Minibaj(n)ok - Minichamps 1/64 Alfa Romeo 8C Spider teszt

Valószínűleg az 1/64-es méretarányú modellek töretlenül egyre feljebb ívelő sikerének egyik oka a gyermekből felnőtté cseperedő, játékautósból modellautóssá érő gyűjtő természetes fejlődése. Ki az, aki azzal kezdte a gyűjtést, hogy anyu és apu hozzávágott egy 1:18-ast 10-20 1/64-es méret körül táncoló Matchbox és más játékautó helyett? Ilyen nem volt soha és nem is lesz. Ha előfordult volna bárkivel, akkor nyilván talán már nem is emlékszik rá, hogy a pici játékautók helyett ő egy ilyennel kezdte. Jobb esetben megvan még neki elfogadható állapotban, bár jelen pillanatban is egy távoli világ ismeretlen, teljesen semleges darabjának tűnik számára. Rosszabb esetben pedig egy-két fénykép, vagy pár megmaradt, félig megrágott alkatrész emlékezteti rá. Örömmel gondolunk a régi idők játékaira, azokra a kisautókra, amelyek oly boldog perceket szereztek nekünk. Gondolunk egy jóízű mosollyal azokra az időkre még akkor is, amikor már pénzkeresőkként az 1/1-es autók is elérhetőek számunkra nem csupán a hátsó ülésen az ablakra tapadva, hanem a bal 1-ben azokat vezetve. 

Az 1/64-es méretarány mind közül a legalattomosabb. A magyarázat egyszerű. Méretben ezek a picikék testesítik meg gyerekkorunk játékautóit, kidolgozottságban viszont már a felnőttkori ideológiáink jelennek meg bennük. Minden egyes darab keveredik a nosztalgia-érzettel és azzal a fájdalmas felismeréssel, hogy a mi generációnk ennyire tökéletes kisautókról gyerekkorában még csak nem is álmodhatott. Pontosan ezért birtokolni akarunk pár darabot jóval nagyobb összegeket fizetve értük, mint egy aktuális játékautóért. Rájöttem arra, hogy teljesen felesleges ezen sajnálkozni, hiszen lehet, hogy gyerekként nem tudtuk volna ezeket a miniatűr csodákat sem úgy értékelni és a helyükön kezelni, mint mondjuk egy 1/18-ast. Eljutottunk viszont egy olyan pontra a gyűjtésünkben, hogy választhatunk játék és modell, olcsó és drága között. És elsősorban nem a pénz diktál, hanem az AUTÓ. Az autó mondja meg mikor mit vegyünk, vagy épp mire tegyünk félre. Ha igazán vágyunk rá, akkor előbb-utóbb meg is szerezzük. Kérdés, hogy a technológia fejlődése és a gyártók profithajhászása által kifeszített kötelet tudjuk-e úgy a nyakunk köré tekerni hosszabb ideig, hogy az ne fojtson meg? Lesz-e idővel az 1/64 olyan, mint mondjuk most egy prémium 1/18-as? Buta kérdés, hiszen egészen biztosan lesz. De vajon mi akkor is ezt a méretet fogjuk a számunkra legkedvesebbek közt emlegetni, amikor öt számjegyű összegbe kerülnek majd az ennyire kidolgozott darabjai? Ha nem vigyázunk, akkor az 1/64 még kegyetlenebb módon tud minket az anyagi romlásba taszítani, mint bármely más méretarány. Annyival járunk csupán jobban a nagyobb méreteknél, hogy ebből több darab elfér egységnyi helyen, könnyebb hazacsempészni és egy pillanat alatt betenni a vitrinbe, hogy majd később kivegyük onnan széles mosolyok közepette (mintha eleve csak a rég meglévő darabokat akarnánk csodálni és nem valami új szerzeményt vizslatni) elkerülve a "már megint egy ilyen gyöszt vettél?" -típusú családi perpatvart. Na persze nem azért írom le ezeket a mondatokat, mert oly nagy megmondónak tartom magam, hanem ezzel magamat is a józan ítélőképesség folyamatos gyakorlására intem, mert ismerve eddigi pár modellvásárlásomat és tapasztalva a technológia fejlődését a modellgyártásban (is) joggal vagyok befosva a személyes jövőbeni anyagi csődtől. 

A Minichamps is tökélyre fejlesztette a jelen korban az 1/64-et. A gond ott van, hogy a rajongás adta bizsergető érzés hiánya a tervezőasztaloknál nagyon is meglátszik a kész autókban. Nem sótlanok, nem unalmasak, hanem sterilek, ridegek. Mai példa erre az Alfa Romeo 8C Spider. Nem fér bele ugyan a kedvenc Alfáim TOP 10-es listájába, de ebben legalább tökéletesen tükröződik a régi Alfák szenvedélye. A hatvanas évek dizájnját remekül felfrissítették általa és egy cseppet sem vitték túlzásba. Nem véletlen, hogy sok gyártó dolgozta fel ezt a típust. Az viszont már-már hihetetlen, hogy mindenkinek kimagaslóan jól sikerült a saját 8C-je méretaránytól függetlenül. Régóta kellett már ebből a típusból egy darab a gyűjteményembe. Végül a Minichamps "szpiderre" esett a  választásom. Az ok egyszerű: olcsó volt. 

Exkluzív hatás.

A modell fényes kartonban, plexi vitrinben pózol. A vitrin tetején a "Paul's Model Art" és Minichamps felirat található pici matricán. 

Felülnézetből is modellnek tűnik. Eddig jó!

Magát a Minichamps feliratot annyiszor látjuk ezen a csomagoláson, hogy a negyedik észrevétel után el is kezdünk kételkedni a szimpla magamutogatás tényén. 

Ide még felfért volna párszor a nevük. 

A kigúvadó szemű júzer csak ront az összképen. Ha én modellgyártásba kezdenék, biztosan nem idiótákkal akarnám reklámozni az autóimat, de nem is írnám fel a csomagolás minden oldalára a nevemet. Eleve mit lehetne idiótákkal reklámozni? Melyik az a termék, ami csak akkor lesz sikeres, ha félnótás emberekkel hirdetik? Nem olyan ez, mintha a gyártó maga nézné le azt, aki egy ilyen méretű modellt vásárol? "Hülye vagy, de legalább a miénket veszed. S ez nekünk jó." 

"Mert hülye azért nem...de, de nagyon is!"

Kibontás után végre el lehet időzni a lényegen is. Az Alfát két apró csavar rögzíti a talapzathoz, melyen baloldalon az autó neve, alatta a szín gyári elnevezése látható. Jobb oldalon pedig a limitált kiadásra utaló felirat. 

Tetszik a színkód feltüntetése. Nagyon tud ez a Minichamps!

A fényezés túl vastag. Kár érte, de azt megszokhattuk, hogy ebben a méretarányban ez egy általános probléma és kevesebbszer fordul elő gyártótól függetlenül a megfelelő rétegvastagság. A fényezési hibák viszont már egyenesen az elfogadhatatlan kategóriába tartoznak. 

Ilyen a narancsbőrös kígyó.

A tamponnyomásokra esik ezután rögtön a tekintetem. Nem rosszak, de nem is annyira jók. Már e két vizsgálat után rájövök, hogy a Minichampsnek ez az Alfája nem a legjobbjai közül való. A hűtőmaszk tömött rácsa csak azért zavaró, mert a mintázat nem elég hangsúlyos, ezért egy összeolvadó masszaként hat még közeli szemrevételezés során is. 

Még közelebbről nézve pedig teljesen "szétesik" a
hűtőrács. Aránytalan, hatalmas barázdák.

A krómozások fénye nagyon jó. Látszik, hogy ez nem az a maistos, hot wheelses giccses krómozás, hanem a míves, patinás változat. Sajnálom, hogy a kipufogó végekre nem fektettek kellő hangsúlyt. Pedig ha az az egység jól sikerül, akkor nagyon sok más megbocsájtható lenne ennek a modellnek. 

A lámpatestek a díszgyűrűkkel igényesek. Nagyon nagy kár
a kipufogó végekért.

A kerekek ezüstje egyik pillanatban soknak tűnik, a másikban viszont pont jó. Az Alfa emblémás erőltetés a felnik közepében inkább nevetséges, mintsem dicsérendő. 

A felni még nem is annyira vészes. Na de a fényezés...

Az abroncsok ellenben már teljes mértékben kiverik nálam a biztosítékot. Merevebb gumianyag, semmi barázda a futófelületen. 

Amatőr, összecsapott munka. 

Az utasteret hagytam a végére, bízva abban, hogy itt egy kicsivel több dicséret jut a gyártónak és a végszó előtt még kellően fel tudom magasztalni. Az ülések nagyon szépek. Imádni lehet a formájukat, mintázatukat. 

Jól kidolgozott formák. Egyáltalán nem keltenek
műanyagos érzetet annak ellenére, hogy azok és még feketék is. 

A műszerfal a kifestett műszerekkel és az ezüst kerettel szintén kellemes hatást nyújt. Valójában ebben a méretben ez így nagyon rendben van egy átlagos kidolgozottságú autó esetében. 

A műszerfallal mutat valamit a Minichamps. Ez már
1:43-as szint.

De mivel ez egy Minichamps és Paul Model Art-ja, na meg Minichamps és Minichamps és Minichamps...ja, és Minichamps, ezért vártam volna még egy kifestett szőnyegkárpitot, vagy napellenzőket, netán belső visszapillantó tükröt is (!!!). Ezek elmaradtak, úgyhogy én sem nagyon erőltetem tovább ezt a tesztet, mert nincs értelme. 

A Minichampset csak dicsérni tudom amiért kipróbálta magát az 1:64-es méretben. Ért a modellgyártáshoz és jó összeállítású kínálattal egészen magasra tudna törni a konkurenciával szemben. Nagyon sajnálom viszont, hogy immár több évtizedes múltra visszatekintő, felettébb öntelt modellgyártóként egy olyan szent őrült tervezője sincs, mint például a Hot Wheelsnek a japán autók terén, s mint amilyen a Kyoshonak az olaszok esetében. Mert az egyedüli igazán nagy hibája ennek az autónak, hogy nem odaadó szeretettel, hanem kiszámított szakértelemmel készítették olyanok, akik egy része tán még soha nem vezetett autót. Erekciójuk pedig tízből tízszer nyilván a bérpapírjukra lehet egy autóval szemben. Ezen az Alfán spórolt Paul bácsi és bandája más autók miatt. Alapvetően ezzel nem lenne gond, hiszen a Kyosho sorait ismerve ott is jelen van a pár "muszáj-autó" és mellettük az igazi ászok. De a Kyosho nem hagy le és nem gagyizik el fontos - a kisautót MODELLKÉNT beazonosító -  alkatrészeket. A hiányosságok és hibák nem elnézhetőek, hanem fájóak. A jó megoldásokat pedig a rosszak mértéke miatt nem tudom oly könnyedén dalba foglalva hirdetni. Aki igazán klassz 1/64-es Minichampset szeretne magának, az válassza a Bentley-k bármelyikét, vagy azt a kis zöld 911-est, amire a doboz oldalán a ret... reklámarc rácsodálkozik. Ez az Alfa így egy erős közepes az 1/64-es modellek mezőnyében. Az autó minden porcikája mutat valami félbehagyott zseniálisat. De talán nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy ebből a szemszögből tökéletesen reprezentálja a Minichamps mindenkori modellgyártási filozófiáját. Minden remek megoldásra képes, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem akarja őszintén megjutalmazni azokkal a gyűjtőt. Sajnos egyre nagyobb a verseny a modell- és játékgyártók között a gyűjtők hülyének nézése kategóriájában. Ezzel a modellel a Minichamps pedig határozottan bejelentkezett a bajnoki címre. 

Üdvözlet a sztratoszférából - CM's 1:64 Lancia Stratos Rally teszt

Első alkalommal kerül sor részemről a blogon egy CM's autó tesztjére. A tavaly becsődölt cég rendkívül átfogóan dolgozta fel a rally-történelmet. És bár rengeteg nagyágyú így is kimaradt a soraikból, a nagyját mégis sikerült elkészíteniük. Nem is akárhogy. Ezúttal nem akarok semmiféle nagy összehasonlításba sem belebonyolódni, hogy kihozzam az aktuális teszt alanyát győztesnek és eszközként használva aljas módon tiporjam általa földbe a méretben, kidolgozottságban vele nagyjából azonos, ámde eltérő gyártmányú modelleket.... Dehogynem! Pont most lesz a legjobb! A CM's ugyanis egy olyan dimenziót nyitott a modellgyártásban, amelyben még most is nagyítóval kell keresni a legalább hasonló szintet megütő modelleket. Kimondhatatlanul sajnálom, amiért ez a teszt csak most, a CM's kimúlása után készült el. Bár, ha belegondolok, akkor lesz még hasonló írás más gyártóval kapcsolatban is... 

Doboz, bliszter, talapzat, apró antenna, cetli az antenna
helyes rögzítéséről. Mi kell még?

A Lancia Stratos fotózása során újból csak igazolni tudtam azt a jelenséget, ami miatt egy CM's autót nem méretarány, kidolgozottság alapján kell mással összehasonlítani. a CM's autói életre kelnek, amint belepottyannak egy nekik szánt, velük nagyjából arányos miniatűr "játszótérbe". Persze, minden jól sikerült modellel ez történik. De a CM's még ezt is felülmúlta. Hiába nem lyukasak azok a kipufogók, hiába nincsenek kifestve a felnik kerékanyái, hiába lehet egy-két lámpatest nem olyan színű amilyennek lennie kellene, hiába lehet pár pici lámpácska szimpla felfestés, a többi rengeteg mesés részlet valósággal a földbe döngöli azt a pár hiányosságot. 

A felniken és abroncsokon lehetne mit javítani, de a
többi részlet egyszerűen zseniális.

Ez a Stratosra teljes mértékben igaz. Az első lámpák már nagyító nélkül is fantasztikusak, de alatta megjelenik az aprócska izzó is a burák mögött (!!!!). 

Azt sem tudom mit dicsérjek itt a legjobban.

A dekoráció maga a tökély, a tetőspoiler és visszapillantó tükör külön alkatrész, az utastér, illetve a sárfogó gumik itt is látványosak, de ezt ennél a gyártónál már megszoktam. 

Ez a fenék jelenhet meg a Fordok rémálmaiban.
Na meg a 131 Abarthé. 

A koszolás mesteri. Annyira él ez az autó, hogy az embernek kedve lenne még a Stratos hangját is utánozni miközben kezével felmanőverezi azt az apró hegyoldal tetejére. 

Ennek az autónak köszönhetően ismét kiújult a
sárfogógumi-fétisem.

A CM's a hiteles és élethű megjelenésen túl ad(ott) egy olyan plusz fűszert minden pici autójához, ami gyakorlatilag az előző két jellemzővel jól összedolgozva varázsolja azt egy tökéletes egységgé. És ennek az egységnek köszönhetően az ilyen-olyan hibákat elfelejtjük, nem foglalkozunk velük különösebben. Ez a tökéletes egység nem más, mint a hangulat. És nem olyan hangulat, mint néhány rosszul sikerült 1:43-as modellé, nem is olyan, mint egy steril prémium modellé sok tízezresért és nem is olyan, mint egy közel tökéletes 1:64-es Kyosho, vagy Tomica Limited Vintage Neo autóé. Ránézünk erre a kis Lanciára és egyből elképzeljük magunkat a 70-es évek Rally versenyein, amikor ezek az aszfaltzabáló gépek verték szét a mezőnyt. Letesszük a Stratost a kis diorámánk egyik részébe... "és máris elkezd üvölteni az olasz riporter a hangosbemondóba és hergeli a körülöttünk álló többi nézőt is, mert közeledik a Munari-Maiga páros a Lanciával. Az autó hangja néha felmorajlik a távolban, de még nem látunk semmit. Egyszer csak megpillantjuk, ahogy a mérges béka beteszi az orrát a kanyarba a hegyoldal mögül, a fara kitör, de az ellenkormányzás sikeres. Hatalmas porfelhőt hagyva maga után igyekszik a következő pár száz méternyi útburkolatot is teljesen megsemmisíteni. A nézők elkezdenek tombolni, a riporter immár torkaszakadtából és egyre gyorsabban hadarja saját lelkesítő szövegét. A Stratos elől sorra ugranak félre a bátrabb fotósok és szurkolók, a hangzavar egyre nagyobb, az autó hangja is egyre vészjóslóbb, mindenki hadonászik, kezét ökölbe szorítva a levegőbe emeli, zengi a "Forza Sandro!"-t, megszólalnak a dudák, előkerülnek az olasz zászlók, közeledik a "mennyei pokol", és amikor már valóságos káosz és spontán fieszta keveréke alakul ki, hirtelen mellém ér a Lancia... "

Fotózás közben néha már-már azt vártam, hogy
el is induljon és tegyen magától egy kört.

És ez az, amit eddig nagyon kevés gyártó nagyon kevés modelljénél éreztem. 1:64-ben például eddig csak a CM's volt képes nagy számban összehozni. A Kyosho, AutoArt, Minichamps jobb darabjai például egyenesen megsértődnének azon, ha nem folyamatosan bársonykendőn, pamutkesztyűben vizsgálnánk, hanem egy diorámába illesztve pózoltatnánk néha őket. A CM's autói annyira őszintén jelenítik meg saját maguk által azt a kort, amelyben 1:1-es eredetijük tündökölt, és hozzájuk képest a fentebb sorolt mesteri hármas oly más ívben közelíti meg az adott témát, hogy szinte már az összehasonlításnak sincs értelme. Nagyon nem egy kategória a kettő. Hiába azonos nagyjából a méret, kidolgozottság, érték. A CM's a játszós modellautó. Neki az a természetes közeg, ami az eredetijének is volt: aszfalt, murva, sártenger, őrült szurkoló. Az összes többinek pedig a műanyag talapzat, a plexi vitrin és a spot lámpa. Ebben rejlik a CM's zsenialitása. Náluk jobban ebből a szempontból még senki nem hozta közelebb a modellautókat az eredetiekhez kidolgozottságtól, méretaránytól függetlenül. 

A Lancia egyik legőrültebb állata. Mostanában sem
ártana valami hasonló. 

Sajnálom, amiért megint csak egy remek gyártóval kevesebbet tudhatunk a létezők között. És bár a CM's nem csupán a modellautók kategóriájában jeleskedett, el tudom képzelni, hogy azok okozták vesztét. Mást nem tudunk tenni, minthogy idővel minden hasonló nagy dobásáról méltó módon emlékezünk meg itt, a blogon. 

Ne szomorkodj! Sosem felejtünk el!

Szokatlan ritmus - Tomica Honda Beat teszt

Ugye milyen kellemes érzés rátalálni arra az autóra, amit már mióta meg akarunk szerezni? Ugye mennyire szép tud lenni egy ilyen kiszemelt darab még akkor is, amikor ütött-kopott a karosszéria, ferdék a tengelyek, karcos a szélvédő? Normális esetben az előbbi mondatban megemlítettek külön-külön is kizáró okok lennének az adott autó megvételére. De minket nem érdekel, mert kell az az autó. A megszerzés után mutogatjuk ismerőseinknek, gyűjtőtársainknak büszkén, boldogan. Utóbbiak talán nem ítélnek el minket annyira, mert azonnal bevillan pár autó, amelyekkel ugyanez volt a helyzet az ő esetükben is. Ugyanúgy akarták, ugyanúgy lecsaptak rá az első adandó alkalommal és a szétjátszott picike által adott öröm minden limitált kiadású, drága modell adta örömnél nagyobb volt. A mai teszt főszereplőjére csupán a szétjátszott állapot igaz. Nem vágytam rá, a megszerzésének még csak halványan pislákoló fénye sem villant volna meg soha semmilyen körülmények között. Ezt tudom, ebben biztos vagyok. Na de a kicsike egy csomagban érkezett, nem főszereplőként, nem is érdekes mellékszereplőként, hanem kötelező adalékként. Még jobban ledegradálva ő volt a kitöltő anyag a csomagban. Amikor már tudtam, hogy megvan a miniatűr flotta és útjára is indult, napról napra visszatértem a hirdetés fotóira és próbáltam kitalálni, hogy mi lesz a főszereplők sorsa. Ez a kicsi, sárga tökmag pedig ott feszített minden egyes fotón és egyre inkább azt sugallta nekem, hogy valamit vele is kell kezdenem. Jöttek a képek a jó állapotú darabokról a neten, valamint az 1:1-es fotói utáni keresgélések, a történetének megismerése. Mire megérkezett a csomag, a Tomica Honda Beat olyannyira felfejlődött nálam (vagy én fejlődtem fel???), amelyen már szinte jobban vágytam arra, hogy őt keressem a csomagolásban és nézzem meg először és nem a főszereplőket. 

Az első pillantás.

Itt van tehát ez az apróság. Különleges állat a 90-es évek elejéről, csakúgy, mint szinte mindegyik Honda. De talán azzal sem túlzok, ha azt mondom, hogy a Honda egyike azon gyártóknak, aki mindig, minden érában képes volt világra hozni egy-két különleges állatot. Ha egy pillanatra időutazást végzünk a jelen kor autói és mondjuk a Ford T-Model között, akkor egyből látjuk, hogy nem sok - a Beathez hasonló - autó született. Aprócska méret, két ajtó, két ülés, nyitott kivitel. A sebesség élménye zúdul ránk minden irányból közvetlenül, ráadásul úgy, hogy autóról és nem rollerről, segéd motorkerékpárról van szó. A Honda Beat a levetkőztetett élményautó. Nincs semmi plusz, mert az autó maga az. Egy őszinte, kizárólag a vezetés szenvedélyére kihegyezett négykerekű varázs. 

Az előbbi pár mondat is jól mutatja, hogy mennyit változott velem a világ azalatt a pár nap alatt, amíg meg nem érkezett hozzám az a bizonyos csomag. Sok a kopás, ferdék a tengelyek. Tudom, már említettem, de most újra meg kell jegyeznem, mert egyre több lehetőséget látok benne a láthatóan borzalmas állapota ellenére. 

Ebből komplett felújítás lesz.

A szélvédőn lévő karcolást is el kellene tüntetni. Az utastér teljesen fekete, de így is látszik, hogy nem a legegyszerűbbek közül való. Jó lesz majd némi festékkel kezelésbe venni és kiemelni az arra méltó részleteket. 

Az ülések szinte üvöltenek egy kis festékért.

Hihetetlenül igényes utastér. Ugye mindenki látja a pedálokat?

A Honda-logo elől ás hátul is a karosszériából kiálló egység. Jó lenne majd szépen kiemelni ezüst színnel. A hátsó lámpák ki vannak gyárilag festve. Érdemes lesz majd az új fényezésre is felbiggyeszteni. 

Egyszerűnek tűnik ez az autó, de a sok finom részletből
kiderül, hogy valójában mégsem az.

Az első lámpatestek különálló, krómozott műanyagok. Nagyon örülök ennek a ténynek, mert a Beat aranyos, vadóc kis pofikáját egy élmény lesz általuk kihangsúlyozni. 

Ördögien huncut, aprócska szépség több átmulatott évtized után,
És nem Kylie Minogue-ról van szó. 

A kerekek, szegénykék, azoknak annyi. De úgysem maradtak volna a helyükön, ha nem lennének tönkremenve. Az alváz fém, ami azért még a Tomicánál sem egy állandó jellemző, "Made in Japan" ide, vagy oda. 

A tökéletesen szétjátszott játékautóknak is megvan a
maguk romantikája.

Lesz dolgom ezzel a kicsikével, de most minden más autónál jobban izgat. Mielőbb szeretném felújítani és felfedezni még jobban magamnak. 

Lesz még pörgős ez a ritmus!

Már csak azért is, mert talán a legközelebbi rendelésem folyamán összeállításra kerülő kis csomagocskában lehet, hogy a Beat főszereplő lesz... Már az első pillanattól kezdve. 

Másfél év - Norev 1:43 FIAT 128 Sport Coupe teszt

Másfél év...

Ennyi kellett ahhoz, hogy megszerezzek egy modellt. Ennyi idővel büntetett a sors, mert nem tudtam ott és akkor dönteni, amikor kellett volna. Ehhez a plusz időhöz hozzászámolhatom még azt a többletköltséget is, amit áldoztam erre a modellre, hiszen jóval drágábban sikerült megvennem, mint amennyiért lehetett volna...másfél évvel ezelőtt. Nem baj. Most már itt van. Örülök is neki. Nehezen, de meglett a Norev egyik legizgalmasabb kis olasz autója, a FIAT 128 Sport Coupe. 

Végre itt a kicsi, sárga "vadkörte".

A több szerényen kivitelezett egység mellett akad szép számmal a dicséretre méltó módon kidolgozott egységeknek is. Valamint a negatívumok és pozitívumok együtt is szerepelnek itt-ott. Ezt már a Norevtől megszokhattuk. Ha van jujj, akkor van fujj is. Vagy fordítva. 

Az autó orrán a lámpatestek nem nevezhetők a HPI ajtaján kopogtató részleteknek, azonban a lökhárítóba biggyesztett különálló, apró index-helyzetjelző kombó elismerésre hajtja a fejeket. A fejcsóválás viszont ezt a részletet is utoléri a látható rögzítési pöttyök miatt csakúgy, mint a reflektorokat. 

Sok a hiba, sok az izzadtságszagú részlet. Mégis izgalmas.

A motorháztető szellőzőrácsainak felfestett lyukai jól sikerültek, a díszcsík végig mindenütt precíz, pontos. Az első, oldalsó index egy festett fémdudor, de legalább onnan áll ki, ahonnan kell. A hűtőrács olyan, mintha egy LEHEL hűtőszekrény kondenzátora lenne vastagon bekenve kátránnyal. A rendszámtábla jelenléte pedig semleges érzetet kelt. Jó, hogy ott van, de ha nem lenne, nem hiányozna. 

A "128 Sport" felirat még vagányabbá teszi a kis sárga, szögletes vadkörtét. 

A felirat és a díszcsík rengeteg dob az autó megjelenésén.

Egyszerű, lendületet sugárzó, dekoratív megoldás.

A szélvédő mindenütt rendben van, a kerekeknél a felnik lyukait hiányolom. Nos, igen, érdekes dolog ez. A felniben a lyuk hiányzik, azaz kvázi a "nem létező semmi" miatt kell picit szomorkodni. Az autó utasterébe kukkantva elsőre érdekesnek tűnik az ülések díszcsíkos mivolta. Bár azt hiszem ha már autentikus megjelenést feltételezünk, akkor ezek az egységek bőven beleillenek a 70-es évek útkereső italo-pop hangulatába. 

A 70-es évek tökéletes reprezentálása ez az autó.
Már csak Raffaella Carrá kellene a jobb1-be.

A műszerfal és karfa díszítésként szolgáló ezüstös részei kellemesek. A pirosas műszeregység pedig még erősebben karcolja elmémbe a "megérte"-feliratot. 

Izgalmas kidolgozottságú részletek. Mindig így
kellene, kedves Norev...

Az igazán nagy durranások egyike ezzel szemben nálam mégis az autó feneke. Egyszerre megdöbbentő és fantasztikus látvány a hátsó lámpák elrendezése. Kissé elfeledett prototípus-szagú, de mégis jellegzetesen olasz stílusú. A rögzítési pontok itt is láthatók, bár korántsem zavarnak annyira, mint elől. A márka- és típusjelzés lehetne pontosabb, de emiatt sem tudok igazán búslakodni. 

Csontos fenekű, tűzről pattant olasz parasztlány.
Nem lehet nem szeretni. 

Közeli szemrevételezés során már előjönnek a hibák. 

A másik nagy durranás az ablaktörlő egységek elől és hátul. Ugyanis mind fémből vannak. Vékonyak, pontosak és tűhegyesek. Ennél jobbra nagyon nem is vágyhatnék ekkora méretarányban. 

A fém ablaktörlőkre diecast modellen eddig
a Trofeu esetében találtam példát. 

A Norev komolyabban vette ezt a modellt az átlagnál. Az eredményét pedig néhány kép nagyon jól visszaadja. Remek munka. Sokat vártam erre a kis Norevre. Egyáltalán nem bántam meg a megvételét. Az olasz társai közül kiemelkedik, bár úgy érzem, hogy a teljes Norev-mezőnyben is előkelő helyet foglal el. Ha egyszer majd valóra válik az a terve a Norevnek, mely szerint mindent jobb minőségben és még részletesebben fog gyártani, akkor azért szívesen látnék egy újraszerszámozott 128 Sport Coupe-t pazar, "pöttymentes" lámpatestekkel, még pontosabb dekorációkkal és még izgalmasabb utastérrel. Már ha az ígéret a közel tökéletesre nem üres reklámfogás. 

Egyszerű, szögletes, mégis szenvedéllyel teli formavilág. 

Érdemes lenne néhány méretarányban még feldolgozni. 

Addig is csendben és boldogan elvagyok vele. Csak azt sajnálom, hogy a Norev nem helyez nagyobb hangsúlyt az átlagosabb utcai autókra, mert ez a kis 128-as és az 1:18-as Golfok, 5-ösök, Cliok is remekül mutatják, hogy a Norev ehhez a kategóriához ért igazán. És amellett, hogy lehetőségeihez mérten tökéletesen megragad minden fontos részletet ezeken az autókon, olyan hangulatot is teremt mindegyiküknél, amelyre nem sok gyártó képes manapság. Úgyhogy talán el kellene felejteni a Mercedes-sort és egyéb luxusvadak feldolgozását, vagyis meghagyni az AutoArtnak például és ráállni a Tipo, Uno, Polo, Corsa, Kadett, Swift, Twingo és a többi hasonló kiadására. Ez mindenkinek jó lenne. A leginkább Mercedes modelleket gyűjtőknek pedig főként... 

Önterápiás Matchbox-retro - Matchbox FIAT 131 Abarth

Mit kezd magával a gyűjtő, amikor még nagyon év eleje van, de túlságosan hó vége? Fotózgat, festeget ilyen-olyan modellautókat, játékokat? Listát ír a lehetséges börzés beszerzésekről? Netán eltervezi az eddig kiszivárogtatott újdonságok alapján az évet? Kínlódik, vitrint rendez, diorámát épít...már sokadszorra is rövid időn belül? 

Túl sok a kérdés, a válasz pedig ott van közöttük: kínlódik. 

Kínlódik, mert most is megfogadta (mint eddig minden januárban), hogy ez az év más lesz, mint a többi. Idén már tudatosan vásárol és szigorúan csak azokat az autókat veszi meg, amelyeket valóban eltervezett, s nem csapódik az éves vásárlásokhoz kb. 30% olyan tétel, amelyek inkább az elvonási tünetek, vagyis a gyűjtési betegség enyhítésére szolgálnak. Nap mint nap nézegeti a kedvenc blogokat és bízik abban, hogy a hazai, vagy a külföldi fórumokon valaki friss információval szolgál néhány újdonsággal kapcsolatban. Szabad perceiben lejátssza magában a "mi lenne, ha tennék egy kört a közelben lévő hypermarketek, játékboltok készleteit átnézve, hátha van valami" - című játékot, aztán vagy a lustaság, vagy az ésszerűség uralkodik el rajta és inkább marad otthon a fenekén. Keresi a lehetőségeket szeretett kis hobbyját megmentendő és próbálja kitalálni, hogy milyen új élmény adhatna kellő löketet ahhoz, hogy egy ideig lehiggadjon és már nyugodtan várja azokat a napokat, amelyeken végre kitombolhatja magát gyűjtőtársaival egy összejövetelen. 

"MEGVAN! Matchboxot még nem bontottam ki soha!... Mármint régi Matchboxot." 

Amikor pedig villámként csap le a szent ötlet a gyűjtői elmére, máris egy olyan elképzelés kezd kirajzolódni, hogy továbbgondolva az ötletet akár egy kisebb blogbejegyzés is készülhetne. 

Így jött az ötlet tehát arra vonatkozóan, hogy egy Matchbox FIAT 131-est megszabadítsak bliszterétől. Természetesen a gyűjtő nem gyűjtő akkor, ha ilyen tettre készül úgy, hogy az adott darabból ne legyen még legalább egy ugyanilyen eredeti csomagolásban. 

"Izgatottan siettem haza, miután megvettem az én kis drágámat. Valahogy kiestek azok a percek, amiket hazafelé a villamoson és a buszon töltöttem. Csak bámultam ki az Ikarus ablakán. Figyeltem az embereket, a járműveket... Nem. Nem is figyeltem senkit és semmit. Masszív bambulás nehezedett rám. Hasznos emberi funkcióim csak azon része működött, amely sok ember között erkölcsös viselkedést présel ki belőlem. Na meg a megállószámláló, mert túlmenni akár egy megállóval sem akartam. Fontos feladat várt rám otthon az új zsákmányommal. 

Amikor már sétáltam a lakótelepen, egyszer csak mintha megállt volna az idő és a távolság közöttem és a lakás között nemhogy csökkent volna, hanem inkább nőtt. Úgy éreztem nem bírom ki hazáig és kibontom. De legalább újra megnézem, hogy benne van-e a szatyorban. Csak azt sajnálom, hogy az áruház előtt nem fényképeztem le, mert így lett volna kerek a képsorozat. Mindegy is. Miután megvettem, már nem értem rá semmire, hiába volt nálam a fényképezőgép. Csak siettem, hogy mielőbb hazaérjek. Séta közben jutott eszembe, hogy ha már így alakult, akkor azt a maradék 10 kockát elkattogtatom, mert elő akartam hívatni a többi autóról készült fényképet is. 10 kockát hogy tudnék én egy Matchboxra ellőni? Valahogy csak sikerül. Nem ez lesz életem legnagyobb feladata, megoldom úgy, hogy észre sem veszem. 

Végre odaérek a kapuhoz. A kulcs kiesik a kezemből. Csak miután felvettem, veszem észre, hogy a kapu zárjának nyelvét megint kiakasztotta valamelyik szomszéd. Mérgelődök egy pillanatig, mert így oda a közbiztonság és a kaputelefon szerepe is felesleges, de ez a méreg egy pillanat alatt elszáll, amikor a szatyorral a kezemben kapcsolom fel a lépcsőházban a világítást. Ahogy a fény elkezd táncolni a sárga falon, úgy döbbenek rá újra, hogy végre sikerült megszereznem a régóta kiszemelt egyik nagy kedvencemet. 

Az első kép: a dühből átkapcsoltam a nyugalomra

És már csak pár perc választ el attól, hogy kiszedjem a csomagolásából és még közelebbről megnézzem, a friss festék illata megcsapja orrom és a hideg fémötvözet áhítattal várja ujjbegyeim óvatos tapintását. Szinte szökelltem felfelé a lépcsőn. Egyre hevesebb szívverésem jelezte, hogy hamarosan végre elereszthetem magam. 

Mindjárt megérkezünk.

Távol a mindentől, az én saját kis világomban, amelybe belépve csak a kisautók vannak. Ez egy jó hely. Ebben egy kicsit tombolhatok, ha muszáj. Kikapcsolhatok, ha szükséges, és meghalhatok ha kell. És mindezt annyiszor, amennyiszer csak akarom. A játékszabály adott. A játékmester én vagyok, a játékos én vagyok. Most végre eljött az a pár mennyei pillanat, ami miatt érdemes ez a szenvedély arra, hogy birtokoljon, földbe tiporjon és magasba emeljen. Itt van a kis Matchbox FIAT 131 Abarth. 

Otthon, nyugalomban. Vele.

A megszerzés öröme - bár nem tart sokáig - egyszerűen fantasztikus. Lehetne bármiféle tudatmódosító szer hatásához hasonlítani, de butaság lenne, hiszen maga a megszerzés is egyfajta tudatmódosító állapot. A szer pedig a szenvedély tárgya. Kiszedem a szatyorból, kibontom, s csak csodálom. 

Kezdem elhinni, hogy az enyém. 

A nagy pillanat. 

Ülök a széken, velem szemben az étkezőasztalon a kis FIAT. Vajon mit kellene most még tennem? Hiszen a vágy kielégítést nyert, a gyűjtési láz csillapodott, a gyűjtő eggyé vált saját világával. 

Szia, kisvacak! Nálam jó helyed lesz, meglátod. 

A varázs hirtelen jött, hatalmas, színes szikrákkal járt örömtáncot, s elmúlt pont akkor, amikor el kellett múlnia." 

Már el is múlt a varázs. Csupán egy kis Matchbox gyenge
tamponnyomással, szép krómozással,  De büszkék vagyunk,
mert nélküle nem létezhet Matchbox-gyűjtemény.

Nincs más teendő. Újjászületve, újult erővel vissza kell térni a valós világba háttérbe szorítani a sajátot és várni kellő nyugalommal a következő megszerzés eljövetelét. 

És most háromig számolok. Háromra felébredsz
és visszatérsz a való világba. Egy...kettő...

A fenébe. Maradt még két kocka...

2015 első csapatása némi PLUS-szal - Bburago 1:32 Nissan GT R teszt

Ideje visszatérnünk az igen hosszúra nyúlt szünet után. Bár nem tudom mennyire stílusos egy olyan produktum tesztjével kezdeni az újévet, amely nem a legnépszerűbb méretarányok valamelyikében, hanem az 1:32-esben szerepel. Arra talán jó, hogy kicsit visszarázódjunk az írásba, s a polcainkon egyre türelmetlenebbül várakozó múzsáink mihamarabb megkapják azt a pár oldalnyi és fotónyi rivaldafényt, amelyet megérdemelnek. 

A Bburagoról nehezen tudok elfogultság nélkül írni. Valójában amióta a kínai May Cheoung Group-hoz tartozik, egy kicsit könnyebben megy. Mivel tervben van még pár Bburago-teszt elkészítése, ezért nagyon mélyre nem akarok ásni a Bburago-történelemben ezúttal. Azt azonban bátran kijelenthetem, hogy a Bburago nemcsak a Street Classics sorát gondolja komolyan, hanem immár a mezei 1:32-es kategóriát is sikerült oly módon felfejlesztenie, hogy a hagyományos mellett  "PLUS" elnevezésűt is piacra dobhasson. Ennek egyik darabja a Nissan GT-R. 

Vajon szükséges-e a plussz 1:32-ben még akkor is, ha így sem pezseg igazán?

Nem mondom, elsőre maga az autó nem hatott meg. Sem az eredeti, sem a Bburago kicsikéje. A GT-R nem is olyan autó, amit azonnal meg kell érteni. Lassan épül be a tudatalattinkba és önkényesen vájja ki benne magának a helyét. Minden egyes alkalommal újabb és újabb impulzust ad nekünk. Ahogy a fák gyűjtik az évgyűrűket és válnak egyre pompásabb, teljesebb csodájává a természetnek, úgy teljesedik ki bennünk is a kapcsolat a GT-R-rel a különböző, akár 1:1-es, akár 1:18-as, vagy más méretarányban adott élmény után. Az eredmény nem lesz minden esetben rajongás, vagy szerelem, de a GT-R tipikusan az az autó, amely a tiszteletet mindenkitől megkapja. Vagyis meg kell kapnia. 

A fényes kartonba tömködött plexi vitrin+talapzat együttese nekem ismerős egy távoli világból. Ha jól tudom, akkor a modellautókat szokás ilyen módon csomagolni a gyárakban. A Bburago is megtette ezt, így joggal várható és elvárható némi extra a négykerekű főszereplő esetében, ha már modellnek tartja ezen termékét. Az autót két csavar szorítja a talapzathoz. Bevallom, a megszerzés után egy napig nem is vettem le róla. Próbáltam feldolgozni az élményt, hogy egy olyan Bburago került birtokomba ami talapzaton csücsül, de nem 1:18-as. Inkább vártam, hogy eljöjjön az a szent pillanat, amikor egy időre kiszabadítom a kis Nissant saját műanyag börtönéből. 

Talapzat, 1:32, Bburago. Leírni is fura.

Miután kellőképpen, nagy erőkkel elkeserítettem magam a várható kidolgozottságot, minőséget illetően, sikerült annyira lecsillapodnom, hogy megnézzem minden oldalról még közelebbről az autót. Végül pont, hogy kellemesen kellett csalódnom. Minden a helyén van, minden elfogadható. A felnik szépek, bár a színűk túl harsány. Az abroncsok túl fényesek. A féktárcsák meglétén igencsak megdöbbentem, hiszen ha más igazán nem is, ennek az egységnek a kidolgozása mutatja, hogy azért itt valami elindult a Bburago részéről és a "PLUS" valós pluszt jelent, nem csupán pehelykönnyű, átlátszó marketing-maszlagot. 

Innen jobban látszik a féktárcsa...

Persze ekkora méretarány és ilyen költséghatárok esetében ennél többre nagyon nem is számíthatunk. A nyitható ajtóknál nem tudom eldönteni, hogy hasznos-e a meglétük, vagy haszontalan. A rések pontosan az elfogadható és az elfogadhatatlan közt táncolnak pengeélen. Az utastér meglepően jó. Amit lehet kidekorált, a Bburago. 

Házilag még jobbat ki lehet belőle hozni viszonylag
egyszerűen.

Az első ülések kipattinthatóak a helyükről (teljes mértékben megegyezik a rögzítési elvük a nagyobb méretű Bburago autókban alkalmazottnál), az ajtókban pedig megcsodálhatjuk a különálló, műanyag kárpitokat. 

Egy kis nosztalgia. 

Egy tehetséges makettező varázsolni tudna ezekből
az "alapanyagokból".

Az első lámpák remekül sikerültek, a hátsók sajnos felfestések. Ez fájó pont, hiszen a "nem PLUS" Bburagok jó részében hátul is apró, műanyag lámpatestek díszelegnek. 

Az orra jól sikerült a bumfordi Nissannak. Itt ügyes
volt a Bburago. 

Emellett még a minősége sem igazán jó a tamponnyomott lámpáknak, csakúgy, mint a többi részletnek. 

A kipufogók festésénél is van némi bizonytalanság, a
lámpákért viszont nagy kár.

Egyedül az "A"-oszlop feketézését tartom jónak. Vetekszik a Maisto 1:24-esével. Nem vicc, ha a Maisto nem bénázza el azt a részletet, akkor most nem lenne 1:32 Bburago teszt. Lenne helyette 1:24-es Maisto. Ez az 1:32-es példány arra tökéletes, hogy reménykedjek a még jobb megoldásokban és idővel a még szélesebb kínálatban. A GT-R már egy jó ideje foglalkoztatott. Eddig egy Realtoy-féle darabnak sikerült hosszabb időre megtapadnia gyűjteményemben. Hogy ez az 1:32-es elég lesz-e arra, hogy ne kívánjak egy 1:18-as legalább Bburago-féle darabot, nem tudom. 

Oldalról mutatós.

A GT-R egy rendkívül nehéz eset. Mivel azonban elég sok olyan más autó létezik, amelyeket igazán szeretek, így bármennyire is vágynék többre, nagyobbra néha belőle, be kell érnem ennyivel. Muszáj. 

Muszáj, mert én csak tisztelni tudom ezt a Nissant. Nem látok benne semmi olyat, mint bármelyik Skyline-ban az R32-vel bezárólag, és nem is érzek a látványa által még csak hasonlót sem, mint egy Honda NSX esetében. 

A japán, kigyúrt szociopata épphogy beköltözött
hozzám, máris rákapott a Brera.

Kicsit olyan ez az autó, mint egy tenger gyümölcsei tál a legízletesebb, legértékesebb falatokkal, de fűszer és minden köret nélkül. Érdekes, hogy az 1:1-estől sem kezd el forrni az ember vére. Csupán szétesik tőle egy pillanatra. Majd ha újra összerakta magát, akkor dől el, hogy ez szerelem lesz-e, vagy csak tisztelet. Részemről az utóbbi marad. Igazi különc darab. Még egy olyan autó nincs a világon, ami ennyire egyszerű formavilágúnak tűnik, mégis nagyon sok modellgyártó rontja, torzítja el annyira, hogy nevetségessé váljon. A teszt végére érve nem is írhatok még mást, minthogy az 1:32-es Bburago megérte 2390 Ft-ért. Egy ezressel többet már nem adtam volna érte. Szóval a mindenütt jellemző, kb. 3200-3400 Ft körüli összegért a Bburago 1:32-esei még mindig csak akkor érik meg, ha egy kőkemény szerelem mosolyog ránk a dobozból. 

A távolba mered a felkelő nap fényében. Vajon
van-e az efféle "PLUS"-nak létjogosultsága 1:32-ben?