyiért a konkurencia kínálja az autókat. Persze a japánok nem is gyerekjátéknak, hanem elsősorban a gyűjtőknek készítik autóikat, úgyhogy igényesebb és részletesebb kivitelre számíthatnak vevőik.

Kyosho Pontiac Firebird Trans Am

Ezzel nincs is semmi probléma; az autó hűen visszaadja a eredetijének agresszív vonásait; kellemes látványt nyújtanak a külön elemekből álló műanyag fényszórók és hátsó lámpák is, valamint a hangsúlyos visszapillantó tükrök. Sajnos ennyiben nagyjából ki is merült a Kyosho extráinak sora. A kerekek az eredetit mintázzák meg, csakhogy a küllők közti fekete betét kihagyása miatt lehangolóan szürkék. A rájuk helyezett abroncsokon viszont szépen kialakított futófelületet találni, teljes szélességben - a Mattel autóján csak jelzésértékű ez a részlet. A motorháztetőből kiemelkedő púp, ami a Trans Amek sajátossága volt, nem a feláras extraként kínált, agresszív Ram Air beömlőt mintázza meg, hanem az alapverzióét. Ezzel nem is volna baj, ha szépen tenné, azonban ez a púp majdnem kétszer olyan magas és negyedével keskenyebb, mint az eredeti autón. Ráadásul a Trans Am csík - kihagyták a hófehér autónak járó kék betétet, ami nagyot dobott volna a látványon - félig felfut a púpra. S nem ez az egyetlen tamponnyomási hiba. A hátsó Trans Am felirat túl nagy; olyan cégtől, amely képes tized-milliméteres pontosságú festést készíteni, nehezen elfogadható egy másfélszeresére nagyított felirat.
Felhúztam a szemöldököm azon is, hogy a Matchboxéhoz hasonló szerszámzárási hibát találtam a jobb hátsó oszlopnál; míg baloldalt teljesen elcsiszolták a szerszámkészítő szakik, jobboldalt nem sikerült teljesen eltüntetni ezt.
Az alváz, összehasonlítva a Matchboxéval, kissé egyszerűbb, nagy extrát jelentenek viszont a lámpákhoz hasonlóan különálló műanyagból öntött, krómozott kipufogók.
Félreértés ne essék: egyáltalán nem rossz kisautó a Kyosho 1/64-ese, a kis Pontiac így is kiemelkedő a maga kategóriájában. Az önmaguknak magasra helyezett lécet azonban most leverték a japánok.

 Egymás mellé téve a Matchboxot és a Kyoshót, nem érezni túl nagy minőségi különbséget. A részletek kialakítása kicsit darabosabb az amcsi autón, s szabvány kerekeivel némileg magasabban is áll, mint a mélyre ültetett japán verda. Az utóbbi egy jeggyel nagyobb méretarányának (nomeg a két autó kialakítása közti enyhe aránytalanságnak) köszönhetően jó egy milliméterrel hosszabb, s vagy kettővel szélesebb. Jóval masszívabb hatású a Trans Am, mint a Formula kivitel, akár a valóságban. Érdekes részlet, hogy a játékra tervezett Matchbox nehézkesebben gördül, az egyébként talapzaton álldogálásra szánt Kyoshónál - ha a Japánok valamit megcsinálnak, az meg van csinálva, kéremszépen!

A győztes mégis a Matchbox; jóval olcsóbban legalább akkora élményt nyújt, mint a Kyosho autója. Igaz a kék Firebird inkább játékra való, minőségben mégsem marad el túlságosan az egyébként nem véletlenül nagyra értékelt japán kisautótól.

S hogy a Kyosho következő generációs Firebirdje javította-e a csorbát? Nos ez kiderül a következő nemzetközi gigateszten, ahol igazi nagyágyúk vetélkednek a '77 Firebird Showdown keretében! Stay tuned!

A minőség dícsérete - Kyosho BMW 3.5 CSL 1976

A Hot Wheels BMW 2002-es megjelenése feletti örömködésem arra sarkallt, hogy elővegyem a fiókból egy régi kincsemet, a Kyosho által 1/64-ben megformált BMW 3.5 CSL-t. A kincs kifejezés itt szó szerint értendő, ugyanis ez az autó már régóta nem kapható kereskedelmi forgalomban és az aukciós oldalakon ha fel is tűnik egy-egy példány, az eszelős áron cserél gazdát.

Kyosho 1/64 BMW 3.5 CSL 1976

A Kyosho mifelénk elsősorban kiváló minőségű 1/18-as és kisebb mértékben 1/43-as modelljeiről ismert, pedig a japánok az 1/64-es méretarányban is ott vannak. Nem is akárhogy; ki merem jelenteni, ebben a kategóriában az ő autóik a legjobban kivitelezett, legminőségibb darabok - pedig nem akármilyen mezőnnyel kell számolni.
Hiszen az amerikai gyártók közül a Greenlight és az M2 már idehaza is nagy hírnévre tett szert kiváló autóival; a Johnny Lightning már határeset, közelebb áll a Matchbox-féle "játék" színvonalhoz, mint az előbbiek.
Japánban még nehezebb a Kyosho dolga, hiszen a Tomica Limited Vintage / Vintage Neo soraival, a CM's kiváló rallye autóival, a némileg egyszerűbb kivitelű, ám így is varázslatos Konami kisautókkal, a Tamiya precíz, ám ritka csodáival, a Targa / Taccar nyitható motorházú, szoborszerű modelljeivel és a japán tuning minden őrületét felvonultató Aoshima 1/64-eseivel kell versenyezzen.
A Kyoshónál, akárcsak a konkurens gyártóknál a többiekétől elkülönült modellsorban és a tökéletességre törekvő minőségben látják az utat. Eddig kiadott sorai közt megtaláljuk a Ferrarit (nem készre szerelt, hanem néhány mozdulattal összerakható makett formában) és a többi olaszt, az amerikai, angol és német autókat (BMW-sor, Mercedes és AMG sor), valamint a legutóbb kiadott katonai szériát is. S persze a japán különlegességek sem maradhatnak ki: komplett Skyline-sorok, Toyota, Honda, Mazda szépségek is jelentek meg már a cégtől.

A Kyosho különlegességei közé tartoznak még az évente kétszer, Shizuokában és Tokióban megtartott Hobby Show-kon bemutatott kisszériás autók, melyeket csak ott lehet megvásárolni - ezek értéke hamar a tízezer Ft-os magasságba repül, s még mindig 1/64-ről beszélünk! A másik gyönyörűség a már nem forgalmazott Beads széria, ami nagyjából a Matchbox Lesney sorának felel meg, tehát a normál autók még igényesebb, még részletesebb verzióit takarja, nem egy esetben külön szerszámozással gyártva.

Nem olcsó játék a Kyosho 1/64; az alap autók 500-800 jent kóstálnak, míg a Beadsek általában 700 jentől indultak - persze ez a kiskereskedelmi forgalomban már 500-1000 jenes indulóárat jelent az alap -és 700 - 1500 jent a Beads autókra. És ezek az árak a verzió keresettségétől és ritkaságától függően változnak. Nem negatív irányban...

Bár a Kyoshókat hivatalosan csak a szigetországban árulják, az ebay segítségével néhány éve már világszerte elkezdtek feltünedezni a cég 1/64-eseinek első fecskéi. Mellette Daboxtoys Hong Kongban már évek óta kínálja az európai és amerikai vevőknek az eddig elérhetetlen autókat.
Jómagam tavaly óta egy tiszteletreméltó japán ismerősöm révén jutok hozzájuk, aki némi szerény kezelési költségért továbbítja a kiválasztott autókat.

Szóval itt van ez a 3.5 CSL,amelyet a BMW, az M-részleg és az Alpina tuning istálló készített fel az 1975 / 76-os IMSA szériára, a tengerentúlon. Az alapokat az európai túraautó futamokon bizonyított 3.0 CSL, a legendás Batmobil adta, amelynek 3,2 literes, 205 lóerős soros hathengeresét a továbbfejlesztett, M49 jelű, 440 lovas 3,5 literes erőgépre cserélték.
Az 1975-ös évadban több győzelem ellenére sem tudott a túraautó kategória csúcsára jutni a négy épített 3.5 CSL egyike sem; a Porschék túl erősnek bizonyultak. Persze a sebringi 12 órás futamon azért csak leesett egy arany kupa a 25-ös rajtszámmal induló Brian Redman / Allan Moffat duónak. Télen azután tovább finomították a bajor mérnökök a szépséges szörnyeteget, így 1976-ra már komoly harci potenciállal álltak ki a versenyszínekben pompázó Batmobilok.
Az eredmény nem váratott sokat magára; az azévi daytonai 24 órást fölényesen nyerte a Peter Gregg / Brian Redman vezette 59-es autó, így a BMW 3.5 CSL elfoglalta az őt megillető helyet a versenyautók dicsőségfalán.

1975 BMW 3.5 CSL (Forrás)

A Kyosho a fenti két autót, tehát a 25-ös és az 59-es járgányt formázta meg; közülük a sebringi győztesek kocsija került a birtokomba, ám nem a sebringi verzió - a versenyzők itt Redman és Peterson voltak, a kék csíkra nyomott nevek alapján.
A csomagolásából kivéve egy kártya hullik ki, melyen mindkét verzió képe és az adott autó rövid leírása látható. A sajátomat nyilvánvalóan elcserélték, hiszen a 25-ös verdához az 59-es kártyája és annak információi lettek mellékelve.

A gyűjtői kártya

A BMW-t bliszert védi a dobozában a sérülésektől, s a szokásos arany feliratos talapzaton kapott helyet, melyről csillagcsavarhúzó segítségével lehet leszedni..

Előkerül a szépség; vajon miért lett egybeírva a 3.5CSL?

A részletei lenyűgözőek; minden megtalálható rajta, ami az eredetin; az ablaktörlőtől kezdve a pilóta ablakhálóján át a tetőspojler, a dupla üzemanyagtöltő a hátsó spojler előtt, vagy éppen a jobbra kivezetett sidepipe kipufogók is a helyükön vannak. A parányi visszapillantók gyakorlatilag tizedmilliméterre pozícionáltak, s az 1 mm alatti átmérőjű BMW embléma is tisztán kivehető - szemben a Hot Wheels BMW-jével.

Külön világok: A Hot Wheels játék, a Kyosho gyűjtői modell

Bár a lámpák nem különálló egységek, hanem egyszerű tamponnyomatok, mégsem hagynak kívánnivalót maguk után; az első lámpák keresztje élethű, hátul pedig külön ezüst betéten kaptak helyet a lámpatestek.
Az ablakok kristálytiszták, a részletes beltér kivehető rajtuk keresztül.
Az autó arányai, élei tökéletesek, egyetlen pici szerszámhibát, kipattanást találni a baloldalon - valószínűleg ezért a hibáért a javító szaki egy hétig állt a szégyenkörben a kínai gyárukban...
Ha szőrszálhasogató akarok lenni, akkor találhatok még hibákat; a BMW-vesék kerete túl vastag, bal oldalon a légbeömlő fekete felületére is boldogan rátampózták a kék-lila-piros sportcsíkot, s valószínűleg kezelési hiba miatt kicsit döcögősen gurul az autó.De őszintén, kit érdekel, mikor az összhatás ennyire meggyőző? Ha nem tudnám a méretét, nyugodtan egy közepes minőségű 1/43-asnak tippelném...

Sebring 1975, éjszakai pihenő

Ha van a gyűjteményemben autó, amivel nem tudok betelni, akkor a Kyosho szinte tökéletes 1/64-es BMW 3.5 CSL-je az. Bár sokszor éri az a vád a Japánokat, hogy modelljeik lélektelenül precízek, személy szerint most már inkább az irigység, mint a valós hibaérzet hangját hallom ki ebből. A tökéletességre törekvés dicséretes mindenhol - ha annak elérése ily kézzelfogható közelségbe kerül, mint a Kyo paránya esetében, a tisztelet a legkevesebb, mit érezni lehet.