Mindenre nyitott - AutoArt 1/18 FIAT 124 Spider teszt

A mai alkalommal az AutoArt egyik elfeledett kincse kerül nagyító alá. Joggal lehet ezzel a jelzővel illetni, hiszen ha már FIAT 124, akkor a négyajtós szedán jut a többség eszébe, ha pedig kétajtós FIAT 124, akkor az Abarth kivitelű rally-verzió ugrik be az embereknek. És ha már AutoArt, akkor korántsem a Millennium elnevezésű sor temérdek, remek ár/érték arányú gyöngyszeme jelenik meg lelki szemeink előtt. Ez azonban még egy Millennium kiadás és nem Abarth, hanem a szelíd cabrio kivitel. Az eredeti közel 20 évig volt gyártásban és nagy része az amerikai utakra készült. A maradék pedig szépen, lassan elkallódott Európában. Az AutoArt az amerikai exportos darabot dolgozta fel. Ezt legjobban a lökhárítók mutatják, hiszen az amerikai közlekedésbiztonsági sztenderdnek megfelelően a 124-es kecses, króm lököseit le kellett cserélni bumfordi műanyagokra. Nem ismerek még egy szabványt ezen kívül, amely ilyen szépen teszi tönkre az autók kinézetét. A 124-esénél persze vannak még meredekebb változtatások. Emlékezzünk csak pár Audira, Mercedesre, akár az X1/9-es FIAT-ra, vagy keressünk rá bármelyik USA-exportos 80-as évekbeli Alfára, ha szükségünk van instant salaktalanító kúra gyanánt krónikus epehányásra. A tesztalanyra térve tehát egy AutoArt produktumról van szó. Ez az 1/18-as még azokból az időkből származik, amikor az AutoArt egymás után adta ki a szebbnél szebb, igényesebbnél igényesebb 1/18-asokat, a Mercedes dílerdobozos változatait és néha-néha belekóstolt a filmes műfajba is egy-két remekművel. 

Íme a nagyszerű 124-es típuscsalád
"mindenre nyitott" szépsége. 

Az egykor még elfogadható árakkal dolgozó AutoArtnak úgy tűnik nagyon messzire gurult a gyógyszere. A sok évvel ezelőtt megjelent Mercedes 190 E típus mindenkori etalonnak számít a gyártó munkásságában. Annál a szintnél azóta sem tudtak többet nyújtani. Ellenben sikerült nekik is elővenniük a szavak fegyverét, s azt szorítva a gyűjtők tarkójának magyarázzák, hogy egy hatalmas csavarokkal összeszerelt légterelővel ellátott Porsche miért kerül másfélszer több pénzbe a megszokottnál, hogy egy átlagos kidolgozottságú, szintén hatalmas csavarokkal teleaggatott Lancia S4 miért 220 euro körül mozog és a legújabb, 1000 darabos limitált kiadású verziója miért lesz több várhatóan, mint 300 euro. A limitáció, az érthetetlen és értelmetlen technológiai vívmányok és persze a nyersanyagdrágulás a töltényei ezen fegyvereknek. A gyűjtő pedig hiába akar hinni a gyártónak, nagyon nem azt a színvonalat kapja most, 2015-ben tőle, mint 5, 8, vagy akár 10 évvel ezelőtt. Természetesen nem kellene megerőltetnem magam ahhoz, hogy felsoroljam a többi hasonló kvalitású gyártót is ebben a kontextusban. Ha a nyersanyag drágulása valós probléma is, a többi magyarázat nem más, mint az elaljasodás legszembetűnőbb bizonyítéka. Éppen ezért bármennyire sem tartom a mindenkori legjobb AutoArt modellek közt feltétlenül megemlíthetőnek a 124 Spidert, mai viszonylatban mégis inkább a 220 euro feletti sávban lenne a helye, ha új termékként most kerülne kiadásra. Na, de mi is az, amiért ez az 1/18-as FIAT mégis egy emlékezetes modell marad? 

Még a 80-as évek elején sem volt egy gyakori
látvány a 124 Spider.

Ha nem is a legszerencsésebb a fekete szín, akkor is akad némi látnivaló a karosszérián. A márkajelzések, emblémák szinte tökéletesek. Az első és hátsó lámpatestek majd' megszólalnak. 

Gyönyörű lámpatestek. Még ezen a kisebb fotón is
látszik, hogy Pininfarina mennyire extravagáns
dizájnnal áldotta meg a 124 Spidert.

Az apró barázdák a burákon mindig lenyűgöznek. Itt kapok is belőlük bőven. A helyzetjelzők körüli ezüst keret csak makró alatt tűnik egyszerűnek. 

Mindig nagy öröm, ha az autó oldalán helyet foglaló
lámpatestek nem egyszerű matricák, vagy felfestések.

A lökhárítóban lévő indexburák felfogatási pontjain ott vannak a picike kidudorodások, melyeket nagyító nélkül nézve már-már csavaroknak nézünk. Ha a lámpatestekkel kapcsolatban ez sem lenne elég, akkor lehet egy pillantást vetni a lökhárító mögé és rácsodálkozni arra, hogy az indexek "be vannak kötve". 

Bevezetékezve az indexek. Kell ennél több?

Amikor felfedeztem ezt a megoldást, még gondolkodtam is pár percig azon, hogy erre mi szükség volt vajon. De... Élethű modellt akarok? Igen! Akkor meg tessék, itt van: bevezetékezve a lámpák, a burákon csavarfejszerű pöttyök. És a sor csak folytatódik. A kerekekkel is elégedett lehetek. A felnik mesteri ezüstözése elhiteti, hogy fém az anyaguk, a kerékkupakon virító FIAT felirat pedig mindent visz. 

Még itt is van mit nézni.

Mellesleg ha az autó alá nézek, akkor a felfüggesztéseknél valódi rugókat láthatok. Az ezüst és fekete szín mellett továbbiakból is áldozott az AutoArt az itt kiemelendő alkatrészekre. 

Na igen. A Maisto is tud rugós felfüggesztést. Valójában
ezt a megoldást kötelezővé is kellene tenni minden 1/18-asnál.

A nyíló egységek közül a motorháztetővel muszáj kezdenem. A nyitó mechanika gyakorlatilag megegyezik a SunStar 124 Abarthjain találhatókkal, azonban itt lötyögés, idő előtti szétesésre utaló jelzés nem fedezhető fel a működtetés során. A motorháztető belső része matt fekete festékkel van lekenve. Ez is a minél élethűbb látványt segíti. 

Nem kell félni, nem fog leesni a motorháztető.

A hűtőrácsokról és magáról a motorról pedig nem is érdemes túl sokat magyaráznom. Legyen elég egy fotó. 

Kinek mi a kedvence az itt láthatókból?

Az ablaktörlő lapátok és körülöttük lévő érdekességek észrevételéhez már makró és nagyítás szükséges. 

Nem elég! Még közelebbi kép kell!

A lapátok bár műanyagból vannak, mégis fémes hatásuk van. A szellőzőrács pedig valóban rács. Hiába gondoltam, hogy legalább itt találok egy komolyabb hibát, a vékonyka drótháló jól a képembe röhög ehelyett. 

Óóó, igen! 

Az utastérhez érve újabb nagy levegőt kell venni. A fémküllős kormány, a műszerfal kezelőszervei, visszajelző műszerei mind-mind csodásak. 

Felülnézetből szemlélve azt sem tudja az
ember, hogy mire fókuszáljon.

Talán a váltózsák és váltógomb maradnak el a zseniális jelzőtől. Persze a felfestett fokozatkiosztás a kézifékkar előtt azért megint csak azt jelzi, hogy a gyártó mindent megpróbált megjeleníteni. 

A váltózsák egy fokkal jobb, mint a Minichamps X1/9-esénél.

A napellenzők fel- lehajthatók, de az sem zavarna, ha fixen állnának egy adott pozícióban. Amikor már nagyon elragadtatom magam, akkor újra és újra megnézem a klasszikus szellőzőket a műszerfal tetején és lepődök meg azon, hogy azok azért bizony nem lyukasak, és még a bemarás sem olyan lágy vonalú, mint lehetne. 

Kit érdekel a nem lyukas szellőző, amikor a kormány
egy remekmű?  

A kárpitozás minden modell kellemes részlete. Itt a kifeszített biztonsági övekkel együtt olyan ütős egyveleget alkot, amivel már végképp beírja magát ez a modell a jobb AutoArtok oldalára. 

Minden a helyén szépen, igényesen. 

A csomagtartó szintén kárpitozott, de itt már igazán nincs szükség semmi egyébre. Elég megnézni még egyszer a remek minőségű krómozást a kipufogó végén és a lökhárító tetején és máris úgy érzi az ember, hogy bizony ez egy nagyon jól összerakott kis modell. 

Itt már nem is igényeljük a további extrát. Bőven kaptunk
belőle a modell többi pontján.

Nem az a fajta, amit elég párszor megnézni és elég is lesz belőle. Szinte minden alkalommal egy másik szép részlete bűvöl el és tartja magán a figyelmemet hosszú perceken keresztül. Az AutoArt az élethűség legjobb lekövetésének prófétája volt egy időben, mely "nyomokban CMC-t tartalmazott", mint ahogy ennél a FIAT-nál például a míves kormánykerék utal egy még magasabb színvonalra. Mindehhez párosult az akkoriban ebben a kategóriában még teljesen átlagosnak nevezhető, esetleg nagyon picivel magasabb, de így is emészthető árképzés. 

 Volt idő, mikor még 1/18-asai gyűjtésére csábította az AutoArt
az embereket. Ma inkább tudtán kívül beszéli le róla és
irányítja át más méret, esetleg más kategória, vagy más gyártók felé...

Mára valahogy ezek az értékek eltompultak, némelyikük el is veszett. Az AutoArt sajnos egyre inkább CMC akar lenni. Azt talán észre sem veszi, hogy ezzel lassan megszűnik az identitása és valójában ő maga számolja fel szépen, lassan lelkes és hű gyűjtői körét. A CMC-től, BBR-től, MR Modelstől és társaiktól még mindig nagyon messze van kidolgozottság szempontjából, de sajnos már régi önmagától is vészesen távolodik. 

Az AutoArt-Kyosho-Minichamps trió nagysága egykor
abban rejlett, hogy elhitették a gyűjtővel: az övéknél nem
kell jobb, nem kell részletesebb, nem kell igényesebb.

Lehetne újra követendő példa, de inkább követel nagy erőlködések közepette minél nagyobb presztízst magának, miközben azt elfelejti, hogy a presztízst a gyűjtők elismerése által nyeri, nyerheti, s csak addig lehet a tulajdonában ez a "fényes serleg", amíg kiérdemli. Márpedig ameddig borzalmas áraival és a régebbieknél semmivel sem jobb, sőt, inkább rosszabb modelljeivel próbálkozik, addig nem más, mint a CMC Maistoja. Holott sokkal többet érne igazi, klasszikus AutoArtként temérdek gondosan kivitelezett részlettel és pár jó helyen elsütött, még magasabb szintre jellemző egységgel...megfizethető áron... 

Egy akkorddal több, két ajtóval kevesebb - Majorette Honda Accord

​Több érdekes kérdést is feltettem magamnak miközben a mai írás főszereplőjét nézegettem. Mi a modellgyűjtés valódi értelme? Milyen állapotú és egyáltalán milyen - gyűjtői felfogástól eltérő - kisautók férhetnek bele egy-egy impulzus-vásárlásba? Mi az, amitől egy szemet szúró hiányosságokban bővelkedő kisautót is képesek vagyunk megvenni? Furcsa kérdések és annál zavarosabb érzések kavarognak bennem a Majorette Honda Accord megvétele óta. ​

"Vigyél haza magaddal! Én nem kellek senkinek sem..."

Adott egy ütött-kopott játékautó félig megrágott vonóhoroggal, de jó állapotban lévő szélvédővel és lámpákkal, valamint...hiányzó ajtókkal. 

Ebből a nézetből szemlélve a normálisabb gyűjtők
egy csalódott fejcsóválás kíséretében le is mondanak róla.

250 Ft-ot fizettem érte, de azóta sem bánom. Pedig az ajtókat nem tudom pótolni, ezáltal a felújításnak sincs sok értelme. A háromdobozos forma, a hűtőrácsból kinőtt parányi Honda-logo és az a szomorú tekintet mégis inkább a vételre ösztönzött, mint lemondó félmosolyra és az autó visszahelyezésére többi eladó társa közé. 

El kell ismerni: a Majorette nem igazán érzett rá a
második generációs Honda Accordra.

Értelmetlen, érthetetlen vétel volt, belátom. De ha otthagytam volna, akkor most mégis elsősorban miatta várnám a következő börzét. Feltehetően én vagyok az egyetlen, aki ilyen vásárlások által is tud boldog lenni és olyasféle örömet érezni az új jövevénytől, hogy azzal az egy darabbal a világ minden kincsét megvette. 

Leginkább a túl nagy kerékjárati ív és hatalmas kerekek
teszik tönkre az Accord-élményt.

Hisz az ilyesfajta hiányosságokkal rendelkező autóknak valójában csak az tud örülni, akinek vagy van az otthoni roncsai közt még egy ilyen Hondája mondjuk behorpadt tetővel, törött szélvédővel, de menthető ajtókkal, vagy azért, mert egyszerűen kevesebb a kereke, mint magának az autónak... 

Valami (valaki) jól megtépte a vonóhorgot. Még a lámpa
is belegörcsölt.

Nekem nincs donorautó a birtokomban, tehát rám inkább az utóbbi jellemző igaz. Ennek a kis sérült Hondának a jelenléte ebből kifolyólag alapvetően felesleges. 

Kapaszkodjunk bele néhány értékbe és próbáljuk meg
megideologizálni a vételt: Made in France; Honda.

Egy indokolatlanul bekövetkezett hirtelen lélekgyengeség kis balesete. Más magyarázatot nem tudok indokként szolgáltatni. A szeptemberi hónapom gyűjtés szempontjából mégis általa teljes. 

Talán érdemes lenne legközelebb egy hibátlan
darabot keresni. 

Ha lehet ennek a vételnek értelme, akkor csakis az lehet, hogy neki köszönhetően utánanéztem az eredeti autónak, újból átfutottam az Accord-történelmet meg-megállva néhány nagy kedvencnél és csendben elterveztem egy jobb állapotú Majorette kiadás megszerzését. 

Vajon legközelebb milyen hasonló vételem lesz?
Kissé félve ugyan, de várom. 

De addig is gyűjtöm a keresőszavakat a nemzetközi aukciós portálokhoz: 

"Majorette Honda Accord doors", "Damaged Majorette Honda Accord", "Majorette toycar parts for crazy collectors". 

Majdnem SZerelem - Leomodels 1/24 Alfa Romeo SZ teszt

Egy újabb 1/24-es és egy újabb Leomodels gyártmány kerül közeli szemrevételezésre. Valami miatt megfognak e gyártó autói. Talán leginkább az autók iránti önfeledt szeretet által késztetett, évtizedekkel ezelőtti házilagos modellgyártás szelleme szunnyad bennük. Nem tudom pontosabban meghatározni, de olyasféle élményt ad mindegyikük, amiben a "ha már nem lehet ilyenem 1/1-ben, (vagy volt ilyenem 1/1-ben, de már nincs,) megcsinálom 1/24-ben, hogy legalább így meglegyen nekem" - fajta hitvallás jeleit, jegyeit érzem. Persze, mégis csak egy újságos sor darabja mind. De azzal mindnyájan tisztában vagyunk, hogy ebben a miniatűr világban sem lehet oly könnyen, egyszerűen megítélni bármit is. 

Az Alfa Romeo-t lehet gyűlölni, vagy imádni, megvetni, vagy rajongani érte. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki a végletek között valahol középen mozgott volna e márka megítélése szempontjából. A mindenkori Alfáknak tán pont ez a küldetésük: érzelmeket kiváltani. Mindegy is, hogy kinek melyik irányban alakul ez ki, a lényeg, hogy legyen. Márpedig ha imádjuk, vagy gyűlöljük, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy stílusa van az autónak. A különbség az Alfa Romeo és kevés kivétellel a többi gyártó között pusztán annyi, hogy ez az Alfának zsigerből megy, a többiek pedig megpróbálják megtanulni, megveszik a know-howt, vagy nem is foglalkoznak vele, mert minek. A legfontosabb, hogy ideig-óráig trendi legyen. 

Íme az SZ, minden idők talán legmegosztóbb Alfája.

Nem vitatom, az Alfa utóbbi pár produkciója számomra messze van a régebbiektől, de tény, hogy a Giuliettával egyre jobb a viszonyom, az új Giulia láttán pedig már reménykedhetek is abban, hogy lesz még olyan új Alfa, amiről legalább annyira szentimentális módon tudok majd a blogon írogatni, mint a régebbiekről. A mai teszt alanyát elnézve kijelenthetjük, hogy itt sem voltak a tervezők fogytán a stílus nevű bájitalnak. Bár sosem terveztem az Alfa Romeo SZ megvételét semmilyen kiadásban sem, végül mégis összejött. Hogy miért? Csakis a fentebbi sorokat tudom ismételni: a Leomodels tud valamit, szögletes Alfának pedig mindig lesz hely nálam. 

Az övvonalig trapézok, háromszögek,
paralelogrammák, négyzetek mesés keveréke
csábítja az embert.

Az SZ azonban sosem tartozott a kedvenc Alfáim közé. Ez tipikusan az a fajta autó az életemben, amiről egy szerelmesének kell hosszas örömünnepeket zengnie nekem ahhoz, hogy megtanuljam legalább kedvelni egy kicsit is. Természetesen a megvétel, majd a fotózás és a róla készült írás is azt jelzi, hogy részemről felé immár nem csupán a minimális tisztelet a mozgató rugó. Egyszerűnek mutatja magát, de mégis mennyi ív, mennyi forma, mennyi izgalom van minden porcikájában. Elsőre egy kövér ék az egész, de ha kellő türelemmel vizsgáljuk, akkor vesszük csak észre, hogy egy hihetetlenül összetett műalkotás. Bár az RZ, vagyis a nyitott verzió jobban tetszik, mert övvonaltól felfelé nincs semmilyen gömbölyded tetőmegoldás, ami megtörné az autó szent szögletességét, az SZ valójában mégis attól nagyszerűbb nyitott társánál, hogy a kerekded tetővel sem esik szét a koncepció. Az SZ sokadik szemrevételezés után már korántsem unalmas, egyszerű Zagato-próbálkozás. Ez az igazi varázsa. 

"Best of Zagato" - akár ez is lehetne e típus neve,

Mona Lisa is lehet unalmas egyesek szemében, mivel sosem vették a fáradságot arra, hogy elidőzzenek a festmény, vagy legalább az interneten fellelhető milliónyi fotója előtt. Tudatlanok, vagy szimplán buták ezek az emberek. Én butából váltam tudatlanná, majd később jött a felvilágosodás. Ebből kiindulva nagyon is ismerem azt a bonyolult folyamatot, amely minden fázisán végig kell mennie annak, aki igazán meg akarja érteni az ilyesfajta alkotásokat. Az SZ és a Mona Lisa is nagyjából azonosan bonyolult remekmű. Csak azok láthatják meg valódi szépségüket, akik áldoznak is idejükből rájuk eleget. 

Mona Lisa és SZ? Tisztelem mindkettejüket, de
azért én inkább csak az utóbbit hajtanám meg. 

A lényeg, hogy végre felfedeztem és beleSZere... Na, na! Nem írom le. Nem tehetem. Van nekem kedvencem, szerelmem, egyetlenem. Több is. Az SZ ide már nem fér be. Hiába bámul rám sóvárogva, mint egy Commodore64 játék figurája. Nem mehetek tovább ezen az úton, mert az már garantálná anyagi csődömet. 

Ne csináld! Nem tudsz megbabonázni! Nem elég
neked, hogy vagy két tucat testvéred már "elintézett" engem?

Térjünk csak vissza a kis 1/24-eshez. A Leomodels tolta ki magából ezt a kis Alfát a "Special Centenary Edition" elnevezésű Alfa-sor egyik tagjaként. Egy idő után már biztosan fájt is neki a megannyi stílusos Alfa megszülése, hiszen roppantul száraz anyag a büdzsé az ilyen újságos példányok esetében. Sebes lesz általa bárki bármije, ha sokáig csiszolják vele. Sok jót és szépet nem várhatunk tehát tőle. Pont annyit is ad kellemes összegért, amire szükségünk van. Ha nem nagyító alatt pásztázzuk végig, hanem kezünkben tartva bűvöljük koccintó pózban, akkor igenis tökéletesen elég az, ami van. Nyílik a motorháztető. Nyílik a csomagtartó. Nyílnak az ajtók. E három funkció miatt szoktunk az 1:18-as méretű modelleknél néha falat kaparni, küszöböt tépni, hűtőszekrényt aprítani, ha közülük valamelyik nem olyan, mint amilyet kényes lelkünk befogadna. Itt ez most kicsit más. A lehető legtöbb belement ebbe az autóba. Karos az ajtók mechanikája és borzasztóak az ajtókárpitok, de a műszerfal mégis el tud egy picit repíteni az igazi SZ felé képzeletben. 

Messziről szemlélve még ez az egység is rendben van.
A közelítés után azonban megváltozik a róla alkotott kép.

Nem sok kellene ahhoz, hogy végtelenül sivárnak
találjuk az utasteret. A pedálok rendkívül egyszerű
kidolgozása talán a leggyengébb pont,

Viszonylag mentes a sorjától az egységek zöme. Ez
azért egy igen jó pont egy újságos modell esetében.

Dicsérendő továbbá az ülések minősége. Arra azért
ügyeltek Leoék, hogy nagyon nagy hiba, hiányosság
ne legyen, ami könnyedén verné szét az utastér összképét.

A motortér szintén nem túl igényes, de mégis szépen tele van pakolva. 

Remek példa arra, hogy ha csak egy pici festéket is kap
néhány alkatrész, máris mennyivel élethűbbé válik a motor.

A csomagtartó a pótkerékkel pedig dicséretre méltó. 

Klasszikus megoldás a lefelé nyíló csomagtartó.

A lámpákkal gondjaim vannak az autó mindegyik oldalán. 

Érdekes a lámpatestek fényvisszaverő anyagból való
elkészítése. Egy picivel pontosabban már elfogadhatóak
lennének. A rácsokról viszont nem érdemes szólnom...

A kerekeknek szintén jól áll a távolság, de túlságosan nem tudom kritizálni, hiszen annyira mégsem rosszak, hogy lerontsák a látványt. 

Stílusos felnik némileg elcsúszott emblémával a közepükön.

Mégis van annyi vonzereje ennek a modellnek, hogy elégedetten dőljek hátra és örüljek, amiért megvettem.

Nálam elengedhetetlen kellék a fotózás után
pár képen a kontraszttal, fényerővel és gamma korrekcióval
való játszadozás a piros, olasz autókon.

Ha pedig egyszer úgy döntenék, hogy csak kellene javítani rajta, akkor bátran nekiállnék. Hiszen az 1:24-es méret még mindig a makettek birodalma, tehát rengeteg lehetőségünk van arra, hogy a kicsit egyszerű, kicsit hibás kis SZerelm... SZépségünket jobbá, szebbé, részletgazdagabbá tegyük. 

Klasszikus, vörös démon. 

Ha pedig nem akarunk, nem merünk hozzányúlni, akkor egészen egyszerűen kis pénzből örülünk neki így, ahogy van. Elvégre ez az újságos, modellszerű járművek célja: élmény kevés pénzből. Amit pedig ez az SZ meg is ad számunkra. 

A tökéletes játékautó - Tomica Nissan Skyline GTS-X teszt

Igen, megtaláltam! Itt van! A tökéletes, kompromisszummentes játékautó. 

Tűzpiros, szögletes japán kupé a Tomicától. 

Minden részlete nagy marékkal ad a minőségből, precizitásból. Vele bármelyik játszótéren mi vagyunk a királyok és otthon altatódal helyett őt nézve szenderülünk álomba, ahogy kaján vigyorral a pofikáján feszít a társai között és néz ránk, várva a holnapi közös kalandot. 

Az érdeklődő "régiek" között.

Sajnos azonban van néhány probléma. A kicsike bár játék, az ára mégis magasan a Matchbox-Hot Wheels-Majorette felett van. De még a SIKU árképzését is felülről szemléli. Továbbá annyira szép kis darab, hogy kár volna homokozóban akár csak egy-két percre is belenyomni tappancsait a kézzel kikapart és felépített útra. 

Vörösök egymással szemben. A Matchbox Merci kupéja
megkímélt darab, bár azért akad némi kopás rajta.

Az érinthetetlen, tökéletes játékautók egyik példája ez a Tomica Nissan Skyline. Ráadásul egyértelműsíti is számunkra, hogy ő nem akar a modelles ligában játszani, ahogyan a Tomica Limited sorok autói. Nem. Ő határozottan állítja magáról, hogy ha gyűjtői darab is, akkor sincs szüksége végtelenül precíz kerekekre, kifestett utastérre. 

Már csak a vonalvezetése miatt is nagy-nagy kedvencem.

Az első és hátsó lámpatestek máris az elit kategóriába lövik a játékok között. 

Az indexek tamponnyomásai pontosak. De a fekete
díszcsík és az azon elterülő felirat is megér egy misét.

A precíz feliratok pedig tovább növelik presztízsét. A nyitható ajtóknak lehet mindig örülni. 

Naná, hogy rugózik! És mennyire egyszerűek azok a
kerekek. De mégsem zavarnak. Miért nem??

Itt ráadásul a hézagok sem annyira jelentősek, de kétségkívül visszahúznak a földre minket még mielőtt modellként azonosítanánk ezt az 1/62-est. 

Rám jellemzően csak a fotón vettem észre egy elváltozást:
 a kormány nincs bepöccintve a helyére. 

A karosszéria piros színe megbabonáz. Ennek az autónak el tudom nézni, hogy a színösszeállítás és imádni való szögletesség ellenére nem olasz. 

Nem vitás, ez az autó az én személyes szabványaimnak
 hibamentesen, tökéletesen felel meg.

Nem tudom a Tomica elképzelése mi is ezekkel az autókkal. Talán a Limited Vintage Neo sor mellett e Nissané egy újabb, inkább felnőtteknek szóló kategória. 

Szép feliratok és közelebbről nézve egyszerűen, mégis
izgalmasra kidolgozott lámpatestek. A Skyline felirat
is felkerült a rendszámtáblára

"Most megkapod ezzel az autóval mindazt, amire igazán vágytál gyerekként, és talán már benőtt annyira a fejed lágya, hogy gyűjtői kincsként óvd és tartogasd a többi kedvenceddel együtt". 

Tág pupillákkal, izgatottan várja a következő
bevetést. 

Talán egy kapocs ez a Tomica Nissan. Összeköti a gyerekkor autókkal kapcsolatos felfogását, rengeteg élményét a jelenkor felnőtt, nosztalgiázni szerető, de néha a minél magasabb szintű kidolgozottságot hajszoló gyűjtői szemlélettel. Lehetne még különféle elméleteket gyártani erre vonatkozóan, de egyáltalán nem szükséges. Nem kell mindent megérteni azonnal és az okokat keresni. Csak hagyni, hogy az élmény eluralkodjon felettünk a pillanat varázsában. A kép előbb-utóbb úgyis összeáll. 

A Majorette mostanában közel jár a Tomicához.
Érdemes szemezgetni közülük. 

Ha alternatívát kellene a Tomicának keresnem, akkor elsőként a Majorette jelenlegi autói ugranának be. Az utóbbi években sok kellemes meglepetést szereztek. De azért az is egy más világ és a Tomicáé is. Jól van ez így. Nem is kell minden játékgyártónak folyamatosan nagyot alkotnia. Elég, ha az az egy-kettő megteszi ezt. 

Nem csalás, nem ámítás. Vannak még nagyszerű
játékautók.